Stein Aurél nyomában Kínában

hirdetés

 Dunhuang a Góbi sivatag szélén, Kína Gansu tartományának nyugati felén található. Az oázisváros a Selyemút kereskedelmi karavánjainak volt fontos megállóhelye. A Selyemút nem csupán kereskedelmi célokra szolgált, hanem a Nyugat és a Kelet nagy civilizációinak találkozási pontja is volt. A Kr. e. 2. századtól kezdődően több mint egy évezreden át selymet, luxuscikkeket és egyéb kereskedelmi árukat szállítottak és cseréltek az út menti városokban, oázisokban, de egyben eszmék, vallási tanok, művészeti stílusok, technológiák terjedésének és meghonosodásának színtere is volt. A kínai, az indiai, az iráni, valamint a klasszikus nyugati kultúra keveredett és hatott itt egymásra. A hittérítő szerzetesek és zarándokok Dunhuangban pihentek meg, vagy telepedtek le hosszabb-rövidebb időre.
A várost, mint helyőrségi központot, a Han-dinasztia nagy császára, Wudi alapította Kr. e. 111-ben, Kína nyugati terjeszkedésének biztosítására és a kereskedelmi útvonal ellenőrzésére. A várostól északra jelző őrtornyokkal megtűzdelt védelmi falat is építettek, amely Dunhuangtól nyugatra a Jáde Kapuig (Yumen) terjedt. Később közigazgatási székhellyé is vált, s a város neve megváltozott: 622-től a XIV. századig Shazhou (a „Homok Városa”) volt, majd ismét visszakapta régi nevét. 786–848 között tibeti fennhatóság alatt állt, 1038–1227 között a tangutok birodalmához (kínai Xi Xia) tartozott. A hely jelentőségét az adta, hogy a Kelet-Turkesztán (a mai Xinjiang tartomány) felé vezető út Dunhuang közelében válik szét két ágra, hogy északról, illetve délről megkerülje a félelmetes Taklamakán sivatagot.
A gyakran látogatott kínai városoktól meglehetősen kieső Dunhuangot a nyugati turisták ritkán veszik célba legelső kínai útjuk során, azonban akik mélyebben érdeklődnek a történelmi emlékek, a buddhizmus és a képzőművészetek iránt, azoknak felejthetetlen élményt fog nyújtani. Pekingből repülővel – lanzhoui átszállással – 4 óra az út, de Xianból és Urumqiből is indulnak járatok. Utazás előtt érdemes érdeklődni a menetrendről, mivel Dunhuang leginkább turistacélpont, így holtszezonban ritkulnak a járatok.
A városban számos kulturált, tiszta szálloda van. Kína nagy részén nincs olyan kiépített fűtésrendszer, amelyet hazánkban megszoktunk, azonban a legtöbb szállodai szobában olyan klíma van, ami télen fűt, nyáron hűt. Az étkezés Kínában sosem jelent problémát, így Dunhuangban is lépten-nyomon éttermekbe botlunk, a piacokon és sétálóutcákban pedig már messziről lehet érezni a szabadban sütött finomságok illatát. Reggelente látni, ahogy a helyiek munka vagy iskola előtt betérnek a kis reggeliző kifőzdékbe, érdemes a szállodai étkezés mellett ezeket is kipróbálni.
Mivel minden látványosság a városon kívül fekszik, célszerű egy sofőrt bérelni, aki – előre megbeszélt összegért – elvisz a leegyeztetett helyekre, megvár minket, amíg végzünk, majd továbbvisz a következő látványossághoz. A szálloda tud segíteni ennek megszervezésében.
Fontos! Aki nem szervezett úton megy Kínába, annak számítania kell arra, hogy szinte sehol nem beszélnek angolul, és ez a nagyvárosokra is igaz.

Ezer Buddha Barlangtemplomok (Mo Gao Ku vagy Qianfo Dong)


(A barlangok belsejében nem tudtam fényképezni)
Dunhuang legfontosabb látványossága a várostól mintegy 15 kilométerre található Ezer Buddha Barlangtemplomok, melyeket az UNESCO 1987-ben a világörökség részévé nyilvánított. A IV. század közepétől virágzó buddhista közösség élt itt, melynek tagjai mintegy ezer éven keresztül építették és díszítették a barlangszentélyeket. A kegyhely kialakulásában szerepet játszott az is, hogy az utazók itt imádkoztak, mielőtt nekivágtak a veszélyes útnak, vagy éppen megköszönték a szerencsés átkelést a homoktengeren. Egy Yuezun nevű szerzetes – talán meditációra alkalmas nyugodt helyet keresve – 366-ban kivájta az első barlangot. Ezt ezer éven keresztül szinte megszakítás nélkül újabbak követték, és a kezdetekben csak szerzetesi lakóhelyként szolgáló barlangok később istentiszteleti célokra használt templomüregekké váltak. Ezeket már díszítették is, így alakult ki az Ezer Buddha barlangtemplomok néven ismert művészeti együttes. Ma 492 barlangban 45 ezer négyzetméternyi falfestmény és több mint 2000 stukkószobor alkotja azt a csodálatos művészeti együttest, melyet a világ legkülönlegesebb buddhista művészeti galériájaként tartanak számon.
A helynek van egy másik nevezetessége is: 1900-ban egy taoista szerzetes az egyik barlangban felfedezett egy titkos üreget, amelynek bejáratát a XI. században zárták le. A rejtekhely a rendkívüli szárazság következtében több tízezer kéziratot, valamint selyemfestmények kivételes gyűjteményét őrizte meg igen jó állapotban. Az egyszerű taoista szerzetes életfeladatának tekintette, hogy a hívőktől gyűjtött adományokat a szentélyeknek a homoktól és egyéb törmeléktől való megtisztítására, a sérült szobrok és festmények javítására és újak készíttetésére fordítsa. Egyszer egy széles folyosón lévő freskó repedését vizsgálva elfalazott üreget talált, ami a földtől a mennyezetig tele volt kéziratkötegekkel. A felfedezést követően értesítést és mintát is küldött a körzet elöljárójához, és azt az utasítást kapta, hogy zárja le, és őrizze a kéziratokat rejtő cellát.
A barlangkönyvtár, ahogy ma általában nevezik a hivatalosan elfogadott számozás szerinti 17-es barlangot, mintegy 15 köbméternyi kéziratot és festményt őrzött. A kéziratok legnagyobb része kínai, nagy számban vannak a tibeti nyelvűek is, de a buddhizmus terjedése és a kultúrák keveredése miatt indiai, iráni és török nyelveken írt munkák is találhatók közöttük. A vallási szövegek túlnyomó része buddhista, de manicheus, nesztoriánus keresztény, taoista és konfuciánus iratok is fellelhetők, valamint világi tartalmú dokumentumok, amelyek a város mindennapi életéről adnak képet. Itt helyezték biztonságba például a szerződéseket, végrendeleteket, Dunhuang közigazgatása pedig levéltárként használta a helyet, erre utalnak a különféle összeírások, népszámlálási nyilvántartások, kalendáriumok. A legkorábbi keltezett dokumentum 406-ból, a legkésőbbi 1002-ből való. A barlang befalazásának oka nem ismert, korábban a kutatók a tangut invázióval magyarázták, az utóbbi időben inkább az első muszlim török dinasztia, a Karahanidák előrenyomulásával hozzák összefüggésbe. A kéziratokon kívül a barlangkönyvtárban találták meg a világ legrégibb nyomtatott könyvét, a 868. május 11-re datált Gyémánt Szútrát, valamint több száz selyemre, vászonra és papírra festett festményt, hímzett fogadalmi ajándékokat. A festett selymek és vásznak valaha templomi zászlók voltak.
1907-ben Stein Aurél volt az első európai, aki a barlangkönyvtár kincseit láthatta. A szentélyek javítására felajánlott ezüst árán elvitt 24 láda kéziratot, valamint 5 ládára valót a papírkötegek közé rejtett festmények közül is, melyeket a londoni British Museumba szállíttatott. Stein eljárását – különösen kínai részről – ugyan vitatják, annyi azonban tény, hogy ezeket a kéziratokat a Londonba szállítással megmentette a tudományos világ számára, míg ha ott maradnak, nem biztos, hogy ma ismerhetnénk őket. Rá egy évre Pelliot a maradékból Franciaországot gazdagította mintegy hatezer kézirattekerccsel. 1911-ben japán expedíció vitt el több százat belőlük. A történteket követően Kínában is felfigyeltek ezekre az értékekre: elrendelték a megmaradt kincsek fővárosba való szállítását. A szállítmányt kocsikaravánra rakták, s elindultak vele Peking felé. Útközben azonban meglehetősen könnyű kézzel bántak vele, sokat ellopkodtak belőlük, sokat elajándékoztak a korrupt hivatalnokok és kocsikísérők. Azt mesélik, amikor a karaván Peking alá érkezett, parancsnoka megszámláltatta a tekercseket, és megdöbbenve látta, hogy annak mintegy a fele hiányzik. A kísérőlevélen feltüntetett szám és a tényleges rakomány száma között túlságosan nagy volt a különbség, azért úgy segített magán, hogy a megmaradt tekercseket szétszakította: a szállítmány így darabszámra megvolt. A meglévő s a Peking Könyvtár tulajdonát képező kb. 8600 irattekercs nagy része valóban ilyen kettészakított darabokból áll. Ennek ellenére Kínában inkább tolvajoknak titulálják a külföldi kutatókat, ezért a magyar turisták is hallhatnak néhány kellemetlen megjegyzést a kínai idegenvezetőiktől.
A jegypénztárnál angol nyelvű idegenvezetést is lehet kérni. A barlangokon belül – a műemlékek védelme miatt – sajnos tilos a fényképezés, a fényképezőgépet le is kell adni. Nagyon szigorúan veszik, ha valakit fényképezésen kapnak. Az egyes barlangok lakatra vannak zárva, az idegenvezető nyitja ki azokat egyesével, melyekben nincs világítás, minden látogató elemlámpát kap a szemlélődéshez. A turisták számára megnyitott 30 barlangból körülbelül 15-ön visz körbe az idegenvezető, azonban meg lehet beszélni, hogy plusz pénzért még néhányba beengedjen. A barlangokban látható freskók és szobrok egyszerűen lenyűgözőek, szinte elképzelni sem lehet, hogyan tudták azokat a szerzetesek kezdetleges eszközeikkel ilyen részletességgel és színpompával megalkotni a sötét barlangokban. A legnagyobb Buddha-szobor több mint 33 méter magas , a barlangba belépve először csak a lábujjait látja az ember, mikor beér a barlangba, akkor pedig percekig levegőhöz sem jut, olyan hatalmas.

A barlangtemplomok mellett a másik két legérdekesebb látványosság a Mingsha shan és a Yueya-quan, melyek egy helyen vannak.
 

Mingsha-shan

Dunhuang várostól 5 kilométerre délre a felhalmozódott homokból egy kis hegy képződött – a Mingsha-shan –, ami kínaiul azt jelenti: a csengő homokhegy. Amikor valaki megmássza, a sárga homokszemek mint a hullám peregnek lefelé, és ilyenkor halk csengő hang, sőt olykor viharos dübörgés hallatszik. Néhányan úgy vélik, mindez olyan, mint a tenger morajlása. Ez az úgynevezett „felhőtlen dörgés a homokhegyen” Dunhuang egyik legkiemelkedőbb látványossága. Itt még egy érdekes jelenség tapasztalható: az emberek által nappal letaposott homokot éjjel a szél újra felhordja eredeti helyére, és a következő napon a homokhegy a legkisebb változást sem mutatja. Ráadásul a hegy teteje egy kés éléhez hasonlít. Mindezek miatt réges-régen elvarázsolt hegynek is nevezték a Mingsha-shant.
A hegy lentről nem tűnik túl magasnak, de a feljutás meglehetősen nehéz, mivel minden egyes lépésnél térdig süpped a lábunk a homokban. A tetejéről a dűne lábánál lévő többszintes pagoda és a forrás is aprónak látszik Másik oldalra tekintve végeláthatatlan homokdűnék terülnek el, amelyek tetején nagyon nagy a szél, így a homok mindenbe belemegy; érdemes túraruhában jönni.
A jegypénztártól kb. 15 perces sétára van a homokdűne és a forrás, de ezt az utat teveháton is megtehetjük, sőt többfelé indulnak tevekirándulások is. A négykerekű quadot is kipróbálhatjuk a sivatagban, de aki egészen extrém dologra vágyik, az választhatja a dűneszörfölést vagy a siklóernyőzést a homokdűnék tetejéről.

Yueya-quan

A Mingsha-shannál van egy forrás, amely a hold sarlójához hasonlít. Úgy hívják: a félhold forrása, vagyis Yueya-quan. A veszélyes és félelmetes sivatagban a Yueya-quan testesíti meg az élet szelídségét és szépségét. A forrás vízterülete nem széles; négy oldalról homok zárja körbe, de soha nem lepi be a sivatag, a homok. A forrás tövében gyönyörű pagoda található, délre és északra pedig egy-egy hegy magasodik, amely a forráshoz hasonlatosan félhold formájú. A Mingsha-shan háta mögött ott a beláthatatlan sivatag, amelyen a szél gyorsan eltűnő és újra megjelenő nyomai láthatók.

Jáde Kapu (Yumen)

A dunhuangi járás területén levő Yumenguan és Yangguan volt a birodalom két legnyugatibb kapubástyája. A Jáde Kapu (Yumenguan) a nevét a hagyomány szerint onnan kapta, hogy ezen keresztül szállították a khotani jádekövet a birodalomba. Dunhuangtól mintegy 80 km-re északnyugatra található a Góbi sivatagban. Több mint kétezer esztendős múltra tekinthet vissza. A 24 x 26 méter alapterületű építmény falmaradványai közel 10 méter magasak. A Napfény Kapu (Yangguanmen) ugyancsak kétezer esztendős maradványai Dunhuangtól 70 km-re délnyugatra, a Jáde Kaputól 70 km-re délre találhatók. Az 1972. évi feltárást követően tisztázták pontos helyét. A feltárt leletek – amelyek egy helyi kiállítóteremben kaptak helyet – alapján mintegy 10 000 m²-esre becsülik a területét.
A Jáde Kapu meglátogatásakor persze érdemes útba ejteni a Nagy Fal maradványait is, mely végeláthatatlanul nyúlik a sivatagba. Kép: IMG_6849, 6850,

Legyél az első hozzászóló "Stein Aurél nyomában Kínában" című cikkhez

Szólj hozzá

Your email address will not be published.


*