Megvalósult álmok

hirdetés

– Mi keltette fel az érdeklődését az ismeretlen tájak iránt?

– Nagyapám mindig az ölébe ültetett, és mesélt a huszáréveiről. Részt vett a balkáni háborúban, bejárta Montenegrót. Nyolc évig szolgált az osztrákoknál, beszélt Bécsről, a Práterről meg arról, hogyan lovagolt zsinóros mentében, és hogyan integettek neki a lányok. De a felmenőim között akadtak református lelkészek is, akik szintén sokat utaztak a világban. Egy olyan korban, amikor az országhatárt csak határigazolvánnyal lehetett megközelíteni, kiváltságosnak, irigylésre méltónak tartottam őket, és persze beindult a fantáziám. Faltam Karl May indiánregényeit, történeteit a mesés Keletről, meg a Magyar Földrajzi Társaság sorozatát, Cholnoky Jenő, Stein Aurél útleírásait. Szerettem volna én is rablókat kergetni, romvárosokat keresni, sziklafeliratokat megfejteni, szolgák kíséretében áttevegelni a sivatagon, de azt tudtam, hogy fel kell készülnöm, nyelveket kell tanulnom, meg kell ismerkednem a Kelet történelmével, idegen vallásokkal, kultúrákkal.

– Miért éppen mongol szakra jelentkezett?

– Mert abban az évben épp nem indult sem arab, sem török szak az egyetemen. Az akkor másodéves Chrudinák Alajos javasolta a mongol fakultást. Eleinte csak átmenetinek tekintettem a mongolisztikát, aztán persze ott ragadtam, pedig nem volt könnyű dolgom, akkoriban ugyanis még nem létezett sem szótár, sem tananyag magyarul, csak oroszul. Így aztán kénytelen voltam egyszerre megtanulni oroszul és mongolul, no meg angolul és németül, mert a szakirodalom, a filológia, a nyelvészet, a vallástörténet, a történelem ezeken a nyelveken íródott.

– Mikor utazhatott el először Mongóliába?

– Évekkel később. Télen érkeztem Ulánbátorba, és úgy éreztem, megelevenedett a múlt. Egy mozgó várost láttam, a nomád állattenyésztők – a jószágaikat hátrahagyva – a hideg elől bemenekültek a városba, a főtéren, az utcákon felverték a sátraikat, ott főztek, ott mostak, ott éltek.
De ért egy másik meglepetés is, rá kellett ébrednem, hogy a mongoltudásom vajmi keveset ér. A tanárokkal, a kollégákkal még csak-csak elboldogultam valahogy, de mások beszédéből egy szót sem értettem, kezdhettem elölről a nyelvtanulást. Kisgyerekeknek való mondókákat kellett olvasnom és kívülről megtanulnom, aztán az oktatóim időnként elvittek a főváros két étterme közül az egyikbe sörözni. Ott szóba elegyedtem az emberekkel, és néhány hét múlva eljött a pillanat, amikor azt vettem észre, hogy beszélgetek velük, értem őket és ők is értenek engem.
Ezen felbátorodva szereztem az ulánbátori főlámától egy ajánlólevelet, és elindultam Karakorumba, Dzsingisz kán városába, egy buddhista kolostorba. Nem volt könnyű beférkőzni a szerzetesek közé. A könyvtárukba egy idő múlva ugyan beengedtek, és miközben dideregve tanulmányozhattam hosszú selyemtekercsekre írt könyveiket, megértettem Kőrösi Csoma Sándort, milyen nehéz lehetett fogcsikorgató hidegben dolgozni. A fűtött imaterembe csak az után tehettem be a lábam, miután megbizonyosodtak róla, hogy értem is, amit olvasok. Amikor együtt imádkoztam velük a hatalmas Buddha-szobor előtt, füstölők, gyertyák között, akkor hittem csak el, hogy sikerült elnyernem a bizalmukat.
A következő években megtanultam más nyelvjárásokat is, például a kínai mongolt. Kína egyébként a második csoda volt az életemben. A vonatablakból pontosan azt láttam, amit addig csak a faliképekről ismertem: a festett bambuszlevelek, a faágak, a virágok, a hatalmas hold, a furcsa, embernek kinéző faalakok egyszerre megelevenedtek a szemem előtt. Egy kutatóprogram keretében fél évig utazgattam az országban, ismerkedtem az emberekkel, s megállapítottam, hogy minden, amit a természettel kapcsolatban el lehet képzelni, az itt megtalálható.

– A Tudományos Akadémia kutatójaként eljutott többek között Indiába és Vietnamba is. Ennyi idő távlatából mi jut eszébe róluk elsőként?

– Indiáról a minden képzeletet felülmúló szegénység, meg az a megrázó élmény, amikor egy bérelt csónakkal kieveztünk a Gangeszre napfelkeltét nézni. A „levegőevők” meztelenül fürödtek a szent folyóban, miközben a vízen a halottégetésből visszamaradt emberi testrészek úszkáltak. Láttuk a parti alapítványi házakat, ahol az idősek kibéreltek egy szobát, ott várták visszavonultan, időnként évekig a halált. Több ezer ember élt – és él ma is – ezekben a házakban, és reménykedtek a „jó” újjászületésben.
Erről a hatalmas és nagyon érdekes országról, amelyet az angolok teremtettek, egy autó jutott eszembe, amit valójában csak a festék tart össze. Olyan népek élnek benne, akiknek semmi közük egymáshoz, északon és délen, keleten és nyugaton más vallású, kultúrájú emberek laknak, akiknek mások a szokásaik, de még az írásuk és a nyelvük is. Két hónapos ott-tartózkodásom alatt ismerkedtem Nágaföld őserdeivel, az ott élő ágyékkötős törzsbeliekkel is, akik akkoriban még nem Kalasnyikovot, hanem íjat, nyilat, fúvócsövet használtak.
Ha Vietnamra gondolok, eszembe jut a piac, ahol a sokféle eladó állat között megláttam egy gyönyörű, sárga csíkos kígyót, és ki tudja, miért, éppen őt sajnáltam meg, nem akartam, hogy valakinek a tányérjában végezze, ezért megvettem a ketrecével együtt, kivittem a város szélére, és elengedtem.

– Tibetben többször is járt, de Lhaszába soha nem jutott el.

– Kétszer is nekifutottam, de az utolsó pillanatban a zavargások miatt mindig lefújták az utat. A kínai, a nepáli, az indiai részen azonban jártam, és megértettem, miért egyre népszerűbb a turisták körében Tibet. A hatvanas években is élt már a Himalája és dalai láma kultusza, az emberek a csendet keresték, meditáltak, megpróbáltak a nyomára bukkanni egy talán soha nem létezett világnak, és utánajárni a harmadik szem legendájának, hogy mélyebben beleláthassanak az őket körülvevő világ lényegébe.

– Azért időnként nyugat felé vette az irányt. Bejárta Kanadát, Venezuelát, sőt néhány karib-tengeri szigetet is.

– Kanadában megtapasztaltam, hogyan élhetnek békében egymás mellett a legkülönbözőbb származású népek. Bár azt, hogy az indiánok mint őslakosok korlátlan mennyiségben foghatnak lazacot, nehezen emésztik meg, de azt sem veszik jó néven, hogy időnként túlzásba viszik a tüzes víz fogyasztását…
A nagyvárosok közül Calgary az épületeket összekötő fedett, fűtött, üveg felüljárórendszereivel volt számomra a legmeghökkentőbb. Ég és föld között lebegő utcákon járkáltam egy szál zakóban, és néztem a mínusz harminc fokban alattam hömpölygő autóforgalmat.
De az utcai gőzóra, amely félóránként fütyülve engedte ki magából a gőzt, is az újdonság erejével hatott, meg az is, hogy a Sziklás-hegységben lépten-nyomon medveveszélyre figyelmeztető táblákba ütköztünk. Talán a szerencsének köszönhettük, hogy egyszer sem kellett menekülőre fognunk.
Bár csak utólag jöttünk rá, Venezuelában is a szerencse mentett meg bennünket. A fárasztó és igen eseménydús dzsungeltúrák egyikén fákról csüngő furcsa, gyümölcsnek látszó tárgyakat fedeztünk fel, amelyekről utóbb kiderült, hogy valójában veszélyes darazsak fészkei, s lakói, ha valaki túl közel merészkedik, az őrdarázs jelzésére támadásba lendülnek. Egy óvatlan csoporttársunk kapott is egy fullánkot a nyakába, azonnal összeesett, mire mindenki futott, amerre látott. A biztonság kedvéért visszafelé egynapos kerülőutat tettünk…
Még az allergiás rohamokat, ödémát okozó tűzhangyákkal való találkozást is sikerült ép bőrrel megúsznunk, amikor ránk dőlt egy korhadt fa. Miközben leporoltuk magunkat, rohantunk, ahogy a lábunk bírta. Ha akkor lát valaki bennünket, biztosan azt hitte volna, hogy valamiféle ősi rítustáncot járunk.
A jó szerencsénknek köszönhettük tehát, hogy közelebbről is megismerkedhettünk a világ legnagyobb rágcsálóival, a vízidisznókkal, és egészségben eljutottunk egy őserdei törzshöz, ahol a gyerekeket már spanyol oktatók tanították írni-olvasni. Így aztán némi írószer és füzetek, matchboxok fejében engedték, hogy figyeljük az életüket, hogyan faragják jellegzetes figuráikat istenekről, szellemekről, hogyan készítenek gyökerekből lepényeket. Mangrovemocsarakon vezettek át bennünket, hogy megmutassák a pálma szívének nevezett ínyencséget, amely egy bizonyos pálma koronája alatt növekvő fiatal hajtás, és az íze leginkább a káposzta torzsájáéra hasonlít. Kemény túra volt, ma már nem vállalkoznék rá.
A karib-tengeri szigetek közül Montserrat az egyik legemlékezetesebb. A sziget Soufrire Hills nevű vulkánja ugyanis, amely négy évszázadon keresztül békésen pipálgatott, 1995-ben egyszer csak életre robbant, szellemvárossá változtatva a fővárost, Plymoutht. A város belsejébe, amelyet veszélyes zónává nyilvánítottak, természetesen nem mehettünk be, de láttuk a templom hamu és láva alól kikandikáló tornyát, és benézhettünk a környékbeli emeletes házak ablakain. A fürdőszobában a papucsok, törülközők, a szobákban a ruhák, a gyerekjátékok, az asztalon az edények úgy hevertek, ahogy a lakók otthagyták. Mint kiderült, egy órájuk maradt a menekülésre, mert bár figyelmeztették őket a várható kitörésre, nem hitték el. Mintha Pompejiben lettünk volna, csak szerencsére halottak nélkül.

– Nemrég jött haza Malajziából és Dubaiból. Nagyon különböző, egzotikus helyek. Nem sokat tudunk róluk…

– Egy közös vonásuk mindenképpen van: hogy lakóik képesek hosszú távra gondolkodni, okos előrelátással, a legfontosabb kérdésekben összefogva tervezik a jövőjüket. Malajziában mostanáig a legfőbb exportcikk a kaucsuk volt, de az utóbbi években csökkent a gumi ára, ezért szinte egyik napról a másikra kivágták a kaucsukültetvényeket és olajpálmát telepítettek a helyükre. A pálmaolaj világpiaci ára ugyanis folyamatosan emelkedik. Két év alatt átprogramozták az országot! Feltehetően ennek a rugalmasságnak köszönhető, hogy olyan látványosan fejlődik ez a kínaiak, malájok, indiaiak által lakott, sokvallású és sokkultúrájú ország.
Dubairól tudható, hogy az olajnak köszönhetően minden képzeletet felülmúlóan gazdag arab emírség második legnagyobb városa. Lakói nem is dolgoznak – magukról írják: „mi olyan lusták vagyunk, hogy ha vizet akarunk, szólunk valakinek, hogy hozzon” –, viszont annál többet gondolkodnak a jövőjükről, az olaj utáni évtizedekre készítik stratégiai terveiket. Felismerve, hogy a Föld fizetőképes lakossága öregszik, és az egészségügyi ellátásért sorba kell állni, hat kórházváros építésébe kezdtek, ahová majd összegyűjtik a világ legkiválóbb orvosait, akik – mert várhatóan sokan veszik majd igénybe a szolgáltatásokat – fél áron, várakozási idő nélkül gyógyítják a csúcstechnológiával felszerelt intézményekben a betegeket. A turizmusban, a légi forgalomban is át szeretnék venni a vezető szerepet, ezért konferencia-központokat, különleges szállodaszigeteket építenek, és abból a kétemeletes, négy-ötszáz férőhelyes szuperrepülőgépből, amelyből egyelőre csak egy létezik (egy A380-as közlekedik menetrendszerűen – a szerk.) a világon, többtucatnyit rendeltek. Ezekhez persze a repülőtereiket is át kell alakítani.

– Ezekhez az információkhoz nem minden turista juthat hozzá…


– Ha valóban tapasztalatokat akarunk szerezni, akkor sokat kell utazgatni egy országon belül is, és főleg sokat kell beszélgetni az emberekkel. Csak a tengerpartról nem lehet megismerni egy országot, már csak azért sem, mert valójában minden ország több országból áll. A hegyekben, a sivatagban, a tengerparton más és más emberek élnek más kultúrával, más szokásokkal, egészen más körülmények között. De mindez a mi kis hazánkra is vonatkozik. Ha valaki a Dunántúlon jár, annak el kell mennie mondjuk a Nyírségbe is, hogy később elmondhassa, tud valamit Magyarországról.

– Azt hiszem, már értem, miért mondják az emberek, hogy miközben az ön könyveit olvassák, úgy érzik, mintha ott lennének a helyszínen.

– Közel száz könyvem jelent meg, de mindegyik olyan környezetben játszódott, ahol már jártam. Nagyon fontosnak tartom a hitelességet, aminek az a feltétele, hogy a legapróbb részletek is élethűek legyenek. Beleértve természetesen a szereplők neveit is. Izlandon például a kapualjakban gyűjtöttem neveket, fel is tűnt a rendőröknek, de aztán kimagyaráztam magam. Kenyában pedig az út széli vendéglők tulajdonosainak nevét jegyeztem fel.

– A hitelességhez a gasztronómia is hozzátartozik. Hogy azt megismerje, ahhoz mindenevőnek kell lennie…

– Tulajdonképpen az vagyok. Mongóliában, ahol a kétezer méteres magasság miatt a víz nyolcvanhat fokon forr, ezért nem főzik meg rendesen az ételt, egész jól hozzászoktam a kemény birkahúshoz, pedig mivel faggyúval szeretik elkészíteni, meglehetősen átható az illata. Még a kecskeszem is lecsúszott a torkomon, igaz, csak mert rájöttem, hogy nem szabad megrágni. De ettem már Vietnamban kutyahúst, méregerős, zsibbasztóan csípős indiai ételeket, meg kígyót, békasaslikot, pálinkába áztatott hernyót, sőt pirított szöcskét is, amit a bangkoki mozikban popcorn helyett árulnak. Arubán azonban nem kóstoltam meg az iguánahúst, mert megsajnáltam szegény állatot, és különben is féltettem őket a kihalástól. Egyszer csődöt mondtam a Bajkál-tó mellett, amikor a burjátok egy ünnepi lakomán a meleg lószalonna után, amit kötelességtudóan elfogyasztottam, lóbélbe töltött májas hurkával kínáltak. Megszagoltam, és tudtam, hogy itt a vég! Szerencsére a házigazda nem sértődött meg, sikerült valahogy kidumálnom.

– Azért csak nem kellett mindenhol ekkora áldozatokat hoznia!?

– Persze hogy nem! A fiammal évek óta emlegetjük azt a mennyeien omlós steaket, amit egy indián rezervátumban, az USA-ban tálaltak fel. De a repülő halból készült rántott szelet, meg az ananásszal, mangóval, papájával, banánnal megbolondított különféle húsok a Karib-szigeteken is a kedvenceim közé tartoznak.

– A Malajziában, Dubaiban szerzett élményei biztosan elegendő muníciót jelentenek néhány újabb könyvhöz…

– Soha nem játszódik egymás után ugyanazon a helyszínen két történet. Ha az olvasó a könyvemből megismert egy országot – amit őszintén remélek, mert a szórakoztatás mellett az észrevétlen tájékoztatás is a célom –, akkor egy másik égtájnak, földrésznek kell következnie. Épp ezért jövőre Madagaszkárra és Réunionra szeretnék eljutni. Madagaszkár az egyedülálló állatvilágával, a világ legkisebb, csak ott élő makijaival már régóta érdekel, és Réunion archaikus világa is, ahol még ma is ápolják a középkori francia hagyományokat.
Indonéziába is szívesen elutaznék, bár úgy hallom, mostanság nem valami jó ott a közbiztonság. Márpedig nagyon fontos, hogy az ember biztonságban érezze magát, mert ha állandóan a háta mögé kell néznie, akkor nem lát előre…

Legyél az első hozzászóló "Megvalósult álmok" című cikkhez

Szólj hozzá

Your email address will not be published.


*