Kétórányira az évezredek messzesége

 Ha a hosszúra nyúlt, kemény tél után végre ki akarjuk élvezni a tavaszt, a legjobb úti cél nem is lehet más, mint Róma. Repülővel nagyjából két óra alatt elérhető az olasz főváros, amelynek kanyargós sikátorai, széles sugárútjai, macskakövei, ódon házai éppúgy a mögöttünk hagyott évezredek hangulatát árasztják, mint a mindennapok forgatagába természetesen beilleszkedett műemlékek, antik épületek, szobrok vagy múzeumok.
A Róma-ragály, amire egy barátunk előre figyelmeztetett, minket is elkapott. Hiába készültünk fel rá. Azt mondta, aki egyszer, akár csak átutazóban is, eltölt egy napot az öröknek mondott városban, később már egy hétre utazik. De akkor rájön, hogy az is kevés, és legközelebb kettőre megy, és azt is kevésnek érzi. Barátunk történetesen éppen két hónapnál tart, és a folyó keleti oldalán, a Piazza Navona és a Tevere között, a Piazza del Fico környékén lévő részt, a sikátoros, csendes, turistáktól úgy-ahogy mentes, őszinte és valódi Rómát talán már jobban ismeri, mint a pesti Belvárost, ahol felnőtt.
Nos, mi ehhez képest még le vagyunk maradva, de a forgatókönyvünk így is kísértetiesen egyezett. Néhány hónapon belül kétszer jártunk Rómában. Előbb egy szicíliai körutazásról hazafelé tartva töltöttünk ott egy éjszakát – fóbiások vagyunk, ha csak tehetjük, nem repülünk. Nyolcvanas évekbeli IBUSZ-utak hangulatában zötykölődtük át a kontinenst Barcelonától Szalonikiig, alvás helyett időnk nagy részében a városban bolyongva. Az akkori élmények hatására úgy döntöttünk, legalább egy hétre vissza kell mennünk. Így tettünk, és az egy hét hatására elhatároztuk, hogy még legalább kettőre újra – éppúgy, ahogyan azt kedves barátunk az egyhetes út előtt megjósolta.
Leginkább tavasszal érdemes Rómába utazni – akkor kifoghatunk olyan időszakokat, amikor a gyökértelen, harsány amerikaiak, kattintgató japánok vagy a libidótúltengéssel küszködő német sihederek áradata nélkül is megnézhetjük a várost. Amely aztán megtelik utazókkal – a zsúfoltságot csak némileg enyhíti, hogy július-augusztusban a rómaiak kiáradnak a városból, ám akkortájt a hőség élvezhetetlenné teszi a városnézést –, és ez így is marad októberig. Ebben az időszakban legény legyen a talpán, aki képes átküzdeni magát egy-egy látványosságnál az embertömegen.
Két jó talpra egyébként is nagy szükségünk van a római vizithez. Továbbmegyek: ha megkérdeznék, mi az az egyetlen dolog, amit mindenképpen érdemes magunkkal vinni egy ilyen városlátogatásra, azt mondanám: egy pár nagyon kényelmes és nagyon strapabíró cipő. Rómát ugyanis gyalogosan a legcélszerűbb bejárni. A közúti forgalmat csak gyalogosként láttuk, de azóta Pesten nem panaszkodunk dugókra. Kevés villamosvonal van, és jellemzően nem a turisták által látogatott helyeken, a metróhálózat most még mindössze két vonalból áll.
Szóval érdemes sokat gyalogolni, de természetesen jó előre megtervezett, napokra lebontott útvonaltervek alapján. Szemben ugyanis például Párizzsal vagy Prágával, Róma nem egy kompakt város, ahol minden – vagy legalábbis szinte minden –, amit fontos látni, egy kényelmes sétára felfűzhető. A Tevere mindkét partján látnivalók sokaságából kell választanunk, alaposan megtervezve egy-egy napunkat Európa legnagyobb egybefüggő világörökségi védettségű történelmi városközpontjában (amely városközpont név némileg megtévesztő, lényegében a Róma alapításának korából megismert hét domb határolta teljes területet lefedi ez a kifejezés).
Bár egy-egy városlátogatás jellemzően három-négy napos, Rómára tényleg érdemes legalább egy hetet szánni. Mert akkor jut egy napunk a Vatikánra – ha be akarunk jutni a Szent Péter-bazilikába is, akkor ennyi kevés is lesz –, egy a Colosseumra és a Fórumra – és ha a nagy zsongás után egy kis csendre vágyunk, megnézhetjük a Circus Maximus helyét is –, aztán egy újabb nap az Aventinus városrészre a dombtetőn fekvő Piazza del Cavalierivel, ahonnan egy, a semmibe nyíló kulcslyukon a Bazilikára láthatunk, ha viszont odébb sétálunk, a narancsligeteken átkelve több mint száznyolcvan fokos panoráma nyílik az egész városra. Aztán mindenképpen szenteljünk egy napot arra, hogy a Piazza del Popolótól induló három sugárutat bejárjuk – ezek egyike a híres Via del Corso –, utunk így elvezet az állítólag mindig virágba borult Spanyol lépcső (Spagna) és a Trevi-kút mellett is.
Aztán egy újabb napot ér a Pantheon, a Piazza Navona, a híres piac, a Campo di Fiori; ezen a környéken vannak egyébként azok a csöndes kis zugok ebben a turistáktól zsúfolt, nyaktörő mutatványokat bemutató motorosoktól, buszosoktól, taxisoktól és vakmerő autósoktól zsongó, zsivajgó Rómában, ahol az ember úgy érzi, mintha egy békebeli olasz kisváros száz évekkel ezelőtti utcácskáiban járna, teraszain ülne. Bár az útikönyvek szerint a város délnyugati részében lévő Trastevere városrészben találjuk meg ezt a csendes, őszinte, valódi Rómát, de nem: valójában a folyó keleti oldalán, a már említett a Piazza del Fico környékén, abban a kis zugban, amelyet a Tevere alakított ki azzal, hogy az Angyalvárnál élesen jobbra, majd jó ötszáz méterrel odébb újból élesen balra kanyarodik.
És itt meg is állunk egy picit mértéktelenül rajongani. Ez a terület a város központi helyén fekszik, így akár többször is érdemes ide visszatérni. A keskeny sikátorokban megbúvó éttermekben, a trattoriákban szinte csak helyiek, barátságos árak, ízletes ételek várják az utazót – szemben a felkapott helyek drága és íztelen menu turisticóival. Itt barátságos a kiszolgálás, igaz, csak olaszul beszélő, angolul legfeljebb próbálkozó személyzet várja a vendéget. Az ember el sem hinné, hogy gyalog tízpercnyire – igaz, a folyó túlpartján – van a már említett Angyalvár, ahonnan gyalog újabb bő tíz perc alatt már a Vatikánban vagyunk. Vagy ha a másik irányba indulunk el, percek alatt kinn vagyunk a Piazza del Popolótól, a város szívének számító tértől dél felé induló három sugárút legnyugatibbjánál, a Cavour hídnál, a Tevere partját súroló Via di Ripettánál.
Amíg idáig eljutunk, máris eltöltöttünk öt napot Rómában. És akkor csak egy vatikáni nappal számoltunk, és még nem jártunk a város gyönyörű parkjaiban – például a szintén Piazza del Popolo közelében lévő Villa Borghesében –, nem jártunk lenn, a tengerparton, nem néztük meg a kazamatákat, az 1960-as olimpia stadionját, nem jártunk a már említett Trastevere városrészben, nem tettük próbára magunkat a Bocca della Veritasnál, nem jártunk a zsinatról elhíresült Lateránban. Szóval egy hét minimum kell Rómára, de ha lázba jövünk, valószínűleg ennél sokkal több idő sem elég – tudják, a Róma-ragály.
Ha valakinek ennyi sem adatik meg, annak a már többször említett Piazza del Popolót kell megjegyeznie. Olyasmi ez a hely, mint Budapesten a Deák tér, bár itt csak az egyik római metróvonalnak van állomása. A két vonal nem itt, hanem logikusan a számos buszjárat végállomását is jelentő Termini pályaudvarnál keresztezi egymást. Viszont lényegében innen déli irányban van minden, amit a város keleti oldaláról látni érdemes (kivéve a Stadio Olimpicót, ahová viszont éppen innen lehet villamossal eljutni).
Aki nem akar sétálni, az bátran metrózhat: bár csak két vonal van, azokkal lényegében minden fontos látnivalóhoz el lehet jutni. A Circus Maximushoz, a Colosseumhoz, Cestia Piramisához a kék vonalon juthatunk el – ez utóbbi megállójánál szállhatunk fel a tengerpartra, a Lido di Ostiára vezető vonatra is –, míg a piros vonalon juthatunk el Vatikánba (a megálló nevénél ezt külön jelzik), a Flaminio állomásnál a Popolóra, a már említett Spanyol lépcsőhöz vagy a Piazza Republicára. További két metróvonalat terveznek, a C már épül, első állomásait talán jövőre átadják, ez érinteni fogja a látványosságok közül egyebek mellett a Vatikánt, a Piazza Veneziát és a Colosseumot, míg a D jelű építését várhatóan jövőre kezdik el (vannak emellett Rómában a budapesti HÉV-hez hasonló felszíni közlekedési elővárosi vasútvonalak, ilyennel lehet például a tengerpartra is eljutni).
A metró azért is fontos és hasznos, mert a város csaknem 250 járatból álló buszhálózata egyfelől nehezen kiismerhető, a belső városrész egyirányú utcáiban néhol kétségbeejtően kanyarognak a buszok, másfelől a zsúfolt utcákon kiszámíthatatlan a menetrend: egy bő félórásnak gondolt utunk egyszer több mint egyórás lett.
A nagyon barátságos Nővérekhez – a kedvesség általános római jellegzetesség egyébként – a sok poggyásszal utazóknak érdemes taxival menniük (a taxival egyébként óvatosan kell bánni, nem szabad bedőlni az olcsó árat ígérő hiénáknak, akik főként, ismerős lehet itthonról, a vasútállomás és a reptér környékén vadásznak az utazókra). A házhoz vezető kis utcácska, a Via F. Tamagno ugyanis meglehetősen meredek – cserébe viszont annak és a metróállomástól odáig vezető Via Primavallénak a kereszteződésénél isteni pizzákat lehet venni barátságos felszolgálóktól barátságos áron. Egyébként, ha nem a turisták által ostromlott helyeken, például nagyobb bevásárlóközpontokban vásárolunk, alig fizetünk többet, mint egy-egy budapesti boltban (sőt, a gyümölcsök és gyümölcslevek, a péktermékek és persze az olasz borok akár olcsóbbak is lehetnek).
Noha az olasz benzinárak legendásan magasak, a tömegközlekedés költségei korántsem vészesek Rómában. A vonaljegy 1, a napijegy 4 euróba kerül, heti bérletet 16 euróért lehet váltani, utóbbit az első utazás alkalmával érvényesítjük, innen számolják a hetet. Turisták emellett több múzeumi belépésre is feljogosító Roma Passt válthatnak 20 euróért, ami három napig tömegközlekedésre is korlátlanul felhasználható nemcsak városon belül, hanem például a tengerpartra vezető elővárosi vasúton is.

À la…. Italia
A legjobb éttermeket, a zegzugos utcák lustán elnyúló teraszos helyeit mindig a turisták által leginkább felkapott sétaútvonalaktól távol találjuk. Ilyenek az olimpiai stadion környékén, lakóházak aljában kialakított kis kávézók is. Az igazán jó helyeket onnan lehet megismerni, hogy főleg helyiek látogatják, és emiatt a személyzet is főleg csak olaszul beszél. Abban a kisétteremben, ahová többször visszatértünk – egy sikátor és egy kis terecske sarkán állt –, még az étlap is csak olasz volt, bankkártyával nem is tudtunk fizetni.
Az étel viszont isteni. Természetesen főként a tésztafélék, a lassagnák és a pizzák. Akik az észak-olaszországi utazásaikon megismert pizzák miatt csalódottak, azok Rómában és innen délre fantasztikus pizzakölteményekkel kárpótolhatják magukat, és nagy örömünkre nemcsak az ételekhez vásárolható testes vörösborokkal, hanem üdítő hatású könnyű, száraz borokat is rendelhettünk. Ezek a külföldiek számára nem divatos kis helyek, ahol a megfáradt vendég akár egy kávé és egy víz társaságban órákig is elnézelődhet, meglepően kedvező áron dolgoznak: 15-20 euróból ketten bőségesen megebédelhettünk.