Az utolsó elveszett paradicsom

Ahhoz, hogy igazán megízlelhessük a MÁS-t (igen, nagybetűvel), bizony néha messze kell utazni. De a tudatot, a munkában elfáradt embert a MÁS pihenteti igazán.

Szerencsére vannak még ilyen menedékek minden kontinensen. Vannak még eldugott, kicsiny völgyek és szigetek, amelyek éppen apró voltuk és jelentéktelenségük miatt nem estek áldozatul a világot lassan behálózó globalizációnak, az egymásra – rossz értelemben – egyre hasonlító közösségeknek és szokásoknak. Ezek a tájak és az ott élő emberek, a fauna és a flóra is valódi arcukat mutatják az utazóknak, feltárják romlatlan szépségüket, avagy általunk már romlottságnak titulált, ősi szokásaikat.
Óceánia területén még sok ilyen menedék létezik, különösen a kisebb szigeteken. Ezek egyike a Tongai Királyság, a Tonga-szigetek.

Mitől olyan eredeti és különleges ez a százezer fős lélekszámú, szigetekből álló királyság, ahol még a fősziget (Tongatapu) is csak egy kb. 20×14 km-es földdarab?
Talán azért, mert az emberek nem „lógnak bele egymás aurájába”, és egy problémát azzal beszélhetünk meg, aki esetleg okozta, nem alakul ki pufferréteg a vezetők és a vezetettek közé. („Biztos úr, mi indokolja itt a 40 km-es táblát?” „Én nem tudom, uram, nem én tettem oda, de én büntetek érte!”) Itt még a király is testőr nélkül megy a templomba biciklin (mert kövér, és kell a testedzés – a doki előírta), mert nincs kitől félnie, az alattvalóknak semmi gondjuk sincs vele.

Nem találunk itt nemzetközi áruházláncokat, az emberek – különösen a kisebb szigeteken – a helyben termelt ételeket eszik. Dúsan terem itt az étel: van édesburgonya, taru, pelelevél, papaja és banán.
A banán egyfajta általános étek itt, eszik nyersen, sütve, sőt egy fajtáját krumpli módra, megfőzve, köretként fogyasztják.

Az óceán kifogyhatatlan tárháza a máshol méregdrága tengeri ételfajtáknak, tegyük hozzá, filléres áron. Hal, kagylók, polip, rákok. A legfinomabb levest tengeri uborkából ettem, egy házban, ahová behívtak, mert a „palangi” (fehér ember) csodabogár errefelé.
A ház körül tyúkok kapirgálnak, malacok túrnak. Felnevelési költségük 0 dollár (euró, forint, lej stb…), ugyanis a környező dús dzsungelben kedvükre lakmározhatnak (biotáp!), és elfogyasztják a családok ételmaradékát is. Ezzel lehet őket a ház körül tartani. A malacok olyan szaporák, hogy minden héten egyszer-kétszer disznóölést kell tartani, ahol hatalmas dőzsölés veszi a kezdetét, szó szerinti zabálás, valamint kavaivászat. Mi is az a kava? Egy ital, amelyet a kavacserje megőrölt gyökeréből készítenek, és enyhén kábító hatású. Nem kell azonban megijedni! Nem kemény drog. Nem igazából alakít ki függőséget, és nincs utána másnaposság, senki sem öl a következő adagért. Viszont vidámítja ezt a már eleve játékos-vidám népet. Hajnalig énekelnek, táncolnak a tűz körül, a nád- vagy fakunyhók előtt. Tizedannyiuk sincs, mint nekünk, de tízszer boldogabbak.

Kicsit mindenki túlsúlyos a Tonga-szigeteken. Ezen azonban nincs mit csodálkozni egy olyan helyen, ahol nincs szorosan vett munkaidő, aki elfárad, alszik egyet, ha megéhezik, harap valamit. A Vava’u szigetcsoporton (Tonga egyik tartománya), volt alkalmam dolgozgató, kosárfonó asszonyokat megfigyelni munka közben. Kezdték, amikor kezdték, és ha elálmosodtak, aludtak egy órácskát a gyékényen, amin üldögélve egyébként dolgozgattak. Ja, és eszegettek.

A másik motiváció, amely a Tongai Királyságba vitt, az az volt, hogy Magyarországról a Föld nevű bolygón nem lehet messzebb utazni. Ha a talajba fúrnánk – át a Föld középpontján –, a Tonga-szigetek valamelyik közepében „lyukadnánk ki”. Nemcsak térben, hanem életmódban, klímában is egy távoli világba érkezünk.

Számomra a legkülönlegesebb a Niuatoputapu nevű sziget volt, ahol például nincs szálloda, de a falu vendége voltam, egy idős férfi és a felesége szállásoltak el. A feleség valamikor hercegnő volt, ugyanis Tongán nem csak király uralkodik, nemesek is élnek. A férj nem volt nemesember, így a menyasszonynak istenhozzádot kellett mondani a fényűző életre, és követnie egyszerű, „földi halandó emberét”. Amikor a vendégük voltam, már 30 éve éltek együtt, és sugárzottak a boldogságtól.
A népesség is gomba módra szaporodik. Itt lehettem tanúja az úgynevezett „populációs paradoxonnak”, vagyis hogy minél jobb módú egy ország, annál kevesebb a gyerek, míg a szegényebb országokban bőven hull az áldás a családokban.

Egy kis faluban egy iskolába hívtak be, ahol különleges földrajzóra következett, nekem kellett beszélnem Magyarországról. Tongán a helyi nyelv mellett az angol is hivatalos nyelv, a gyerekek megértettek. Amikor azonban már arról kérdeztek, hány testvérem és hány gyerekem van (egy húgom és egy lányom) elkerekedett a szemük. Csak annyit kérdeztek: ott a párok „utána” már nem szeretik egymást? Nem is tudom, mit válaszoltam.
Kiwi (a tanár úr) ezután elvitt a feneketlen tóhoz, és őszintén hitte, a tónak nincs alja, és fura lények lakják. Úgy mászott a fára, mint egy mókus, bár bőven túlsúlyos volt. Azt is elmesélte, hogy sok embert a mai napig is csak egy néven ismernek, olyanon, ami jellemző rá. Amikor ő külföldre utazott, és útlevelet kért, családnevet kellett választania, hogy legyen mit beírni az útlevélbe.
Elmondtam neki, régi vágyam volt, hogy pár napot Robinsonként egy lakatlan szigeten töltsek, mire ő beszélt Halotival, az Ovakai-sziget főnökével, aki hajóval kivitt Ovalau szigetére. Itt még nem járt rajtam kívül nem csak magyar, de fehér ember (palangi) sem. Igazán egyedül csak fél napokat tudtam lenni, mert a környező szigetekről rendszeresen átcsónakáztak a kíváncsi tongaiak, hogy beszélgessenek egy kicsit a csodabogár palangival, és hogy némi kavát megigyanak vele.

Ilyen földi paradicsomban az ember elfelejti, hogy a trópus forró és párás, időnként függönyszerűen zúdul le a trópusi zápor, és ezek a helyek nélkülözik a megszokott EU-konform kényelmi berendezéseket. A fiatalok itt is egyre inkább egy robogóra vágynak a bicikli helyett, amit talán az első kocsi követ. A fővárosban, Nuku Alofában megnyílt egy hamburgeres büfé… ha valaki szeretné látni ezt a helyet, most menjen, amíg nem késő. Egyelőre azonban még megvan az az ősi varázs, ami megfogja és fogva tartja az embert.

Végül pedig egy hihetetlen dolog, aminek hatására majdnem lepottyantam a biciklim nyergéről. Minden házban szólt a rádió, Tonga egyetlen rádióállomása. Egyszer csak magyar nyelven hallom az egyik nótát. A Neoton járt a szomszéd szigetcsoporton, Szamoán. És annyira kedves fogadtatásban lehetett részük, hogy valószínűleg nem kértek szerzői jogot két itt ihletett daluk lejátszására. Az egyik a „Pago-pago” (Szamoa fővárosa), a másik pedig az (bár nem ennek a műfajnak vagyok a kedvelője), ami mindig eszembe juttatja a tongai élményeket, ha hallom: „Valahol messze délen”.
Térben nagyon messze, de valahol mégis közel.

2009 ápr.

Legyél az első hozzászóló "Az utolsó elveszett paradicsom" című cikkhez

Szólj hozzá

Your email address will not be published.


*