A Belgiumban található Nyugat-Flandria tartomány fővárosáról van szó, katolikus püspöki székhelyről. Százhúszezren lakják, ebből óvárosát 45 ezren, és évente 2 millió látogatót fogad. Helyén az I. század tájékán még csak néhány, kalózok elleni védelmül szolgáló erőd állt. Várossá csak a rómaiak és frankok ittidőzését követően, a IX. században fejlődött – amikor meghódították a vikingek, akik Bryggia vagy Brygga néven, azaz kikötőként, illetve mocsaras területként emlegették. A település az Északi-tenger közelsége miatt hamarosan jelentékeny tényezővé vált, 1128-ban városi jogokat szerzett. S bár a tengerrel való összeköttetést biztosító csatornája, a Zwin lassacskán feltöltődött, egy 1134-es vihar új kijárattal ajándékozta meg Bryggiát. Így válhatott a XIII. századra nemzetközi kereskedelmi központtá, ami elősegítette a helyi gyapjúpiac, a gyapjúszövő ipar és a posztópiac, valamint a borkereskedelem prosperálását is. A franciák a XIV. század elején megpróbálták ugyan rátenni kezüket a virágzó városra, ám a városlakók csatasorba álltak, és Flandria grófjának támogatásával elhárították a veszélyt. Az élénk kereskedelmi tevékenység természetesen a pénzügyletek fejlődésére is előnyösen hatott – nem tekinthető csupán a sors szeszélyének, hogy Brugge-ből származik a „börze” szó. Az elnevezés a Van der Buerse kereskedőcsalád nevét őrzi; az ő brugge-i házukban találkoztak rendszeresen az üzleti élet tekintélyesnek számító képviselői. (A Buerse família címerében egyébként stílszerűen három erszény látható.) S hogy el ne felejtsük: Európában a sorsjátékok első, 1444-ből származó leírásai is innen, Brugge-ből származnak.
Csipkerózsika-álom
A kormányzást a XV. században a Franciaországtól épp függetlenné váló Burgundi Hercegség feje vette át. Brugge-t ez idő tájt már újabb csapás fenyegette: a Zwin lassacskán ismét elhomokosodott. Ám addig is, míg e folyamat eredményeként a század végére vízi úton ismét megközelíthetetlenné vált a tenger a helyiek számára, s óhatatlanul bekövetkezett a hanyatlás, a város Észak-Európa leggazdagabb településévé nőtte ki magát. Nemcsak a kereskedelem és a pénzügyek, de a kultúra számára is termékeny talajt kínált. Sorra épültek késő gótikus házai és templomai, festőiskolája pedig az olajfestés korábban nem alkalmazott, új technikájával hívta fel magára a figyelmet, és olyan jelentékeny művészekkel dicsekedhetett, mint a Van Eyck testvérek és Hans Memling. Ám e szép időket kevésbé szépek követték: Brugge egyfajta tetszhalott állapotba került. Csaknem két évszázadon keresztül Spanyolország, majd néhány évtizeden át Ausztria, Franciaország és Hollandia uralma alatt állt; tengerhez vezető, újonnan létesített csatornái nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket; a jelentősebb iparosodás elkerülte. S bár mindennek folytán az 1800-as évek közepén már Belgium legszegényebb városa volt, talán szerencséjét is épp Csipkerózsika-álmának köszönheti: így maradhatott meg többé-kevésbé olyannak, amilyen valaha volt. Az „ébresztőcsókot” a világszerte mindinkább fellendülő turistaforgalom hozta el számára: a XIX. század közepétől egyre több és több utazó fedezte fel. Új tengeri kikötője, Zeebrugge ugyancsak hozzájárul a régió fejlődéséhez.
Időutazás
A mai látogató tenyérnyi, ám annál pompásabb csokoládé- és csipkeboltok, hangulatos sörözők, bájosan girbegurba, csupa virág utcácskák közé érkezik, melyek sajátságos rendjét ódon hidakkal ékeskedő vízi utak hálózata szövi át. Mindezt gyalogosan, lovaskocsin vagy panorámabuszon közlekedve is megcsodálhatja, ám ki tudna ellenállni a hajókázás lehetőségének? A csatornák forgalmának java részét napjainkban, március közepétől november közepéig elsősorban a motoros, nyitott kis turistahajók bonyolítják, félórás kirándulásokra invitálva az érdeklődőket. Ezek szervezéséhez öt család szerezte meg a jogot; mindegyiknek négy-négy járműve van. A rövid túrák valójában időtlen időutazások – szinte csodálkozunk, amikor kissé magunkhoz tértünk, hogy mit is keresünk itt ebben a fura, XXI. századi öltözékben, digitális fényképezőgépnek nevezett masinával és hasonló holmikkal felszerelkezve. Már a vízi kaland közben is megismerkedhetünk a Minnewaterrel, azaz a Szerelem Tavával (a holland Minne szó szerelmet jelent), melynek csöndes hullámain annak rendje és módja szerint ott ringatóznak a vadkacsák meg a hattyúk. Ez utóbbiak egyébként Brugge legendái közé tartoznak. Hogy miért? A város népe 1488-ban kivégeztetett egy helyi hivatalnokot, aki az osztrák udvarhoz tartozott, és Lanchalsnak hívták – ez hosszú nyakat jelent. Lanchals családjának jelképe a fehér hattyú volt. A legenda szerint az osztrák uralkodó azzal büntette tettéért a város népét, hogy kötelezte őket: tartsanak hattyút a tavaikon és csatornáikon, az idők végezetéig. Igaz: a legtöbb ehhez hasonló történet a XIX. századból ered, de sebaj. A hattyúk attól még éppolyan szépek.
Beginák udvara
Mindjárt a Minnewater tőszomszédságában találjuk a Beguinagehofot, azaz a világörökség részét képező Begina-udvart. Az első ilyet feltehetően Lambert le Beghe lüttichi hitszónok alapította, 1180 körül; tagjai általában egyedülálló nők voltak, akik vallásos életet éltek ugyan, ám nem tettek szerzetesi fogadalmat. Akár saját otthonukban is lakhattak, ki is válhattak a közösségből, sőt: férjhez is mehettek. Betegápolással, lányok tanításával, földműveléssel, vászonszövéssel, csipkeveréssel foglalkoztak. A brugge-i intézményt Flandria grófnője alapította 1245-ben, és csaknem hét évszázadon át működött hagyományos formájában, mígnem 1937-ben a Benedek-rendhez csatlakozott. Ne tévesszen meg tehát senkit a kapu fölött látható 1776-os évszám – ez a történet jóval régebben kezdődött. Az udvart körülvevő házak mindazonáltal főként a XVII–XVIII. században épültek; akad köztük XIX. századi neogótikus is. Brugge-ben egyébként nemcsak a beginák igyekeztek kissé távolabb tartani magukat az egyháztól: így tettek a Szent János Kórház gyógyítói-ápolói is. Ez Európa legrégibb, máig is létező kórházépületeinek egyike; a róla szóló első dokumentumok 1188-ból származnak. Ami az egyházi befolyást illeti, a kórházban dolgozó testvérek és nővérek 1459-ben adták be a derekukat: püspöki sürgetésre engedelmességi, szüzességi és szegénységi fogadalmat tettek, és szerzetesruhát öltöttek. Persze ennek is megvolt a maga prózai oka: egyházi fennhatóság alá kerülve a városvezetés és az akkori uralkodó, Jó Fülöp befolyását kívánták csökkenteni.
Templomok és kincseik
A Szent János Kórház dolgozói egy ideig még „koedukáltan”, bár természetesen elkülönítve működtek tovább; a nővérek a betegápolást és a konyhai munkákat végezték, a testvérek az adminisztratív teendőkért feleltek. A XVI. századtól már kizárólag nők látták el a szolgálatot. Jelenleg az épületegyüttes múzeumnak és kongresszusi központnak ad helyet; kápolnájában Hans Memling hat képe tekinthető meg, melyek közül négyet a kórház nővéreinek festett.
Az egykori kórházat nem nehéz megtalálni: éppen vele szemben magasodik a város legmagasabb, messziről is jól látható tornya. Magassága 122 méter, így csupán egy méterrel marad el az antwerpeni katedrális mögött, amely Belgium legmagasabb templomtornyával büszkélkedhet. Az építmény a román, gótikus és egyéb stíluselemeket ötvöző Miasszonyunk templomához tartozik, ami Michelangelo egyetlen, Németalföldön látható szobrának ad otthont. A művész eredetileg a sienai katedrális számára faragta márványba a Madonnát, ám két üzleti úton lévő brugge-i kereskedő, Jan és Alexander Moscroen 1506-ban megvásárolta alkotását. A város főtemploma mindazonáltal a Szent Salvator-székesegyház, mely a XIX. század során emelkedett e rangra. Legrégebben vaskos tornya épült, a XII. században, további részei a következő évszázadok során jöttek létre. Egyebek között XVI. századi karzatát és gyönyörű falikárpitjait érdemes megszemlélni. Feltétlenül említésre méltó a Városháza mellett található Szent Vér-kápolna is, amely eredetileg román stílusban épült a XII. században, és legnagyobb kincséről kapta nevét. A Kisztus vércseppjeit tartalmazó ereklye 1250 körül, Konstantinápolyból került ide; ünneplésére minden év májusában felvonulást rendeznek a brugge-iek, méghozzá történelmi jelmezekben.
Piactér, harangszóval
A Grote Markt egyik teraszán sört kortyolgatva nézelődni sem utolsó dolog. A régi szépségében ragyogó térről 1996-ban kizárták az autós forgalmat, így valóban kellemesen időzhetünk itt. Déli oldalán mutatós házak sora húzódik – ezek azonban javarészt középkori stílusban rekonstruált, nem pedig valódi középkori épületek. Középkori viszont a 83 méter magas harangtorony, melynek 47 darabból álló harangjátéka igazi „zene füleinknek” – annál is inkább, hiszen a város harangozóművésze, Aimé Lombaért rendszeresen ad koncerteket. A torony elődje és a hozzá kapcsolódó posztópiac 1240-ben épült, majd több tűzesetet kellett átvészelnie; tornyának csúcsa is így veszett oda. Fontos szerepet töltött be: itt volt a város irattára, órája mutatta az időt, korabeli harangjait pedig egyezményes jelzőrendszerként használták: némelyik vészharangként működött, némelyik fontos hírek bejelentésére hívta a városlakókat, és akadt, amelyik az idő múlására figyelmeztetett. A toronyhoz kapcsolódó, a különféle flamand városok manufaktúráiban szőtt árut értékesítő posztópiac egykori jelentőségét jól mutatja, hogy már 1399-ben 384 (!) standot foglalt magában. Korábban volt itt egy másik jelentős piac is, amelybe a világ minden tájáról idehajózó kereskedők hozhatták el portékáikat; ennek helyén ma Nyugat-Flandria tartományi kormányzóságának neogótikus épületét találjuk. A tér közepén Jan Breydel és Pieter de Coninck szobrát láthatjuk, akik abban az ütközetben (az „Arany Sarkantyúk Csatájában”) szereztek érdemeket, amely döntőnek bizonyult a francia befolyás elhárításában, a XIV. században. Brugge nélkülük sem lehetne az, ami – ha arra járunk, emeljük poharunkat a tiszteletükre!
Fontosabb látnivalók
Begina-ház (ma: Benedek-rendi kolostor)
Burg tér és Városháza
Godshuizen (eredetileg szegény özvegyek számára készült, középkori házsor)
Groeninge Museum (Van Eyck-képekkel)
Grote Markt (Piactér)
Gruuthuse (Lodewijk van Gruuthuse serfőző és műpártoló egykori háza, ma múzeum)
Harangtorony
Jeruzsálem-templom
Miasszonyunk temploma
Minnewater (Szerelem tava)
Szent János Kórház (Memling Múzeum)
Szent Salvator-katedrális
Szent Vér-kápolna
Eszem-iszom
Hogy mit eszik az ember Belgiumban? Például sült krumplit, melynek helyi sajátossága, hogy először 160 fokosra hevített olajban sütik aranybarnára, majd fél órán át törlőkendőn pihentetik, végül két percre ismét az olajba kerül, amit ezúttal 190 fokosra forrósítanak. Persze, mártogatni való szószokat, tartárt, miegyebet is kérhetünk hozzá. Feltétlenül megkóstolandó a waffel, azaz: a goffri, amit tejszínnel-eperrel vagy csokoládéval és olajos magvakkal, vagy más, hasonlóan ínycsiklandó holmikkal pakolnak meg. A sajtokat talán nem is kell ajánlgatni (aki szereti, úgysem hagyja ki őket), ráadásul jóval olcsóbban kaphatók, mint hazánkban. A csokoládécsodákkal való ismerkedést úgyszólván elkerülni sem lehet: csillogó bonbonosdobozhoz hasonló, csinos üzletek sora kínálja különlegességeit, gyakorta kóstolgatással egybekötve. Forró csokoládét nemcsak kávézókban: számos sörözőben és pékségben is ihatunk. Aki szereti megadni a módját az étkezésnek, ugyancsak kedvét lelheti a franciásan elegáns belga konyha remekeiben, a tengeri herkentyűktől a különleges húsételeken át a libamájig. Asztalra kerülhet a nemzeti étkek egyike, a Waterzooi is – egy leveses, halból vagy csirkéből főzött, zöldségekkel és fűszerekkel ízesített egytálétel, amibe ráadásként pirított kenyérdarabkák kerülnek. Tojással, vajjal vagy tejföllel gazdagítva is készülhet. Végül, de nem utolsósorban: a több mint 800-féle sörkülönlegesség minden bizonnyal még a legválogatósabb sörínyenceket is elbűvöli.
Legyél az első hozzászóló "Serfőzők és műpártolók" című cikkhez