Szállj ki és járj!

– Honnan a késztetés ezeknek az embert próbáló kihívásoknak a teljesítésére?

– Egy kis somogyi faluban, Niklán nevelkedtem, a legközelebbi vasútállomástól tizenkét, az iskolától kilenc kilométerre. Petróleumlámpa fényénél ismerkedtem a betűkkel, 1958-ra, mire bevezették a villanyt, már kiolvastam az összes Jókait. Télen, gyerekfejjel, fejszével a kezemben jártam a szintén több kilométerre lévő erdőbe a hótöréses fenyőket kivágni, nyáron meg a gazt irtottam a mentaföldeken. A családnak csak egy biciklije volt, apámmal úgy közlekedtünk, hogy egyikünk kerekezett három telefonoszlopnyit, majd kitámasztotta a bringát, és gyalog indult tovább. Amikor a másik odaért, felpattant a biciklire, és addig tekert, amíg három telefonoszlopnyival le nem hagyta a gyaloglót. Aztán váltottunk. Hát ilyen világból jöttem én… A két lábamra voltam utalva.
Ilyen gyökerekkel talán nem is olyan nagy csoda, hogy nem tudtam és nem is akartam elszakadni a természettől, és soha nem féltem a fizikai megpróbáltatásoktól. Amikor tizennyolc évesen felkerültem a fővárosba, tudtam, nincs semmi baj, Budapestet csodás hegyek veszik körül, úgyhogy marad minden a régiben, annyit túrázhatok, amennyit csak akarok.

– Hogyan jött az ötlet, hogy végigjárja az Országos Kék Túra ezerszáz kilométerét, amely azért nem egy szokványos kirándulás?

– Rockenbauer Pál Másfél millió lépés Magyarországon című örök érvényű alkotása volt a nagy üzenet. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Ám mivel felkészületlenül indultam el, az első próbálkozást kétszázötven kilométer után kénytelen voltam feladni. A következő évben aztán negyvenkét nap alatt, nyolc pihenőnappal végigjártam az utat Írott-kőtől Nagy-Milicig. Csak segítőkész, kedves emberekkel találkoztam. Akkor gondolkoztam el először azon, vajon miért nem működik ilyen jól mindenkor és mindenhol a legfőbb társadalmi tőke, a szeretet, a tolerancia, a megértés. Létezik-e olyan hely, ahol ezek a dolgok magas hatásfokkal működnek? Mert ott nagyon jó lehet élni…

– Ezért járta végig az El Caminót?

– Talán ezért is. Egy barátom mesélt róla, és ezt afféle második üzenetnek tekintettem. Az első állomáson, Saint-Jean-Pied-de-Portban elénk tettek egy papírt, amelyen egy kérdés szerepelt: Miért vág neki az útnak? Az öt lehetséges válaszból – szakrális, spirituális ok, műemlékekkel való ismerkedés, szabadidő eltöltése, sport – egymástól függetlenül a feleségemmel a spirituális okot és a sportot jelöltük meg. Aztán később kiderült, hogy amit felsoroltak, azt ez az út mind „tudja”. Csodás műemlékeket láttunk, megismerkedtünk sok-sok emberrel a világ minden részéről, és a napi harminc kilométernyi gyaloglás közben volt időnk befelé figyelni, elmélyedni a gondolatainkban. Az egy hónap során ugyanazokkal az emberekkel kerülgettük egymást, hol előbb, hol később értünk oda a zarándokszállásra, és tudtuk, ők is úgy érzik, mintha egy nagy család lennénk, mert egy az utunk és egy a célunk: teljesíteni a távot, és elérni az utolsó állomásra, Santiago de Compostelába.
Végül nyolcszáz kilométer megtétele után ott ültünk a katedrálisban, ahol akár vallásos az ember, akár nem, elszorul a torok, elindulnak a könnyek… Minden ének, minden ima a zarándokokért szólt. Aztán a hosszú felsorolás közepette egyszer csak azt hallom: „Ma két magyar testvérünk érkezett Saint-Jean-Pied-de-Portból”. Meghatódva néztünk egymásra a feleségemmel, büszkék és boldogok voltunk.

– Mi járt a fejében a hosszú gyaloglás során?

– A nagy közhelyek – élet, halál, szerelem, isten, természet – foglalkoztattak, amikről Tornai József költő barátom azt mondta, ezekről jól kell írni, és akkor talán remekművek születhetnek. Arra gondoltam, ha ezekhez jól viszonyulok, akkor remek életem lehet, és ez az út ehhez segít hozzá. De sokat töprengtem az édesanyámmal való kapcsolatomon is. Megpróbáltam nem a saját önző szempontjaim szerint vizsgálni őt, hanem beleéltem magam az élethelyzeteibe, az ő szemszögéből elemeztem a történéseket. Ám a megfejtésre, hogy miért nem lehetett vele olyan a kapcsolatom, amilyennek szerettem volna, csak lappföldi bandukolásom közben jöttem rá.

– Lappföldre hogyan jutott el?

– Európa legnyugatibb pontja után – mert a Caminót túlteljesítettük kilencven kilométerrel, hogy oda is eljussunk – gondoltam, most jöjjön a zord és kietlen észak! A repülőgépen egy finn hölgy és egy úr – akikkel annyira összebarátkoztunk, hogy később meglátogattak bennünket pilisborosjenői otthonunkban – felvilágosított, hogy a kontinens legészakibb pontja nem Nord Cap, ahogy hittük, az ugyanis csupán egy szirtfok egy, a földrésztől különálló szigeten. A legészakibb pont attól hetven kilométerre keletre található. Azt is elmondták, hogy az Északi-sarkkörön túli Lappföld legszebb része az úgynevezett „Finnország karja”, annak is a nyugati fele.
Így aztán változtattunk a tervünkön, és Finnországba utaztunk. Mocsarakon keltünk át, sziklákat másztunk, úttalan utakon, rénszarvascsapásokon bandukoltunk a néptelen tájon, elképesztően gyönyörű környezetben, menedékháztól menedékházig. Egy hónap alatt nem sokszor találkoztunk emberekkel, de egy esetre a mai napig emlékszem. Fáradtan érkeztünk az egyik kis kunyhóhoz, és én kiballagtam a patakhoz, hogy vizet merjek, de csapadékban igen szegény nyár lévén alig volt víz a mederben, és hiába próbálkoztam, nem sikerült a hatalmas kövek alatt csordogáló vízből meríteni. Épp akkor ért oda egy turistacsoport, és nézték, hogyan szerencsétlenkedem a patakparton. Megkérdezték, mi a gond, és amikor megtudták, hogy itt töltjük az éjszakát és nincs vizünk, szó nélkül a vödrömbe ürítették a kulacsaik tartalmát. Aztán már csak a hátukat láttam. Azóta is ott állok, és csak bámulok utánuk…

– Idén Japánban jártak, pedig arról sok minden eszébe jut az embernek, kivéve a végtelen gyalogtúrákat meg a hegymászást…

– Nekünk sem jutott volna soha eszünkbe, ha nem látunk a tévében egy útifilmet a Japán-Alpokról – így nevezte el a Honshu szigetét kettészelő hegyvonulatot ötven éve egy angol utazó –, amely teljesen megbabonázott bennünket. Akkor határoztuk el a feleségemmel, hogy ezt az élményt nem szabad kihagyni.
Tokióból indultunk a fenséges hegyekhez, és a Fuji-Yamát másztuk meg elsőként. Kezdésként mindjárt huszonnyolc órát gyalogoltunk szinte alvás nélkül úgy, hogy nekem, a feleségemmel ellentétben, semmi gyakorlatom nem volt a magashegyi túrázásban, amire pedig igencsak szükségem lett volna, mert ezerötszáz méter volt a szintkülönbség felfelé és ezerháromszáz lefelé. Eleinte ötvenlépésenként meg kellett állnom, hogy magamhoz térjek, de egy idő után, amint megtanultam a helyes légzéstechnikát, már jó sokáig bírtam a gyűrődést pihenő nélkül.

– Miért nem aludták ki magukat a számos menedékház egyikében?

– Egyrészt mert abban reménykedtünk, hogy felérünk a csúcsra, és onnan nézhetjük, amint a felkelő nap országában felkel a nap. Másrészt mert próbálkoztunk ugyan egy rövidke alvással, de hamar rájöttünk, hogy akármilyen edzettek vagyunk, egy ötven centi széles helyen, ami egy emberre jut az emeletes priccsen, még mi sem tudjuk kipihenni magunkat. Így aztán inkább szedtük a sátorfánkat, és elindultunk pokoli időben, szélviharban és szakadó esőben a következő menedékházig, de ott sem volt jobb a helyzet, úgyhogy egy-két órányi alfaállapot után innen is továbbálltunk. A csúcsra azonban feljutottunk, és a sikerélmény minden megpróbáltatásért kárpótolt bennünket.
Később a Hakuba Nemzeti Parkban keskeny ösvényeken gyalogoltunk, miközben a félelmetes és valószínűtlenül gyönyörű felhőket figyeltük, amint a szél nekisodorja őket a hegygerincnek. Háztömbnyi sziklákon kapaszkodtunk fel és ereszkedtünk le. Az utolsó napon két hegyet is megmásztunk, mire rájöttünk, hogy eltévedtünk, és vissza kell fordulni, aztán tizenkét óra alatt ereszkedtünk kétezer-egyszáz métert. Amikor végre elértük a menedékházat, olyan állapotba kerültem, amilyenbe sem El Caminón, sem Lappföldön, de még a híresen nehéz terepen, a krétai Samaria-szurdokban sem voltam. Lerogytam a küszöbre, és jó ideig azt hittem, hogy még mindig gyalogolok. A feleségem, aki persze jobb bőrben volt, tudta, mi a bajom, és szerzett nekem egy üveg sört. Megígérte, hogy a következőt akkor kapom meg, ha bemegyek a házba. Így próbált belém lelket önteni. Elmagyarázta, hogy a hatalmas folyadékveszteség miatt a regenerálódás nem megy egyik percről a másikra, a szervezetemnek szüksége lesz egy kis időre, hogy magához térjen. Életemben először éreztem úgy, hogy teljesítőképességem végéhez értem. De legalább megtudtam, hol a határ!
Amikor már képes voltam megmozdulni, ráálltam egy mérlegre, amely száz kilót mutatott. Reggel még százöt voltam…

– Ha El Caminóról a szeretet, Lappföldről a béke, a tisztaság, a természet közelsége jut az eszébe, mi ugrik be elsőként Japánról?

– A bölcsesség. A tréfás színházi szabályt, amely szerint „szalonosan” kell mozogni, nem szabad összeütközni, ők a mindennapokban alkalmazzák. Odafigyelnek a másikra, nem ütköznek egymásnak az utcán, kerülik a konfliktushelyzeteket, mindig fegyelmezettek, kedvesek és udvariasak. Olyannyira, hogy az egy európai számára időnként már-már zavarba ejtő.
Mondok egy nagyon jellemző példát. Évekkel ezelőtt a Louvre-ban kifigyeltem egy legalább száztagú japán turistacsoportot. Arra vártak, hogy megnézhessék a Mona Lisát. Békésen, türelmesen vártak a sorukra, nem tülekedtek, nem lökték félre egymást. Nyilván tudták, hogy így is mindenki odaér egyszer, és vethet egy pillantást a festményre. Én is beálltam a sor végére…
Még valami, ami nagyon jellemző erre a rendkívül precíz népre: a tokiói metróhálózat olyan, mint egy tál spagetti, mégsem tévedtünk el soha, köszönhetően az egyszerű szisztémának, a profi szervezésnek, tervezésnek. De a vonaton sem kellett figyelni az állomások nevét. Az indulásnál megkérdeztük, mikor érkezünk a kiszemelt helységbe, aztán már csak ránéztünk az óránkra, és leszálltunk. A késés szót valószínűleg nem ismerik. Hogy egy ekkora ország így működjön, és az emberek így viszonyuljanak egymáshoz, ahhoz bölcsességre van szükség.

– Tudhatnak valamit, mert állítólag a magyarokat kifejezetten kedvelik…

– Szeretnek bennünket. Egy isten háta mögötti hegyen, a számtalan gyógyvizű szabad fürdő egyikében áztattam megfáradt tagjaimat, amikor egy japán ember megkérdezte, honnan jöttem. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról, rögtön tudta, hogy a fővárost a Duna szeli ketté, és sorolta a leghíresebb magyarokat. Nem tévesztette össze Budapestet és Bukarestet!

– Abban, hogy szeret utazni, világot látni, nincs semmi különös. De mi űzi-hajtja, hogy ilyen, gyakran emberfeletti megpróbáltatásoknak tegye ki magát önként és dalolva?

– A természet szeretete meg a csillapíthatatlan kíváncsiság, a vágy, hogy megismerjem és megértsem a világot, amelyben élünk. Úgy hiszem, nem urai vagyunk a természetnek, hanem a részei. Szerintem nem a cunamik, a földrengések teszik tönkre a világot, hanem mi magunk. Ha ezt mindenki szem előtt tartaná, jobb minőségű életet élhetnénk.
Persze én nem karddal a kezemben harcolok a természet védelméért, csak szelíden mesélek. Utazásaimról előadásokat tartok, szerencsére sok az érdeklődő. Ha csak néhány embert megérintenek a gondolataim, már nem éltem hiába.

– Mit tanácsolna annak, akinek esetleg felkeltette az érdeklődését, és szeretne világot látni?

– A krisztusi mondatot átfogalmazva azt ajánlom mindenkinek: szállj ki (autóból, buszból, vonatból, mindennemű járműből) és járj! Ha ezt megfogadják, és hallgatnak rám, beszereznek egy profi túrabakancsot, ami mindennél fontosabb, és a vízhatlan, jó minőségű sátoron, hálózsákon és derékaljon kívül a hátizsákba csak a legszükségesebb tárgyakat teszik, ha nem akarnak úgy járni, mint mi, amikor kénytelenek voltunk hazaküldeni a felesleges holmikat, vagy jobb esetben otthagyni a szálláson abban a reményben, hogy valakinek még hasznára válhat.
De a legtökéletesebb felszerelés is hiábavaló, ha az utazó nem elég nyitott, nem elég befogadó, vagy nem elég kíváncsi. Mert bátran állíthatom, hogy ez a három tulajdonság elengedhetetlen ahhoz, hogy lélekben, élményben, tudásban gazdagabban térhessen haza.

– Hová lesz a következő séta?

– Remélem, ezen a nyáron körbejárhatom az országot a teljes, kétezer-ötszáz kilométeres Országos Kék Túrán. Ezzel akarom magam meglepni a hatvanadik születésnapomra. Aztán néhány év múlva talán eljuthatok Peruba is. Addig ugyanis nem szeretnék meghalni, amíg nem láttam a Machu Picchut.