Ahol A dzsungel könyve életre kel

A Madhya pradeshi Kanha Tigrisrezervátumban vagyunk, abban a közép-indiai tartományban, mely gazdag nagymacska populációjáról híres. 1955-ben alapították, az ország legöregebb vadállat lelőhelye, a környék leginkább védett és karbantartott erdejének számít. A park egyik hatalmas sikere, hogy az elmúlt évtizedben sikerült a mocsári szarvasokat megmenteniük a kihalástól.

A rezervátum mégis onnan világhírű, hogy anno ez a terület ihlette meg Rudyard Kiplinget, és ide álmodta meg világhírű, 1894-ben kiadott klasszikusát, A dzsungel könyvét.

Ugyan úgy tartják, maga az író sosem járt ezen a vidéken, de rengeteget olvasta a brit utazók leírásait, melyek teljesen magával ragadták. Belegondolva, hogy Indiától teljesen távol, a havas Vermontban vetette papírra a színesebbnél színes jeleneteket, sokat elmond mesemondó képességéről.

Egy egész éjszakányi vonatútba telt, mire Delhiből eljutottunk Jabalpurba, majd onnan egy 3 órás autóút vezetett Kanhába. Minden fáradtságot elfeledtetett velünk a tudat, hogy Kipling birodalmában járunk, abban a mesebeli paradicsomban, ahol a vadállatok összesúgnak a hátunk mögött.

Felnőttként természetesen a történet kevésbé jófiúja, Sir Kán, a dzsungel királya iránt érdeklődtem leginkább, és az előre elmondottak alapján jó esélyem volt, hogy találkozzam is vele; egy 2014. év végi számadás szerint a parkban 78 tigris él.

Reggel 6-kor, sötétben indulunk, a dzsungel kapujában már vár ránk az idegenvezetőnk. Ahogy a hajnali hűvösben vacogtunk, léptünk nyomán ébredeznek a park lakói.

Az elénk táruló látkép lebilincselő volt: a harmatos mezőket időnként sűrű erdőrészek szakítják meg, melyek között kristálytiszta patakok folydogálnak. Néhány szarvas keresztezi utunkat. Méltóságteljes mozgásuk nélkülöz mindenféle sietséget és veszélyérzetet. A tisztás szélén egy bölénycsorda ácsorog, hanyagul fordítják csak autónk felé a fejüket, mikor elhaladunk mellettük. A fákon ücsörgő majmok mintha szokásos reggeli rituáléjukként figyelnének minket – vagy bárki mást, aki ezen a korai órán erre jár.

Egy bambuszalagúton keresztülhaladva vezetőnk elmondja, hogy Kipling idejében ez a terület egy végeláthatatlan vad térség volt, több ezer kilométer tiszta természet, mely elért egészen a szomszédos államig. Ez némiképp magyarázatot ad arra, miért versenyez ugyanúgy A dzsungel könyve területének címéért a 140 km-re délre fekvő Pench Tigrisrezervátum vagy a 300 km-re nyugatra elhelyezkedő Satpura Nemzeti Park, ami valójában a lajhármedvék őshazája (ez a faj testesíti meg Balut). Az is igaz, hogy ebből a medvetípusból pár Kanhában is megtalálható.

Érdekes módon Bagira, a történet ravasz és gondoskodó fekete párduca sajnos hosszú ideje nem él ezen a vidéken. Aki mégis meg akarja közelebbről figyelni, egészen az ország déli, trópusi erdejéig kell utaznia. Hasonló a helyzet azzal a kígyófajtával, amelyikről Kipling Kát mintázta.

Mancsnyomok után kutatva folytatjuk utunkat, és szerencsére rá is bukkanunk néhány még eléggé friss jelre. Kalauzunk hirtelen lehúzódik az út szélére, megállítja az autót és csendre int bennünket.

A jelenet részesei a sűrűben legelésző szarvasok, és a hirtelen veszélyt érző, a fákról alacsonyan lógó kistermetű majmok. A levegő várakozással telik meg, minden másodperccel egyre feszültebb lesz.

És ekkor a köd borította bozótból előlép egy nősténytigris, éppen a mi jeepünk előtt keresztezi az ösvényt. Pár másodpercig vágni lehet a csöndet, melyet egyedül a fényképezők szapora kattogása tör meg. Mielőtt magunkhoz térhetnénk az ámulatból, egy kölyök bukkan elő a rejtekéből és kezdetben bizonytalanul, majd szapora léptekkel édesanyja után siet, aki ráérősen bevárja csöppségét. Mintha csak a kamerának pózolna, lustán nyújtózik egyet, majd lassú léptekkel továbbsétál.

Semmi kétség, hogy a dzsungelben továbbra is Sír Kán leszármazottai uralkodnak. A legnagyobb különbség a régi időkhöz képest talán az, hogy manapság örülünk, ha számuk emelkedik, hiszen mára a tigrisek védett és sokak által csodált állatokká váltak.

Ekkor egy kis bagoly mászik elő odújából, kuvikolásával mintha az előadás végét jelezné. Itt volt az ideje, hogy továbbhaladjunk. Immáron felszabadulva, célunkat elérve, elégedetten adtuk át magunkat a természet minden apró gyönyörűségének, amit eddig a tigris utáni vágyakozásunk halványított. A világmindenség összes színében pompázó kisebb és nagyobb madarak repkedtek a festőien türkiz égen vagy pihentek meg az ágakon.

Mikor már teljesen kikapcsolunk, vezetőnk elkiáltja magát: „Ott egy leopárd!” És valóban, a barna lombok között egyenesen farkasszemet néz velünk egy foltos nagymacska. Igazi ritkaságszámba megy errefelé egy ilyen vad megfigyelése, roppant mód szerencsések vagyunk hát, hogy jókor voltunk jó helyen. Hangunkra azonban visszahúzódik a biztonságot nyújtó bokrok közé, így nincs részünk olyasfajta bemutatóban, mint pár perccel ezelőtt.

A maga formájában Kanha még mindig az a hely, ami megtestesíti Kipling fantáziaországát. Természetesen rajtunk, embereken is múlik, hogy gyermekeink, rajongva a Dzsungel könyvéért felnőve részesei lehessenek ennek a csodának. Mert ez a valódi mesék birodalma.

forrás: Charukesi Ramadurai, BBC