Peking már a 2008-as olimpia lázában égve, megújulva készül a turistahadak invázójára. (Aki új arcára kíváncsi, és nem megszállott sportbarát, annak a nagy parádé utáni árzuhanás időszakában érdemes felkeresnie a kínai fővárost.) A nyugat kapujának és Kína egyik legnagyobb városának számító Chengdu viszont az olimpia miatt az ország iránt felkorbácsolódó érdeklődés farvizén próbálja magát felküzdeni a nemzetközi idegenforgalmi népszerűségi listán. Nem alap nélkül: minden adott ahhoz, hogy az utazó jól érezze magát az önmagában is érdekes, a Jin folyó két partján fekvő, tízmilliós városban, amely több közeli nevezetességhez is tökéletes kiindulópont. Chengduból például mindössze kétórányi autóútra van Leshan, ahol a világviszonylatban is különlegességnek számító óriás Buddha-szobor található, amelyet kilencven év alatt vájtak ki a sziklából, és így önkéntelenül is az idő és a tér újraértékelésére készteti az embert. Az európaiak másik úti célja a távolabbi Tibet, míg az érintetlen vidékek szerelmesei a turistahadak által még fel nem fedezett, eredeti szépségében kitárulkozó tibeti nemzetiségű falvak felé veszik az irányt, ahová negyvenperces repülőút után érkezhetnek meg.
A chengdui közvetlen légi összeköttetés értékét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a KLM járatával a felére, 9 órára csökkent Európából a repülési idő. A helyiek nem véletlenül számítanak arra, hogy a jövőben jelentősen megnövekszik az öreg kontinensről érkezők száma, amihez nem is kell túl nagy ördöngösség: Európából tavaly csupán 80 ezren utaztak a városba, és a világ egyéb tájairól is mindössze további 4-500 ezer turista érkezett. A belső turizmus egészen más dimenzió: évente közel 20 millió kínai látogat a környékre.
A közvetlen repülőút ahhoz is hozzájárulhat, hogy az ide érkezők ne csak egy csillagtúra kiindulópontjának tekintsék, hanem több időt töltve itt, valódi értékén kezeljék a Kína legfontosabb történelmi városai közé tartozó Chengdut. A több ezer éves múltra visszatekintő, nevét a kezdetektől megőrző város talán leghíresebb attrakciója, az északi részen, a központtól autóval fél órára, a Panda Road végén található Panda Adventure Park, amely a Chengdu jelképének számító óriáspandáknak ad a természeteshez közelítő otthont. Nem egy pandabébi itt is születik meg – mondhatjuk, szerencséjére. Nem azért, mintha a bezártság – még a teljes ellátás ellenére is – olyan jó lenne, hanem azért, mert az óriáspandák két apró, rózsaszínű, szőrtelen és elesett bocsnak adnak életet, amelyek közül az egyik – mivel az anya csak eggyel képes foglalkozni – természetes körülmények között mindig elpusztul. A párban születő kicsinyekre itt nem vár veszély: orvosi segítséggel mindketten elindulhatnak az élethez vezető úton.
A 105 hektárnyi területen elhelyezkedő park egy szuvenírbolttal és a világ első – az állat csontvázát is bemutató – pandamúzeumával nyit a turisták felé. Az igazi élményt azonban természetesen maguk, az állatok népszerűségi listáján világszerte előkelő helyet elfoglaló, fekete-fehér foltos óriáspandák szolgáltatják. Számukra a hegyekből hoznak naponta friss bambuszt, amelyet a személyzet kora hajnalban megtisztítva, cső alakú tárolókba állítva szervíroz. Külön érdekesség, hogy a panda nem egyszerűen befalja a szárakat, hanem először a külső, zöld részt – mondjuk úgy, a héját – nagy fogaihoz képest rendkívül ügyesen lehámozza, és csak utána falja be az eledelt.
Az apróságok másfél éves korukig bújnak anyjukhoz, és 18 éves koruktól kezdődik az öregedés. A tiszta és rendezett pandaparadicsomban sétálva, a lomhán mozgó idősebb pandák mellett a játékos, fiatal mackók csetlés-botlását is nyomon követhetjük. Számukra egy játszótérszerűen berendezett rész biztosítja az önfeledt hancúrozás lehetőségét. A turisták pedig ámulnak és fényképeznek. Aki viszont hivatalos fotót szeretne magáról egy pandával, hamar meggyőződhet arról, hogy errefelé panda és panda között nagy különbség van. Amíg egy óriáspandával készült fotóért több száz jüant kell leszurkolni, addig az apró, hosszú farkú, mozgékony vörös pandával készült kép ennek a töredékéért megszerezhető.
„Csocsoszan!” – harsogja a rádióból felcsendülő, az amerikai dallamvilágot a kínaival ötvöző slágert sofőrünk, aki a helyi szokásoknak megfelelően, kisbuszunkkal rendre a belső sávban falja a kilométereket, közben dudálva, jobbról kerülve előzi meg a szintén a belső sávban bandukoló teherautókat. Miként minden nagy országban, itt is érdemes felkészülni arra, hogy az igazi látványosságokhoz sokat kell autózni – a közigazgatási határoknál pedig autópályadíjat fizetni. Az autókölcsönzés nemigen dívik, hiszen mihez is kezdene a turista egy olyan városban, ahol a közlekedési táblákon csak a legfontosabb részeket tüntetik fel angolul. Aki úgy érzi, ennek ellenére is ura lenne a helyzetnek, téved: a sajátos kínai vezetési stílus biztos bajt hozna rá. Naponta többször is átéltük, amint egy gyalogos, kismotoros vagy éppen autós az utolsó pillanatban menekült meg a balesettől. Igaz, nagyobb balesetet nem láttunk, néhány koccanás azonban így is azt bizonyította, hogy még a védőangyal sem lehet ott mindenütt.
A legendás déli selyemút kiindulópontjául szolgáló, 2300 éves múltra visszatekintő várost körülvevő szürke fátyolfelhőn ritkán süt át a nap. Pedig a hőmérséklet, a szubtrópusi éghajlatnak köszönhetően, kellemes – 16 fokos átlagot mutat. ( A helyiek téli paradicsomának számító, 2200 méter magas Xiling Snow hegyen télen a leghidegebb időszakban sincs több mínusz 6 foknál, november és március között így is 60-80 centis hó várja az utazót.) A hatalmas építkezések, köztük a 2010-re elkészülő metró munkálatai miatt – és még ki tudja, mi okból – szürke por lepte házak egy valódi XXI. századi nagyváros és egy urbanizált kínai kistelepülés egyvelegét adják. Amíg például a sugárúton átívelő gyaloghíddal is büszkélkedő sétáló negyedben fekvő Chunxi utcában, a világ legnagyobb márkáit felsorakoztató üzletek mellett japán áruház, szingapúri pékség idézi a nyugati világot, mellettük azok a helyi üzletek, bevásárlóközpontok sorakoznak, amelyek a nagy álmokat dédelgető, kínai márkákat kínálják.
Odébb, a sugárutakon a legújabb dizájnt követő toronyházak épültek-épülnek, közvetlenül mellettük pedig a hagyományos kínai életformát követhetjük nyomon. A tradíciókat őrző vidéken szinte minden ház kétemeletes: a felső szinten vannak a lakások, a földszinten pedig, akár egy felnyitott garázsban, mindenki árul vagy főz valamit. Igaz, a világvárosi álmokat dédelgető Chengdu belvárosában éppen most dózerolják az utolsó, szürke, kis kétemeletes épületeket, a távolabb, újonnan épített magas házak lepusztult aljában mégis a régi módon zajlik az élet. Arrafelé ugyanis kis túlzással mindenki éppen eszik, vagy eladni akar valamit. Így aztán mindenfelé összefüggő, apró boltok és éttermek keverednek egymással.
A XXI. századot a városból kivezető sztrádák mellett fedezhetjük fel, ahol tíz kilométereken át csodálkozhatunk rá a nemritkán futurisztikus irodaépületekre és a legmodernebb, hatalmas üzemcsarnokokra, amelyek egytől egyig a gazdasági óriássá nőtt Kína versenyképességének gazdasági erejét reprezentálják. Az utcán minden gond nélkül köpködő egyszerű kínaiak mellett pedig már megjelent egy új réteg, amely a legmodernebb technológiákat elsajátítva, a legnagyobb nemzetközi cégek – az olcsó munkaerő miatt – ide települt leányvállatainál a világ minden táján hasznosítható tudásra tettek szert. Nem véletlen, hogy amíg a közúti kereszteződéseknél sárga ruhába öltözött, zászlós emberek próbálják síppal is a szabályokra tanítani a gyalogos, kerékpáros tömeget, az autókkal zsúfolt utakon már a nyugati luxusmárkák sem számítanak ritkaságnak.
A hagyományos selyemmanufaktúrák is már csak turistacsalogató látványosságok. A helyi selyemszőttesek a négy leghíresebb kínai selyemszövés: a Song, a Yun, a Zhuang és a Shu közül az utóbbit reprezentálják. Egyik mai letéteményese a Silk General Corporation, ahol a több mint kétezer éves Shu szövés mellett a szintén egyedülállóan szép, kétoldalas selyemszövés – a teljesen átlátszó selyemszálak között mindkét oldalon más motívum tűnik fel – remekeit is előállítják. Nem beszélve azokról a szinte térhatású, a fényképek élességét megközelítő, ugyanakkor a különleges selyemnek köszönhetően például a panda szőrét is tökéletesen visszatükröző selyemképekről, amelyek egyértelmű magyarázatot adnak arra, miért is lett világhírű a kínai selyemművészet.
A minta- és – az európai szemnek sokszor túlságosan is – színgazdag selymek hagyományos előállítása hihetetlenül sok munkát igényel. A fából készült szövőszéknél két ember szorgoskodik: egyikük a tetejénél ülve igazgatja a szálakat, a másik pedig a hosszanti szálak között a selyemszálat keresztbe áthúzva, a szövés bonyolult műveletét végzi. Ezzel a módszerrel naponta legfeljebb hét centiméter selyemszövet készül el: az így előállított anyagot szinte aranyárban mérik. Az apró teremben persze már csak a turisták kedvéért ülnek szövőszék mellé az emberek – a kifejezetten megfizethető áron kínált selyemáruról pedig méltán gondolhatjuk, hogy már az iparosodás áldását kihasználva készültek.
A kétes tisztaságú utcai kifőzdékben üldögélő, teázgató, a maguk megszokott tempója szerint élő helybelieket látva óhatatlanul is eszünkbe jut az a mondás, miszerint a chengduiak bizony lusták. A helyiek szerint azonban ez nem igaz. Inkább arról van szó, hogy amíg Pekingben és a Nyugatot követő nagyvárosokban mindent a pénz határoz meg, addig az itteniek számára ennél lényegesen többet ér az idő és annak kellemes eltöltése…
Mindez nemigen adatott meg Du Funak (Tu Fu). A 712–770 között élt, ma a legjelentősebb kínai szellemi nagyságok közé sorolt költő, hányattatásokban bővelkedő élete során, hosszabb időt töltött a városban. A kort és annak világát, egy elegáns, a nagy gondolkodó életének állomásait is bemutató pavilonokat felsorakoztató, dús növényzetű, hatalmas kert idézi fel.
A régi idők toronyházak közé zárt emlékei másutt is felbukkannak a mára hatalmassá nőtt városban. A több ezer éves épületeket azonban jórészt csak a néhány száz éve felépített másolatok idézik fel az utókor számára. Ilyen a Wenshu Fang utca környéke, ahol a régi korok hangulata mellett a mai kereskedelmi szokásokból kaphatunk ízelítőt, és ilyen az üzleteket, éttermeket felsorakoztató, 900 méter hosszú Qintai utca is, amelyről lekanyarodva, a letűnt századok kulturális hagyatékára a Szecsuáni Operának nevezett létesítményben csodálkozhat rá az utazó. Aki a műélvezet közben, a fizetős fültisztítás és a vállmasszírozás élvezetében is részesülhet, elámulhat azon, hogy a turistáknak szánt esztrádműsor kétségtelenül ügyes előadói miként tudják bámulatosan gyorsan lecserélni a hagyományos maszkokat, hosszú, vékony csövű teáskannáikból akrobatikus ügyességgel kitölteni a teát.
Aki inkább a való világra kíváncsi, annak a városon belül, átszámítva pár száz forintos tarifával közlekedő, a turistát magnóra felvett angol nyelvű szöveggel köszöntő taxival érdemes további felfedezőútra indulnia. (A taxisofőr nem vár borravalót, néhány autóban azonban az anyósülésnél, a műszerfal tetejére szerelt apró, színes monitoron, kínai nyelven vetített reklámok jelzik, hogy az üzlet ma már Kínában is üzlet.) Érdemes például a Wohou Temple szintén újjáépített épületegyüttesét felkeresni. A Kínában megszokott módon sorakozó vörös épületegyüttes misztériumát emelik a templom előtt égő, füstölgő gyertyák, a kertet elhagyva pedig egy olyan forgatagban találhatjuk magunkat, ahol az egyik utcában üzletek, éttermek, a másikon egzotikus ezt-azt készítő kifőzdék marasztalják az utazót.
A nap megkoronázásra pedig nem is lehetne jobb ajánlat, mint egy séta a város főterén, a budapesti Keleti pályaudvar előtti térhez hasonlóan kétszintes Tianfu téren, amelyre kicsit távolabbról Mao szobra veti vigyázó tekintetét. Az alkony beálltával, a halk zeneszóval melankolikussá tett hangulatban igazán kellemes időtöltés nézni az embereket, akik a díszburkolat alulról megvilágított fényében beszélgetnek, kivárva a fő attrakciót, amikor a nap zárásaként, a szökőkút vízsugarai, a zene dallamára váltják egymást.
Hotelszokás
Kínában még a hotelben is más szokások uralkodnak, mint mifelénk. Például a négycsillagos Jing Jiang Generation Commercial Hotel szobái a méretet, a fekete márvány fürdőszobát tekintve – a falból kiemelkedő, kopott szekrényt kivéve – az európai ötcsillagos mércének is megfelelne.
A szerviz is ezt a szintet idézi: az asztalon mindig újra van töltve a gyümölcstál, a személyzet naponta legalább négyszer felkeresi a szobát, hogy rendet tegyen. A fő attrakció az esti előkészítés, az ágyra helyezett virággal, a kilépőtörülközővel és a frottírpapuccsal. De zavaró, hogy a nemzetközi szokásokkal ellentétben a rendrakást olyan komolyan gondolják, hogy a személyzet a szerinte nem megfelelő helyen talált ruhadarabot simán elrakja a szekrénybe.
A hotelben a reggeli gasztronómiai vonulatát is a kínai konyha hideg és főtt remekei határozzák meg. Ez viszont jó apropó lehet ahhoz, hogy kicsit tovább aludjunk a megszokottnál…
Ha városnézésre indulunk, jó, ha tudjuk, hogy a testbeszéd az érvényesülés egyetlen eszköze – a teaüzletben még az angolul elrebegett „tee” szóra sem reagálnak. Az angol nyelv ismerete még a szállodában sem nyújt menedéket: a portást, amely egyedül a hagyományos hotelnyelvet ismeri, még a „city center” szóval is komoly – egy röpke konzílium után is –, feloldhatatlan dilemma elé tudjuk állítani. (Igaz, azért akad olyan áruház és amerikai franchise-étterem, ahol a személyzet egy tagja az angol nyelvben is járatos.)
Csípős, fűszeres
A szecsuáni konyha erős fűszereivel szerzett magának hírnevet a világban. Ha megfelelő éttermet találunk magunknak, biztosak lehetünk abban, hogy olyan ételekre lelünk, amelyeket élvezni fogunk. Helyzetünket azonban megnehezítheti, hogy a nem túl drága – 15-30 jüanos (100 forint = 4,2 jüan) – fogások neveit kevés helyen találhatjuk meg angolul. Igaz, sokfelé az ételek fényképével igyekeznek gusztust teremteni az evéshez.
Miként Kínában megszokott, errefelé is az egyik legmagasabb presztízsű étel a hotpot, amelynek elfogyasztása külön szertartás keretében zajlik – sőt a városban egy külön utca csak ezzel az ínyencséggel várja a betérőket. Az asztal közepén elhelyezett, alulról felforrósított tálba öntött lében magunk főzhetjük ki a kiválasztott növényeket, húsokat, halakat. Nem lennénk persze Szecsuánban, ha a tál közepén egy külön betétben nem találnánk olyan vöröses alaplét, amelyet erős fűszerekkel tettek pikánsabbá. Aki pedig legény a talpán, langyos szójatejet kortyolva növelheti az élvezeteket.
Lényegesen kisebb kihívást jelent a teaivás: a helyiek közül sokakat mindig teás üveggel a kézben láthatunk. Az ital alapanyaga az általunk korában elképzelhetőnél lényegesen változatosabb: a legnemesebb teafüvek mellett szinte minden levelet és gyökeret leforráznak teának. Az sem ritkaság, hogy egyszerűen csak forró vizet töltenek, ami csökkenti az étvágyat és méregteleníti a szervezetet.
A jobb éttermeket arról is felismerhetjük, hogy a bejárat előtt külön személyzet várja az autósokat, hogy azután komoly precizitással, farral a falnak beparkoljon. Rendkívül izgalmas a viseletük: akad ahol rendőr-, másutt ellentengernagy-, odébb anyakönyvezető-egyenruhát idéző öltözékben fontoskodnak a vendégek körül.
A természet erejével
Legyél az első hozzászóló "Bőségtál szecsuáni módra" című cikkhez