Gorillalesen Afrikában

Mindez persze nem jelenti azt, hogy segítség nélkül, csupán saját erejére, tudására támaszkodva próbáljon bárki nekivágni az afrikai kalandnak. Az utazások megszervezését olyan specialistákra érdemes bízni, mint a helyi Let’s Go Travel (uganda@letsgosafari.com) utazási iroda, amelynek egyik tulajdonosa és vezetője a magyar származású üzletasszony: George-Sanc Marinka. Az iroda részletes, mindenre kiterjedő tervet készít a turistáknak, beszerzi az országon belül szükséges engedélyeket, és a belső közlekedést is munkatársai segítségével bonyolítja. A sofőrök rendkívül felkészült idegenvezetők is egyben.

De ne szaladjunk ennyire előre! Az út előkészítésének természetesen vannak itthoni szakaszai is. Védőoltások beadását az Országos Epidemiológiai Központban lehet kérni, amelyről igazolást állít ki a szervezet. Ha valaki Ugandába akar utazni, akkor négy védőoltást tartanak leginkább fontosnak az orvosok. Sárgaláz, agyhártyagyulladás, illetve hepatitis A és B ellenieket, továbbá a malária elleni gyógyszert. Első hallásra eléggé félelmetesnek tűnhet ez a sok betegség, ám megjegyzendő, hogy a trópusi betegségeknek mindezeken kívül is óriási tárháza van. Ugyanakkor az Ugandában élő külföldiekkel beszélgetve az is kiderült, hogy ők nem védekeznek ilyen „intenzíven”. Malária ellen is csak akkor, ha már megkapták a betegséget. Mindenesetre a gyógyszerek mellett jó tanácsokkal is ellátnak az orvosok. Kerülni kell például a szabadban történő úszást azokban a tavakban, amelyek gyönyörűek és mindennél jobban csábítanak hűsölésre. Szintén az orvosok véleménye, hogy a különböző fertőzésekre ott kapható gyógyszerek jók, bátran használhatók. Az orvosi tanácsok, a vakcinák és a gyógyszer, amelyeknek a teljes árát kell kifizetni, a betegségekhez hasonlóan szintén riasztó. Áruk több 10 ezer forintra rúg. A központ által kiállított igazolást pedig nem kérte senki sem a be-, sem a kiutazáskor.
 

Az utazási irodával történt időpont- és programegyeztetések után a legolcsóbb repülőjegyeket Magyarországon érdemes megkeresni és lefoglalni. A levegőben töltött idő körülbelül nyolc-kilenc óra, talán a legolcsóbban az Egyptair járatával, Kairó érintésével lehet Ugandába eljutni. Hozzánk képest két óra az időeltolódás, ott ennyivel később van, mint itthon. Ugandában két évszak van: esős és száraz. November az esős évszak része. Ez az időszak nem az idegenforgalmi főszezon, de hát ki az, aki akkor indul a trópusokra, amikor Magyarországon is kánikula van.
Uganda ma ismét „Afrika gyöngye”, ahogyan az entebbei repülőtér központi épületére hatalmas betűkkel kiírt churchilli mondás fogadja az érkező utasokat, akiktől a helyszínen kérik el az ötven dollárt a másodpercek alatt bepecsételt vízumért. Pedig az Egyenlítő mentén fekvő ország népe borzalmas szenvedésen ment át, főként Idi Amin Dada elnöknek a hetvenes évek csaknem teljes egészében tartó uralkodása idején. Mai utóda, Joveri Muszeveni 23 éve áll az ország élén, s viszonylagos stabilitást és gazdasági növekedést hozott. Az országban optimista a hangulat, köszönhetően annak is, hogy az Európai Unió mintájára építik ki a Kelet-afrikai Közösséget.
A repülőtéren Michael Ohguchi, az iroda egyik idegenvezetője vár bennünket, aki mint kiderült, a britek által a nem éppen szibériai éghajlatú Seychelle-szigetekre száműzött Moanga király leszármazottja, s akinek árnyalt angolságát sok országban egyetemi tanárok is megirigyelhetnék. Michael emellett körülbelül 10-12 törzsi nyelven is kiválóan beszél. A reptérről ő szállít bennünket Entebbébe, a világ legnagyobb édesvízkészlettel rendelkező tava, a Viktória-tó partján álló szállodába . A szálloda, környezete, a szoba kifogástalan, mint ahogyan a kiszolgálás és a reggeli is, egyedül talán a kávét leszámítva, amelyet annak ellenére, hogy az ország kávétermelő és -exportőr, mindenütt csak hígan, amerikai módon képesek elkészíteni. A szálloda közvetlenül a Viktória-tó előtt tornyosul. Az épület előtti parkban az elképesztően buja, ám rendkívül gondosan kialakított kerten  látszik, hogy ehhez a látványhoz inkább folyamatosan irtani, mintsem ültetni kell a növényzetet.
 

Entebbe és a főváros, Kampala közötti távolság csupán 43 kilométer. Utóbbi elegáns negyedében, az egyik bevásárlóközpont emeletén található Marinka utazási irodája, aki szüleivel 1956-ban Svédországba menekült, majd felnőttként Ausztráliába költözött. 16 évvel ezelőtt onnan látogatott „néhány hétre” Ugandába. Azóta él ott úgy, hogy vissza se nézett Ausztráliára. Kampalai irodájában vagy húsz alkalmazott ül. Nyereségéből hatvan kisgyereknek fedelet nyújtó árvaházat is működtet
Kampala az egyik legbiztonságosabb főváros a Szaharától délre fekvők közül. Talán ezért is engedheti meg magának az össznépi borzongást: november közepén nemcsak az ugandai bulvársajtót, de a komolyabb lapokat is (címlapról indulva) oldalakon át foglalkoztatta az, hogy a Viagrát két marokkal szedő James Kazini tábornagyot az egyik, újabb kalandot nem akaró szeretője bozótvágó késsel ölte meg életének 54. évében.

A Marinkáék szervezte körút során Kampalából elindulva hangszerkészítőkkel találkozunk, akik az út melletti kunyhóikból árulnak dobokat és az általuk kézzel készített hangszereket. A dobok bőrét a lehető legegyszerűbben képezik ki, kunyhóikban pedig bemutatót tartanak a hangszerekből (10abc képek). Ezután a világ leghosszabb folyója, a Nílus forrásához vesszük az irányt. A Nílus forráságaiból (Fehér- és Kék-Nílus) ugyan több van, de a főfolyam forrása Ugandában ered a Viktória-tónál, ahová motorcsónakkal szállítanak bennünket. Képünkön a kövek előtt a víz fodrozódása jelzi, hogy alatta buzog a forrás , amitől néhány száz méterre Mahatma Gandhi tiszteletére emelt emlékmű látható, akinek hamvait a Nílusban szórták szét 1948-ban.
Utunk következő állomása igazi meglepetéssel szolgál. A Mburo-tó Nemzeti Park három és fél óra autóútra fekszik Kampalától . A mélyzöld szavanna egyik magas dombján, mondhatni, drámai építésű a nagyon jó nevet szerzett Mihingo Lodge, amelyet a kenyai Mombasa tengeröblére néző házában élő, már idős magyar építész, Gál Károly tervezett. Nyugodtan mondhatjuk: organikus (5abcde. képek) stílusban. Az egymástól teljes nyugalmat biztosító távolságban elhelyezett „kunyhók” egybeolvadása a természettel  mesteri: az egyikben a körülbelül nyolc méter átmérőjű fürdőszoba közepén – amely fölé a zuhanyt szerelték – a padló az eredeti, enyhén lejtő szürke szikla. A nádfedelű kunyhók energia- és a melegvíz-ellátását napelemekkel oldják meg, minden tekintetben a legenergiatakarékosabb megoldásokat alkalmazva. A mobiltelefonokat, illetve a digitális fényképezőgépek akkumulátorait érthető módon csak a központi sátorban lehet feltölteni, a kunyhókban egyáltalán nincsenek konnektorok. Ezek egyébként olyannyira eltérnek az európaiakétól, hogy adapter segítsége szükséges.
A Mihingo Lodge két fiatal tulajdonosa Marco Magyar és rokona, Ralph Schenk. Mindketten afrikai születésűek, és Németországban nevelkedtek, de nyaranta visszajártak Afrikába. Egyik ágról Magyarországról elszármazott arisztokraták gyermekei.
Az este leszálltával Marco  a Michelin-csillagos éttermek által is megirigyelhető vacsora közben több regényre való életéről beszél. Másnap egy fiatal vadőr (8. kép) kíséretében rövid kirándulást teszünk a nemzeti parkban a Mihingo körül. A nemzeti parkok felügyeletét ellátó állami szervezet, az Ugandai Természetvédelmi Hatóság munkatársa felelős a biztonságunkért. Vállán gépfegyver, felfedező körutunk közben szakszerűen és behatóan ismerteti a növények és a vadállatok fajtáit. Van miről beszélnie, a völgyben nyüzsögnek az impalák, a varacskos disznók, a bivalyok, a zebrák és a gazellák .
Az idilli állapotokat árnyalva is megállapítható: az afrikai méretekben kicsi, de Magyarországnál háromszor nagyobb területű országban sok minden rendben van. A kétségtelen szegénység ellenére elmondható: jellemző a szabálykövetés és a törvény tisztelete.
Az állami alkalmazásban álló vadőrök nem tréfálnak. Aki engedély nélkül fegyverrel tartózkodik védett parkokban, azt terroristának tekintik, és lelövik. Ma már szinte teljes a béke az országban: a bestiális kegyetlenkedéseiről ismert Lord’s Resistance Armyt (az Úr Ellenállási Hadserege), amelyet a félkegyelmű, szektás, fehér ruhában interjúkat adó Joseph Kony irányít, kiszorították az ország északi szomszédja területére, Szudánba. Ugandában egyébként csal a felszín. Az első pillantásra lazának tűnő közlekedésre vagy a kiterjedt nyomornegyedek  kunyhóira tekintve a törvények enyheségére, vagy be nem tartására következtethetünk. Ennek azonban az ellenkezője az igaz. A vezetés közbeni mobiltelefon-használatért vagy a sebesség legkisebb túllépéséért azonnali letartóztatás jár. A nyomornegyedekben pedig a legnyomorúságosabbakat is pontosan számon és nyilvántartják, a legkisebb településen is van rendőr. A törvényhozás elé a múlt hónapban beterjesztett törvénytervezet pedig minősített esetekben – például ha valaki eltitkolja AIDS-betegségét vagy HIV-fertőzöttségét – halálbüntetés kiszabását tenné lehetővé. Az ugandai büntetőjog szerint a fiatalkorú elkövető a felnőttekre vonatkozó normák szerint vonható felelősségre akkor, ha annyira „érett”, hogy bűncselekményt követ el. Az ilyenek fölött a fiatalkorúak bírósága ítél, a súlyosabb bűntetteket többéves elzárás követi a fiatalkorúak börtönében, amely az ugandaiak szerint nem „kellemesebb” hely, mint a felnőttek börtöne. Az illegálisan előállított waragi, azaz a ginízű banánpálinka fogyasztását is rendkívüli szigorral büntetik: a részegségükben meghaltakra is csapásokat mérnek nádvesszővel temetésük előtt, nyilvános példát statuálva.
Eközben a gyermekáldás Ugandában a világon a második legnagyobb: a legáltalánosabb a hat-nyolc gyermekes család . A népesség növekedésére jellemző: míg 2005-ben 27 millióan voltak, ma már 32 millió ember él az országban, akiknek 84 százaléka keresztény. A teljes népességből a római katolikusok aránya a 42 százalékot teszi ki, míg az anglikánoké 36 százalék. Az iszlámot a lakosság 12 százaléka követi. A muzulmánok körében Kadhafi líbiai elnök nagyon népszerű, annak ellenére, hogy líbiai csapatok az utolsó leheletükig védték az egyébként szintén muzulmán Idi Amint. Kadhafi építtette és tartja fenn az ország legnagyobb mecsetjét , amelyben könyvtár és konferenciatermek is helyet kaptak.
Uganda igazi sztárja azonban a hegyi gorilla. A világon már csak 720 gorillacsalád maradt. Ennek nagyobb része Ugandában él. A gorillacsaládok fele a Bwindi Nemzeti Parkban, a többiek a határ gyakran egyáltalában nem éppen békés kongói oldalán élnek, illetőleg a már békés ruandai oldalon, miután ott a kilencvenes években nyolcszázezres népirtásnak lehetett tanúja a világ. A gorillák látogatását a hatóságok engedélyhez kötik, ami nem rossz üzlet: a látogatási engedély fejenként 500 amerikai dollárba kerül. Mindez azonban azt is garantálja, hogy a parkba csak korlátozott számban léphessenek be a turisták. A szabályokat pedig szigorúan betartatják az Ugandai Természetvédelmi Hatóság emberei. Talán nem véletlenül lett ennek a parknak állandó jelzője az, hogy „áthatolhatatlan”, hivatalos nevén Bwindi Áthatolhatatlan Nemzeti Park. A park tényleg nehezen járható ősi dzsungelének központjából naponta három csoport indul gorillanézésre, korlátozott számú résztvevővel. Ottjártunkkor a Mubare (M csoport), a Habinyanja (H csoport) és a Rusegura (R csoport) turistái egy időben, reggel nyolckor kelnek útra, más-más helyszínre. A gorillák elérése nem gyerekjáték, és a megtett távolság, azaz amíg a látogatók megpillanthatják a gorillákat, gyakran a szerencsétől függ. Sűrű, liánokkal befutott, 1200–2600 méteres hegyeken át vezet az út (18. kép), gyakran felázott talajon, nemegyszer félpercenként megállva, amíg a puskával felszerelt kísérők ösvényt nem vágnak machetéjükkel. A gorillacsaládokat a látogatók előtt járó, rádiótelefonnal és GPS-szel felszerelt nyomkeresők fürkészik ki. Segítségükre nemcsak azért van szükség, mert nem ajánlatos kongói területre áttévedni, hanem azért is, hogy a megpróbáltatásokat kevésbé tűrő, teljesen kimerült turistáktól – némi javadalmazás ellenében – átvegyék terheiket, hátizsákjukat. Nekünk aznap kétszer négy órát kellett gyalogolnunk a gorillákért. Az R nevű csoportunkban két huszonéves ausztrál lány azt mondta, hogy öt hónapon át erőnléti táborban készültek fel a megpróbáltatásokra. Nekik volt igazuk. A látvány azonban mindent megér. A kísérők engedélyével a táborban kihirdetett ötméteres minimális távolságot körülbelül 80 centiméterre csökkentve bámulhattuk egy órán keresztül a háromtagú gorillacsaládot. A vaku használata ilyenkor tilos. A fényképezőgépeiket kattogtató turisták által körülvett anyagorilla fél kézzel, földöntúli nyugalommal, játszi könnyedséggel tépte le vagy húzta magához a vastag indákat, hogy leegye róluk a zöld leveleket, miközben az apagorilla a látogatás teljes idején három méterrel alább, egy fa tövében henyélt, míg kicsinyük a fán evett. A kifogástalan körülményeket biztosító kiinduló táborba, a Gorilla Forest Campre  visszaérkezvén az embert próbáló kirándulásról személyre szóló oklevelet állít ki a természetvédelmi hatóság.
A következő helyszínre, az Ishasha folyó partjára épült táborba az Erzsébet Nemzeti Parkon keresztül  vezet az út. Elefántok mellett haladunk, amíg utunkat nem állja egy magányos oroszlán. Csönd üli meg a park déli részében Ugandát Kongótól elválasztó folyó mentén fekvő tábort . A luxussátrakkal  felszerelt Ishasha Wilderness Camp a nemzeti parkba látogató turisták kedvelt szálláshelye. A lemenő napban még látszik, ahogyan a folyóban feltűnik egy fülét forgató, nagyokat fújtató víziló. Az Afrikában született brit táborigazgató a multinacionális cégektől félti Ugandát. Nemrég, meséli, próbafúrásokat végeztek. A robbantást alig hallották, mert a rezgés szubszonikus volt, azaz nagy része az emberi fülnek alig hallható. De az elefántok akkor három hétre eltűntek. „Tud mondani egyetlen olyan afrikai országot, ahol az olaj a népet gazdagította volna, és nem a multikat meg a korrupt politikusokat?”, kérdezi tőlünk aggódva. „Nézze meg, mi történt Nigériával vagy Csáddal!” Való igaz, az olaj egyik országot sem tette eddig boldoggá: korrupció, az erőforrások fölötti ellenőrzésért vívott harc, polgárháborús állapotok kísérik a föld kincseinek feltárását és kiaknázását Afrikában. Ugandában már a védett területek mellett is olajat keres a brit Tullow és az Heritage Oil, amely éppen a napokban adta el ugandai kutatási érdekeltségét az olasz ENI-nek. De olaj után kutat a Dominion Resources is, miközben ugrásra készen áll a Total és az Exxon Mobil. A tábor mindenesettre idilli. Ezt az érzést az a tudat sem zavarja, hogy este nem szabad egyedül közlekedni a sátrak között, mert bármikor össze lehet találkozni egy arra kószáló vadállattal.
 

A következő állomásunk az ugyancsak e nemzeti park szívében található Mweya Safari Lodge  Utunk egy hatalmas kráterből kialakult tó mellett halad el. A sós vízben, gőzben és sárban hatalmas bivalyok ácsorognak, amelyek az egymás ellen vívott viadalok közben keletkezett sebeiket gyógyítják itt. A Mweya újabb látvánnyal nyűgözi le a látogatókat. A dombtetőre épített luxusépületekről döbbenetes látványt nyújt alant a természetes Kazinga csatorna, amely az Edward- és a György-tavakat köti össze. Az „üdülőfalu” étterméből  közvetlenül megbámulhatók a vízhez inni járuló elefántok és bivalyok. Másnap egy luxuskörülményeket biztosító motorcsónakkal közelítjük meg a túlsó partot, amelyet miközben a természetvédelmi hivatal emberei vezetik, részletesen ismertetik a látottakat. A csatornán tett kiránduláson egészen közelről feltárulkozik előttünk a hihetetlenül gazdag állatvilág (32abcd kép). A vizekben ezrével élnek a vízilovak, s itt több madárfaj található, mint Afrika bármelyik másik nemzeti parkjában. Vízi túránk egy halászfalu mellett vezet, amely láthatóan a mindennapok életét éli, s a csatorna végül beletorkollik a György-tóba. Ennek túlsó partja pedig már Kongó, amely olyan közel van, hogy a szinte egész Ugandában működő mobiltelefonjainkon bejelentkezik a szomszédos Kongó egyik szolgáltatója. Visszatérve elképedve vesszük észre, hogy a luxuskunyhók között varacskos disznók legelnek, az étterem melletti úszómedencénél  pedig felhívják a figyelmünket, hogy este 8 felé menjünk vacsorázni, mert akkor szokott az asztalok mellett naponta elsétálni egy víziló, amely a három tonna súlya ellenére ezen az útvonalon kapaszkodik fel a dombra, s tér vissza a tó másik oldalának partjára. Kétkedve fogadjuk mindezt, ami mindaddig tart csupán, amíg valóban meg nem jelenik az állat, és miután székeinktől körülbelül 10 méterre békésen legelészik pár percet, eltűnik a tó felé. Mellesleg az étteremben felszolgált vacsora minősége itt is minden képzeletet felülmúl.
Másnap a következő helyszín felé, északnak fordulunk. Az Erzsébetből átmegyünk a Kibale Esőerdő Nemzeti Parkba, ahol a sztárok a csimpánzok. Utunk másodszor szeli át az Egyenlítőt, azaz visszaértünk az északi féltekére. Valószínűleg kevesen látták azt a fizikai jelenséget, amely az Egyenlítőnél érhető tetten, s amit némi készpénz kifizetése mellett bemutatnak a turistáknak. Egymástól 1-2 méter távolságra elhelyezett tölcsérekbe vizet töltenek. Míg az egyikbe beleöntött víz balról jobbra örvénylik, addig a másikba épp fordítva. A két tölcsér között csupán az 1-2 méter távolság a különbség, azaz az, hogy épp közöttük van az Egyenlítő. Útközben megálltunk egy helyi piacon, ahol a Barack Obama amerikai elnökről elnevezett márkájú nadrágok a leginkább kelendőek. A következő szállásunk, Ndali Lodge felé óriási teaültetvények mellett halad el az út. A kávé mellett a tea is exportcikke Ugandának. A dombtetőn álló Ndali Lodge házait festői környezetben találjuk meg . A domb mindkét oldalán gyönyörű tavak láthatók a mélyben, amelyek körül zöldell a buja, trópusi növényzet. A lodge kis házait és berendezéseit olyan ízléssel alakították ki és rendezték be, ami időtlen nyugalmat áraszt magából. Az ebédlő előtt napozót és a gyerekeknek kis úszómedencét állítottak föl

, de úgy, hogy a lenyűgöző természetről egy pillanatra se lehessen megfeledkezni.
Utolsó úti célunk a Murchison-vízesés Nemzeti Park, amely ismertetőnk szerint az állatvilág talán leggazdagabb élőhelyét jelenti.
Terepjárónkkal legalább nyolc-kilenc órán keresztül utazunk a dzsungelben a Nílus északi szakasza felé. A jó minőségű utak elsősorban a fővárost kötik össze a nagyobb városokkal, a többi elviselhető, vagy rossz minőségű földút, amely keresztül-kasul szeli át a dzsungelt is. Ez pedig sokszor változik sártengerré az esős évszakban, amely biztonsággal az olyan négykerék-meghajtásos terepjáróval járható, amellyel utazunk. A park bejáratánál Michael figyelmeztet bennünket a cecelegyek elleni védekezésre. Bekenjük magunkat magyar szúnyogriasztóval, s pár kilométerrel később felhúzzuk a kocsi ablakait. Kisvártatva meg is jelennek a vérszívók, ám e két megelőző intézkedés megvéd bennünket a kellemetlenségektől. Mivel a táj továbbra is festői, a gyanútlan turisták a kocsiból kihajolva itt is kattogtatnák fényképezőgépeiket, ha nincs a figyelmeztetés, nem úsznák meg csípések nélkül. A cecelegyek – amelyek kórokat ugyan nem terjesztenek, ám szúrásuk éles fájdalommal jár – a menetszél ellenére rátapadnak a szélvédőre és az oldalsó ablakokra. Érdekes tapasztalatunk, hogy különösen a sötét színű tárgyakra, a feketére és a sötétkékre támadnak.
A Níluson komppal kelünk át. A túlsó parton páviánok fogadnak, amelyek elől be kell zárni az ajtókat, mert élelem után kutatva kilopják a táskákat az autókból, s ha akadályozzák őket ebben, akkor hamar agresszívekké válhatnak. A szálloda (Paraa Safari Lodge) erkélyes szobái a Nílusra néznek, az ellátással szemben az előzőekhez hasonlóan ugyancsak nem merülhet föl semmilyen kifogás (a kávén kívül): az ebédek és a vacsorák is a legmagasabb gasztronómiai színvonalat képviselik. Másnap reggel a természetvédelmi hivatal egyik végtelenül kedves és vidám hölgy munkatársának kíséretében indulunk el a nemzeti park állatvilágát fölfedezni. Elefántcsordákkal, gazellákkal, zsiráfokkal, bivalyokkal, vízilovakkal, valamint a madarak hihetetlenül változatos fajtáival találkozunk, s lencsevégre kapunk egy leopárdcsaládot is, amely szakértőink szerint itt igencsak ritkaságszámba megy. Délután hajókirándulásra visznek bennünket, a motorcsónak egészen a vízesésig visz bennünket. A folyóban nyüzsögnek a vízilovak, a krokodilok, a parthoz egy helyütt olyan közel megyünk, hogy a vízbe gázolva nekünk támad egy alfahím elefánt. Amikor pedig kiszállunk a hajóból, észrevesszük, hogy a kikötő kis házai között egy víziló legelészik békésen. Mert ez Afrika, ami izgalmasabb, mint a regényekben.
 

Fontos információk
Vízum
Uganda számunkra is vízumköteles ország. Magyarországon a kelet-afrikai államnak nincs diplomáciai képviselete, ez azonban nem baj, mert az engedélyt kiadják az országba való belépéskor is. A vízum ára így 50 amerikai dollárba került novemberben, ami ráadásul jóval olcsóbb, mintha valamelyik külhoni nagykövetségen állították volna ki a belépési engedélyt.

Pénzváltás
Leginkább amerikai dollárt érdemes Ugandában váltani, s azt is a fővárosban. Ügyelni kell arra, hogy 100 dollárnál kisebb címletű bankjegyeket vigyünk magunkkal, s arra is, hogy ezek kiállítási dátuma 2001 utáni legyen, különben nem fogadják el tőlünk. Bankkártyát sok boltban elfogadnak, de nem mindenütt. A bankautomatáknál tapasztalataink szerint a VISA kártyák elfogadottabbak, mint a MasterCard által kibocsátott bankkártyák. Ugandai schillinget érdemes mindig magunknál tartani, mert a helyiek segítségnyújtása nem feltétlenül teljesen önzetlen.

Vásárlás
Érdemes alkudozni, mert a külföldieknek jóval borsosabb árat számolnak fel a nem bolti kereskedők. Sokszor az általuk kínált ár töredékéért hozzá lehet jutni a különböző termékekhez. Ételt csak étteremben ajánlatos fogyasztani, csapvizet pedig lehetőleg még a fogmosáshoz sem célszerű használni. Gyümölcsöket csak az éttermekben és a szállodákban együnk, piacon legfeljebb banánt vásároljunk, mert azt meg lehet hámozni.