Magyar hoteldirektor Angliából

– A vendéglátó-karrieremet pincérként kezdtem – mondja büszkén Kollin Gergely, aki így, a ranglétra legalsó fokán kezdve, a klasszikus szállodás karrier utat járta be. – A mai napig nagyon szeretem leszedni az asztalt egy kézben, a kollégák pedig hüledeznek: hű, ez a srác le is tud szedni, össze is tud fogni két tányért…

–  Hogy lett pincér?
– Nyomdaipari szakközépiskolába jártam, leérettségiztem, de először nem vettek fel a főiskolára. Hogy ne vigyenek el katonának, elmentem egy érettségi utáni kétéves gyorstalpaló szakmunkásképzőbe, az Ecseri útra, ahol felszolgálóként végeztem. Közben a Stadion szállodában végeztem a gyakorlatom. Ketten voltunk érettségizettek. 1990-et írtunk, teljesen más világ volt. Annyira sok munka volt ott, hogy két és fél hónap elteltével felvettek állományba. Kilencven napokat dolgoztam szabadnap nélkül, rendszeresek voltak a kitelepülések, ezért szinte iskolába se jártam. Minden szempontból annyira meg is tetszett ez a szakma, hogy jelentkeztem a vendéglátó-ipari főiskolára, fel is vettek.

– Legelőször is oda jelentkezett?
– Nem, előtte tanárképző főiskolára jelentkeztem, sporttal akartam foglalkozni, de szerencsére nem vettek fel. Viszont csak egy évig jártam nappali tagozatra. Inkább a munkában hittem, és egy év után visszamentem levelezőre.

– És hol vállalt munkát?
– Egy ír étteremben, a Becketts-ben kezdtem el dolgozni. Nagyon szerettem az ír, az angolszász világot, jól beszéltem angolul, és amikor a főiskolán meghirdették, hogy angolul jól beszélőt részmunkaidőben fölvesznek – és már volt is pincértapasztalatom –, rögtön jelentkeztem. Alig volt ott rajtam kívül magyar munkavállaló. Imádtam dolgozni, másfél év után lecserélték a menedzsmentet, engem kiemeltek. Huszonegynéhány évesen felkértek, legyek étteremvezető-helyettes az étteremrészben. Az új étteremvezetővel kialakítottuk a csapatot, a koncepciót, és nyereségessé tettük az éttermet. Közben pedig elvégeztem a főiskolát. Volt csoporttársam, aki jól beszélt franciául, szinte azonnal első számú vezetője lett a törökbálinti, kétcsillagos Etap szállodának, mely már más márkanév alatt üzemel. Hívott oda, és elkezdtem a recepcion dolgozni, ami új dolog volt számomra, de hamar megszerettem.

– És mit tanult a két csillagos hotelben?
– Rengeteget! 104 szoba – ott aztán megtanulja az ember, mindent meg kell oldani, „magad uram, ha szolgád nincsen”, a reggeliztetéstől az ablakpucolásig. Nagyon jó iskola volt. A mai napig bennem él az az attitűd, hogy probléma nagyságától függően inkább megcsinálom a feladatot, mint elmagyarázom, mert előbb kész vagyok vele. Én tehát hivatalosan már azóta, 1998. január 1-jétől vagyok „accoros”, tizenhetedik éve. Már nagyon korán belém ívódott, hogy milyen jó a francia szálloda vállalatnak dolgozni, mert egy csillagtól az öt csillagosig minden kategóriában van valamilyen márkánk. Törökbálinton egyre feljebb haladtam a ranglétrán, és három év elteltével, 2001-ben már igazgató voltam az Etapban, 29 évesen. Sok felelősséggel járt. Csaknem három év után a cég egy másféléves úgynevezett „vivier” továbbképzésre küldött el, mely a jövő tehetséges vezetőit hivatott kinevelni és képezni.

– Milyen sikerrel végezte a továbbképzést?
– Kettőnket kiemeltek, prezentációt kellett tartanunk a projektünkről, és azt követően mindkettőnknek rögtön munkát is ajánlottak. Nekem felajánlották, hogy a kilenc hónap múlva elkészülő Ibis szállodát én nyissam meg, addig menjek el tréningre, tanuljak meg mindent. Hónapokon át jártam különböző hazai szállodákba, a legvégén Szlovákiában voltam.

– Mi az, amit megtanult ebben a csaknem egy évben?
– Rengeteg emberrel megismerkedtem, ami később nagyon jól jött a karrierem során. És azt láttam, hogy mindenütt egy kicsit másképp csinálják, de a cél ugyanaz: minél eredményesebben működni. Az utolsó két hónapot Pozsonyban töltöttem, ahol már volt egy Ibis szállodánk, s ahová kellett két hónapra egy átmeneti vezető. Rájöttem, hogy ez már nemzetközi világ: béreltek nekem egy lakást, kivittem a családot – akkor már két kis gyermekem volt. Jó volt számomra ez az új kaland, fiatal is voltam, nagyon bejött. A végén csak kíváncsiságból, elkezdtem a cégen belül Ibis szállodákban, igazgató-helyettes pozíciókat megpályázni. És egy napon felhívott az írországi Ibis Dublin igazgatója: bő két órát beszélgettünk, az volt a stratégiája, megpróbál lebeszélni, hogy lássa, mennyire akarom a munkát. Az volt a pechje, hogy én azt a munkát nagyon akartam. Megtetszettem neki, úgyhogy kihívott egy interjúra. Sikerült, a munkát megkaptam. Hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy Pozsonyból ne hazamenjünk, hanem kicsit még távolabb. Szerencsére ez az élet számára is ugyanúgy tetszik, így fogtuk magunkat a kilenc hónapos és a két és féléves gyerekünkkel, és nekivágtunk a nagyvilágnak. De először két hónapig még egyedül voltam Dublinban Üzemeltetési-igazgatóként, a szállodát én vittem, a főnököm az Írországban lévő három szállodáért volt felelős. Újra csak rengeteget tanultam az angolszász világban.

– Például mit?
– Például azt, hogy egészen elképesztően messze van az a professzionalitás, a magyarétól. Magyarországon szakemberekkel dolgozunk. Pincérekkel, recepciósokkal. Tanulják évekig, ez volt a vágyuk. Nagyon tehetségesek, okosak, intelligensek. Ott meg kell magyaráznod, hogy mit akarsz, nagyon keménynek és határozottnak kell lenned, kinek, mi a feladata. Szervizben viszont ők a jobbak: a vendég az isten. A vendéglátás státusza lenn van az angolszász világban, úgyhogy nem olyan jó kollégákat kap az ember, azt a pár jót pedig tudni kell kiemelni. Tizennégy hónapig először Dublinban voltam, aztán, úgy látszik, jó munkát végeztem, mert Dél-Írországban, Corkban megüresedett egy Ibis szálloda vezetése, és a főnököm kinevezett. Igaz, engem is ugyanúgy interjúvolt, mint másokat… Corkban egy évig voltam, és meg kellett tapasztalnom, mennyire rideg és kegyetlen ez a világ abból a szempontból, hogy tényleg a profit számít. A finanszírozással óriási gondok voltak: olyan magas volt a bérleti díj, hogy bár üzemi szinten nyereséges, összességében veszteséges volt a szálloda. Egy éve voltam ott, amikor a szabadságomból Londonba hívott vissza a főnököm főnöke és közölte, nyolc hét múlva felszámolják a szállodát, amit nekünk még üzemeltetnünk is kellett vendégekkel három hétig. A csapatnak pedig csak hat héttel a zárás előtt szabad bejelentenem, hogy megszűnik a munkaviszonyuk. Szörnyű helyzet volt. Igazi HR-kihívás motiválni olyan kollégákat, akik tudják, hogy semmi vesztenivalójuk nincs és pár hét múlva nincs munkájuk. Mindenkinek felajánlották, ha Angliába hajlandó áttelepülni Írországból, akkor keresnek nekik állást. Csak ketten éltek a lehetőséggel a csaknem negyven munkavállalóból. Én voltam az egyik.

– És költözött Corkból…
– Kelet-Londonba, két szállodát igazgatni. Az egyik egy Forma?1 szálloda volt, egy egycsillagos, amelyben nem volt főállású személyzet. Csak két külsős takarító, nap közben. A check-in az Ibisben volt, a két szálloda ugyanis egymás melletti épületben kapott helyet és így olyan közös üzemelési gyakorlatot vezettünk be, ami nagyon nagy nyereséget termelt… Szerencsére elégedettek voltak a munkámmal. Londonban, két country menedzser dolgozott az Ibis szállodáknak, az egyik Londonért felelt, a másik az összes többiért. Az előbbi felkért arra, hogy vállaljam el a portmouth-i hotelünk rendbetételét. Nem volt kis feladat, mert hamar kiderült, hogy a szállodának – amit felújított a cég, csak senki nem tudott róla – még a városban is nagyon rossz híre van. Ezért aztán eljártam a városháza üléseire, hogy folyamatosan beszéljek arról: megújult a szálloda, meggyőztem a szomszédban lévő egyetem vezetőit, hogy érdemes nálunk foglalni a vendégeiknek és elértem azt, hogy egy nagy hadihajó építése kapcsán a kikötőbe érkező szakemberek, munkások is nálunk szálljanak meg. Egy év alatt gyakorlatilag megdupláztam a szálloda kihasználtságát, a profitról nem is beszélve.

– Hogyan került vissza ismét Budapestre?
– Elégedettek voltak velem, 6 évnyi nemzetközi karrier után nagyon jó volt az ázsióm. És akkor megláttam, hogy meghirdették a Novotel Budapest Danube igazgatói pozícióját – Budapesten. Ahol a rokonaim, barátaim élnek, ahonnan származom. Édesapám akkor még élt, de nagyon beteg volt már, szerettem volna még vele lenni kicsit. Akkor már hat éve voltam kinn, gyermekeim – időközben született még egy – 2, 6 és 8 évesek voltak. Ha továbbra is kinn élnék, már nem tudnám őket hazahozni – gondoltam. A Danube egy olyan szintű szálloda, egy akkora kihívás, hogy a világ bármely pontjára elmentem volna érte, és hogy ez pont itt van az én fővárosomban, hazámban, különösen kedvemre való volt. Úgyhogy hazajöttem, szerencsére itt is nagyon jól mennek a dolgok. 2011-ben a piachoz képest kisebb kihasználtsággal üzemelt ez a szálloda, tavaly már szignifikánsan, két számjeggyel efelett tartottunk. Az átlagár emelkedéséről nem is beszélve.

– Mi kellett ezekhez az eredményekhez?
– E szállodának az volt a pechje, hogy 2006 őszén nyitott és 2008-tól nagy válság kezdődött. Magyarországon volt már egy gazdasági válság, amikor még kint voltam, de erre jött a világválság. Volt egy elképzelés arról, hogy ez üzleti szálloda lesz, de ez álom maradt. Amikor én ideérkeztem 2011 legelején, arra gondoltam, hogy sokkal több lábon kell állni, mert az üzleti vendég hétvégén nem jön, a szabadság időszakában sem, a meleg vizet pedig akkor is ki kell fizetni. Ekkor kinyitottam az ajtót mindenkinek: aki itt akar lenni Budán, a Parlamenttel szemben a Duna-parton, egy ilyen minőségben, azzal meg fogunk egyezni –mondtam, és így is lett.

– Ez mit jelent a gyakorlatban, ez csak árkérdés, vagy mást is jelent?
– Mondok egy példát. Második diplomámat a Közgazdasági Egyetem marketingszakán szereztem, nagyon érdekel a marketing, meggyőződésem, hogy hiába jó egy termék, ha nem tudnak róla. Ennek a szállodának nem volt megfelelő az ismertsége. Amikor elmeséltem itthoni barátaimnak, hogy jövök haza, egyikük sem tudta, hogy ez a szálloda létezik, azt sem tudták, hogy több Novotel létezik Budapesten. Az első napomon azt hallottam sales-es csapatomtól: az a baj, hogy ez a szálloda nem a központban van. Ekkor igen mérges lettem, és azt mondtam, ezt többet nem szeretném hallani, mert akkor nem tudunk tovább együtt dolgozni. Mert mi az, hogy nem a központban van? Mi a központja Párizsnak, Rómának, Londonnak, Bécsnek? Nincs központja, az egy kör. Ha ez a szálloda nincs a központban, akkor semmi. Nem Pesten van, hanem jobb helyen, Budán! Ne azt nézzük, hogy miért nem tudjuk eladni, hanem azt nézzük, hogy miért tudjuk! És akkor elkezdtük kommunikálni, hogy Buda elegánsabb, biztonságosabb. Ide az jöjjön, aki nyugalmat akar a pesti nyüzsgés után. És itt nincsenek távolságok, tizenöt perc alatt mindenki átérhet a Király utcába. A saját csapatom fejében is át kellett állítani, hogy ez jobb hely, mint Pest. És azt is, hogy ez elegáns hely, ahonnan tíz perc alatt fel lehet sétálni a Várba. Sokat foglalkoztunk a minőséggel is, és sikerült úgy emelni az átlagárat, hogy a volumen is nőtt.

– Hogyan fest a jó szálloda?
– Attól függ, hogy kinek. Fontos, hogy meg kell találni azokat a szegmenseket, azokat a vendégeket, akik nálad akarnak lenni. Nem biztos, hogy mindenkinek az Apple-telefonra van szüksége. Mert nem használja ki, mert nem akarja arra költeni a pénzét. De ha valakinek az a fontos, hogy kirakja a telefonját az asztalra egy üzleti tárgyaláson, az valószínű egy Apple-t vásárol. A szállodánál is nagyon fontos, hogy el tudja mondani a vendég, hol lakott, és amit a pénzéért kapott, az minőségi volt. Meggyőződésem, hogy a vendég belép a szállodába és érzi az atmoszférát. Hallani szoktam vendégektől, kollégáktól, akik nem ebben a szállodában dolgoznak, hogy belépnek ide, és érzik, jó itt lenni. No, ezt csak úgy lehet elérni, hogy ha a munkatársaim közül mindenki tudja, amit csinál, azt miért teszi, tudja, hogy hozzájárul a közöshöz, jól érzi magát a bőrében, és ezt akarja csinálni.

– A Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségében miért vállalta el a budapesti régióvezető szerepét?
– Mert egy energiabomba vagyok, másrészt a cégemet képviselem a szövetségben, és a vállalat kért meg, vállaljam el a feladatot. Rengeteg embert ismertem meg, és büszke vagyok arra, hogy demokratikusan választott meg a tagság a budapesti régió vezetésére. Azóta már voltak rendezvényeink, amelyek sikeresek voltak. Illik is nekem ez a szerep, mert szeretek beszélni, reprezentálni, jól teremtek kapcsolatot, és szeretek nagyon sokat dolgozni.

Érsek M. Zoltán – Falus Tamás