Csernobil és Pripjaty – ma

1986. április 26-án éjszaka egy félresikerült terheléses biztonsági próba idejére lekapcsolták a csernobili atomerőmű biztosítórendszerének egy részét, a négyes blokkban a hűtővíz felfort, majd bekövetkezett a valaha volt legnagyobb nukleáris katasztrófa. A közeli Pripjaty városban eközben békésen aludt közel 50 ezer ember, a szovjet hatóságok csak 36 óra múlva, a nyugati sajtó nyomására léptek, és kezdték el kitelepíteni a lakosságot. A katasztrófában mintegy húszezren vesztették életüket, fél Európa súlyos sugárfertőzést szenvedett. Bár a baleset után pár évvel jártam Kijevben, csak most nyílt alkalmam rá, hogy ellátogassak a „halálzónába”.

Négyfős csoportunk március idusán, egy fagyos reggelen, szakadó hóesésben a kijevi Függetlenség terén csatlakozott az egynapos csernobili túrára gyülekező nemzetközi csapathoz. A szervezőktől ekkor vehettük át a – tíz dollárért bérelt – Geiger–Müller-számlálót, egy rövid eligazítás és az útlevelek ellenőrzése után már egy leharcolt Iveco kisbuszban robogtunk a fehérorosz határ közelében fekvő lezárt zóna felé. (Utastársaink egy része szinte végig a buszban maradt, vajon ők minek jöttek el a túrára?)

A zóna

A közel száz kilométeres távolságot két óra alatt tettük meg. A 30 km-es lezárt zóna határán újabb útlevél-ellenőrzés következett, két példányban aláírtuk, hogy nem szegjük meg a zóna – erősen militáris – szabályait, soha nem maradunk le a csoporttól, a fényképezőgépet és a táskát nem tesszük le a földre, nem ülünk le a buszon kívül, nem eszünk, nem iszunk, nem dohányzunk, amíg el nem értük a fertőtlenített területet, és a zónából semmilyen tárgyat nem hozunk magunkkal.
Kezdetben a zónán belül a táj egyáltalán nem utalt katasztrófára, csupán itt-ott egy-egy háromszög alakú sárga tábla figyelmeztetett a láthatatlan sugárzásra. Állatokat ugyan nem láttunk, de idegenvezetőnktől megtudtuk, egyáltalán nem ritka ezen a környéken a szarvas, medve vagy éppen a farkas. Igazi háborítatlan rezervátum a zóna közel hatszáz négyzetkilométeres területe, nyugodt terep az állatok szaporodására, mutációnak pedig nyoma sincs, csak a legócskább horrorfilmek riogatnak kétfejű patásokkal és méteresre növő gilisztákkal. Amint a kisbusz közeledett Csernobilhoz, több elhagyatott falu is feltűnt az út mentén, a természet mindenhol átvette az uralmat, a házakat sűrűn benőtte a növényzet. Nyáron talán fel sem tűntek volna…

Csernobil

Első megállónk Csernobil városa volt, maga az erőmű innen még 15 kilométer. Az emlékparkot és a város monstrum fémszoboregyüttesét hamar kipipáltuk, a dombtetőn álló templomig sajnos nem bírt felkapaszkodni a mikrobusz, a robogtunk hát tovább a betonszarkofág felé. Az utcákon megszokott életüket élő, kényelmesen botorkáló embereket láttunk: kb. 3500 ember él és dolgozik itt kétheti váltásban. Állandó lakos kevés akad, a város leghíresebb polgára Viktor Petrovics Brjuhanov, az erőmű egykori igazgatója, aki börtönbüntetése letöltése után – talán vezeklésként – itt telepedett le.
A sűrű hóesésben is jól kivehetők voltak az elkészült, de soha át nem adott 5-ös és 6-os reaktorblokkok monumentális hűtőtornyai. Nemsokára megpillantottuk a híres-hírhedt négyes reaktor komor betonszarkofágját. Pechünkre a reaktor hűtőtavát vastag jégpáncél fedte, hiába szerepelt a programban az óriás harcsák etetése, a nagy hideg miatt ez az attrakció is elmaradt. A négyes rektornál rövid fotószünetet tartottunk. A számláló most először jelzett magas értéket, a normál háttérsugárzási határérték hússzorosát mértük a reaktor közelében (6 μSv). A helyi munkások, akik 15 napos váltásban dolgoznak a ma már teljesen leállított erőműben, láthatólag egyáltalán nem foglalkoztak a gyilkos gamma-sugárzással.

EU-támogatással új vasszerkezetes betonszarkofág épül a régitől pár száz méterre, és amint elkészül, síneken rátolják majd a régire (egyes vélemények szerint ez a megoldás hosszú távon nem orvosolja a problémát, magát a reaktorblokkban szétszóródott sugárzó anyagot kellene összegyűjteni és hatástalanítani, egy új héjszerkezet csak elodázza a probléma megoldását, a nehézizotópok sok ezer évig nem bomlanak le). A nemrégiben beszakadt gépháztető helyét nem sikerült kifürkésznem, de megnyugtató, hogy újabb környezetkárosodás nem következett be a tél végi baleset során. (Az új szarkofágot tilos fotózni, a szabály betartására a fürkész biztonságiak nagyon ügyelnek.)
Az erőművet alaposan végigmustrálva egyértelművé lett, nem a szovjet pártpropaganda terjesztette csupán, hogy termonukleáris robbanás nem történt. A szemmel is látható pusztítás kicsi, a felforrt hűtővíz nagy nyomású gőze szakította fel a tetőt, aztán a meggyulladt grafittól keletkező tűz okozta a legnagyobb kárt. Belegondolni is rossz, mi történt volna, ha több ezer munkás és katona hősies munkájával nem sikerül elejét venni a mag megolvadásának, aminek atomrobbanás lehetett volna a vége. Így is a hirosimai atombomba kétszázszorosának megfelelő sugárzó anyag került a légkörbe, ha a reaktor felrobban, ennek sokszorosa lett volna a hatás.

Pripjaty
A csernobili túra igazi látványossága Pripjaty, az 1970-ben épített mintaváros, a Szovjetunió egykori büszkesége. Az erőmű dolgozói laktak itt a családjaikkal, és az akkori vezetés mindent megtett, hogy jól érezzék magukat. Uszoda, színház, mozi, kultúrház, sok-sok bolt szolgálta kényelmüket (ez a Szovjetunióban egyáltalán nem volt megszokott). 1986-ban a május elsejei ünnepségre készülve egy vidámparkot is építettek, az óriáskerékre viszont soha nem ültek fel gyerekek…
A balesetről másfél napig nem értesítették a lakosságot, miközben a sugárzás a normál háttérsugárzás több százszorosára ugrott, élték megszokott életüket. Amikor a vezetés számára világossá vált, hogy nincs mese, el kell rendelni az evakuálást, a lakóknak arra sem maradt idejük, hogy értékeiket összeszedjék. Pár óra leforgása alatt több száz busz szállította el az addigra súlyosan fertőzött embereket Kijevbe és más városokba (az erőmű új adminisztratív központja Szlavutics lett – ahogy láttam, nem éppen egy világváros!). A 30 kilométeres körzetből összesen 135 000 embert telepítettek ki. Később egyszer visszajöhettek, és pár tárgyat magukkal vihettek (hogy ez mennyire volt biztonságos, arról nem szól a fáma…).

A városban a legmegdöbbentőbb a síri csend és a lehangoló üresség. Az egykor nyüzsgő település ma halott. A házak omladoznak, idén már nem léphetnek be turisták az épületekbe. Az ablakon bepillantva a sietős távozás nyomait fedeztük fel, szanaszét hagyott tárgyak, mindent benövő fák uralják a látképet. A hó jótékonyan takarta a romokat, nyáron sokkolóbb lehet a környék. Nagyon szerettem volna bemenni az iskolába és az uszodába, de már az is életveszélyes. A vörös csillagos lámpaoszlopokat megeszi a rozsda, csak a sarló-kalapácsos vérvörös zászló lengedez vidáman a csípős tavaszi télben, mintha anyagának és vele a képviselt eszmének semmilyen világvége nem árthatna. A panelházak falán mozgalmi mozaikok díszelegnek, az egyik tetőn óriási szovjet címer. Időutazás egy atomháború utáni Szovjetunióba, ez volt az első gondolatom. A sűrű szürke felhő mögül kitörni akaró nap halvány foltja még nyomasztóbbá és kísértetiesebbé tette a látványt. Első osztályú pszichohorrort lehetne itt rendezni, nem olyan gagyit, mint a Bradley Parker által jegyzett Ideglelés Csernobilban.

A városban végig alacsony sugárzási értékeket mértünk, csak egy-egy növény érintésére ugrott meg a kijelző. Mint mondják, leginkább a gombák veszélyesek, valamiért vonzzák a radioaktív izotópokat. (A talaj jelentős részét kicserélték a környéken, a veszélyes anyagokat elszállították, még új utakat is építettek a nyolcvanas évek végén.)

Biztonság

Egész túránk központi eleme volt a biztonság. A szervezők nagyon ügyelnek rá, hogy a legkisebb kockázatnak tegyék ki a látogatót. Kilépéskor egy speciális gép ellenőrizte, „tiszták” vagyunk-e. Ha nem így lett volna, bizony egy-két ruhadarabtól meg kellett volna válni. A zónába nem lehet beszökni, az utakról tilos letérni. A fertőzött gócokat táblák jelzik. Csernobilban tisztes távolságból megnézhettük az eltakarításban használt robotokat is, ezek ma is sugároznak. (200 ezer terabecquerel cézium – az emberi szervezet folyamatosan kb. 5 kilobecquerel sugárzást kap – szabadult ki, ennek két, illetve 30 év a felezési ideje, a kis mennyiségben szintén a légkörbe jutott plutóniumé 80 millió év!)
Mutánsoktól, veszélyes vadállatoktól nem kell tartani, ugyan az állatok olykor bemerészkednek a házak közé, az emberektől félnek, veszélyt nem jelentenek. A legendás vörös erdő is kezd visszazöldülni, a fák közé azonban semmiképp ne merészkedjünk.

A média szereti eltúlozni a veszély mértékét, semmivel nem kockázatosabb egy csernobili túra, mint bármi más a világon. Az egy nap alatt begyűjtött sugárdózis kevesebb, mint amit egy mellkasröntgen alatt kell elszenvednünk (és töredéke egy CT-nek – 6900 μSv), és a tengerentúli repülőjáratokon is jelentősen több kozmikus háttérsugárzás terheli a szervezetet. Még az ebédet is jókedvvel fogyasztottam el az erőmű kantinjában, azzal az elhatározással, hogy egyszer nyáron is visszajövök.

Hasznos információk:
Csernobil egyénileg nem látogatható, mi a SoloEast Travel helyi utazási irodát választottuk, harminc százalék előleg kártyás fizetésével. A túra reggel 9-től este 6-ig tart. Előre kell jelentkezni, helyben fizetve magasabb az ár. A szervezett túra ára kb. 130-150 USD, tartalmazza az utazást, az idegenvezetést, ebédet. Aki többet szeretne látni, válasszon két- vagy háromnapos túrát.

Ajánlott időpont tavasztól őszig: aki esetleg a leírtak ellenére is fél a sugárzástól, télen menjen, a hó biztosan blokkolja a gamma-sugárzást.
Jó időben lehetőség van az erőmű hűtőtavában élő óriás harcsák etetésére, a csodálatos csernobili templom megtekintésére, és egy környékbeli falu felkeresésére is.

Kijevbe a repülőút kb. 70 perc.

A túra kalandvágyóknak, trópusokra és unalmas városnézésekre már nem fogékony, mindenre nyitott felfedezőknek ajánlott, akit nyomaszt az üresség, a panelrengeteg, ne vállalkozzon rá. Megfelelően zárt ruha és cipő viselése kötelező!

Csernobil környékén 9 μSv legmagasabb sugárzási értéket mértünk (pár másodpercig, amíg a vörös erdő mellett elhaladtunk), ez a sugárterhelés kb. két Budapest–Amszterdam repülőútnak és egy mellkasröntgen ötödének felel meg. Az alábbi táblázat a repülés során adódó sugárterhelést mutatja különböző légitársaságok mérései alapján (forrás: repuloorvos.hu):