Az UNESCO például szinte azonnal elhatárolódott tőle, mondván: akármi is lesz a végeredmény, annak semmi köze a tudományos szempontokhoz, hiszen csupán azoknak az embereknek a véleményét tükrözi, akiknek lehetőségük van szavazni. Márpedig a voksolás korántsem volt mentes az anyagi szempontoktól: mindazok, akik szavaztak, telefonhívásuk, illetve az általuk küldött SMS révén anyagilag is támogatták Weber alapítványát. Bár az üzletember váltig hangoztatta, hogy az így befolyó összeget a projekt finanszírozására fordították, azért sokakban felmerült, hogy a kezdeményezés inkább a svájci milliomos magánvagyonának gyarapítását szolgálja.
Így volt-e vagy sem, egyvalami biztos: a vállalkozás hamar világméretű akcióvá duzzadt. Az például már a kezdetekkor eldőlt, hogy lehetetlen objektíven, mindenféle hazafias felhang nélkül lebonyolítani a szavazást. Kínában a Nagy Fal felügyelősége minden kínai kötelességének nevezte a voksolást, Spanyolországban pedig maga a kormány költött 600 ezer eurót, azaz körülbelül 150 millió forintot az alhambrai erődítmény reklámkampányára. Politikusok, hírességek is „beszálltak” a versengésbe: Da Silva brazil elnök például nyíltan kampányolt a riói Krisztus-szobor mellett, Jordániában pedig Rania királyné a petrai kőváros előtt fotóztatta magát.
A voksolás első körében egyébként 200, ember alkotta építményre lehetett szavazni, majd húszmillió beérkező voks után a „mezőny” 77 tagúra csökkent. Ezek közül választotta ki a 21 döntőst egy héttagú nemzetközi építész zsűri, Federico Mayor, az UNESCO egykori vezérigazgatója vezetésével. (A Steindl Imre által tervezett budapesti Országház ekkor rostálódott ki a mezőnyből.)
Az eredményhirdetésre végül stílusosan 2007 hetedik hónapjának hetedik napján került sor Portugáliában, a Benfica stadionjában. Az ünnepséget több mint száz országban követhették nyomon a televíziónézők, s hogy a szervezők megadták a módját a hollywoodi típusú cécónak, jelzi, hogy a meghívottak között volt többek között Neil Armstrong egykori amerikai űrhajós, Jennifer Lopez amerikai énekesnő, Rania jordániai királyné és José Sócrates portugál kormányfő. Az új világcsodák pedig a következők lettek: a kínai Nagy Fal, a Megváltó Krisztus szobra Rio de Janeiróban, a jordániai Petra sziklavárosa, a római Colosseum, a perui Machu Picchu inkra romváros, a mexikói Chichen Itza ősi maja városának maradványai és az agrai Tádzs Mahal.
Tádzs Mahal
A leghíresebb indiai építményt a szerelem emlékműveként is emlegetik, mivel Sah Dzsahán mogul uralkodó felesége tiszteletére emelték, aki tizennegyedik gyermekük születése közben meghalt. A nő állítólag azt kérte halálos ágyán a férjétől, hogy ne vegyen más asszonyt maga mellé, és olyan sírt építtessen, amely örökre megőrzi emlékét. Az 1631 és 1648 között készült Tádzs Mahal felépítésén összesen húszezer munkás dolgozott. A hófehér márványkupolás építmény a sarkain álló minaretekkel a mogul építészet remekműve lett. Különleges optikai élményt nyújtanak az épületet körülvevő mesterséges tavak. A királyné sírhelyét egy sűrűn csipkézett márványrács választja el a látogatóktól: a nyughely egy 26 méter magas és 18 méter átmérőjű boltív alatt helyezkedik el. Sah Dzsahán eredetileg azt tervezte, hogy saját síremléke a Tádzs Mahal pontos mása lesz a Jamma folyó túloldalán, csak épp fekete márványból – fiai azonban ezt az elképzelését meghiúsították.
A római Colosseum
Az ókori világ egyik leghíresebb építményét Krisztus után 72-ben, Vespasianus császár uralkodása alatt kezdték építeni, és nyolc évvel később, Titus császár alatt fejezték be. Kevesen tudják, hogy a fénykorában mintegy 80 ezer néző befogadására alkalmas stadiont még egy behúzható tető is védte a nap sugaraitól, illetve az esőtől. Erre egyébként szükség is volt, mivel az éjjel-nappal zajló gladiátorviadalok általában 100 napig tartottak. Az egyik legemlékezetesebb látványosságot Traianus császár rendezte: ezen 9000 gladiátor küzdött 117 napon keresztül.
A birodalom hanyatlásával a Colosseumban is felütötte fejét az enyészet. A középkorban még erődként használták, ám miután több földrengés is megrongálta, márványköveit egyszerűen széthordták a környékbeli Palazzo Venezia és más paloták építéséhez. Az állagromlás egyébként ma is tart, hiszen a környékbeli sugárutak, valamint a metró rezonanciája, illetve a légszennyezés állandó kihívás elé állítja a restaurátorokat.
A Colosseumot ma belépőjeggyel lehet látogatni. Ezzel a lelátó egy részét, a gladiátorok várakozóhelyiségeit, illetve a vadállatoknak fenntartott részeket tekinthetjük meg. Aki azonban a lelátó felsőbb részeit is meg szeretné nézni, annak külön belépőt kell váltania.
Chichen Itza
Mexikó leghíresebb látnivalója egykor a maják központja volt. Megalapítása Quetzalcoatl király nevéhez fűződik: ő volt az, aki Krisztus után 987 körül seregeivel szövetkezett néhány maja törzzsel, és székhelyévé tette a települést. Az ebben az időben született műalkotások és épületek sajátos elegyét adják a maja és a tolték kultúrának. Ekkor épült Kukulcan piramisa is, amely a legutolsó és talán legnagyobb maja piramis: a négy oldalról lépcsős építmény oldalait hatalmas kígyószobrok díszítik, amelyek napéjegyenlőség idején a rávetülő árnyékok hatására mozogni látszanak.
Chichen Itza másik turistaborzongató látnivalója az a körülzárt udvar, ahol a város lakói a pok ta pok nevű labdajátékot játszották. Ez talán a mai kosárlabdához hasonlított leginkább: egy labdát kellett egy falon lévő, hétméteres magasságban függő gyűrűn átdobni. Ha ez sikerült, véres „gólöröm” következett, mivel a sikeres csapat kapitányát lefejezték, hogy így tisztelegjenek isteneik előtt.
A XIII. század első felében lázadás és háború tört ki a városban, amelynek nyomán több épület leégett, köztük a Harcosok Temploma is. Chichen Itza ezután elveszítette földrajzi és politikai jelentőségét, és a Yucatán-félsziget feletti uralom Mayapan városához került.
A riói Megváltó Krisztus szobra
A 38 méter magas szobor ötlete az 1850-es években vetődött fel először, amikor egy katolikus pap, bizonyos Dom Pedro Maria Boss pénzt kért Izabella portugál hercegnőtől egy vallási témájú emlékműre. Mivel a címzettet nem igazán érdekelte az elképzelés, a terv megrekedt az ideák szintjén. Érdemben csak bő hetven évvel később, 1921-ben kezdtek foglalkozni vele, amikor is a riói egyházmegye hatalmas fesztivált szervezett, hogy adományokat gyűjtsön a szobor felállításához. Az art deco stílusú műalkotást végül egy helyi mérnök, Heitor da Silva Costa tervezte meg és egy francia szobrász, Paul Landowski készítette el. Az 1927-ben kezdődött építkezés kereken öt évig tartott, s korántsem volt zökkenőmentes: ahhoz, hogy az áldást osztó Krisztus alakját a mai formájában láthassuk, megerősített betont kellett használni, a hatalmas szobordarabokat pedig egy külön erre a célra épített kisvasút vitte fel a hegy tetejére. A szoborhoz 2003 óta kötélvasúttal lehet feljutni, a helyszínen elénk áruló panoráma pedig bőségesen kárpótol a fáradalmakért.
A perui Machu Picchu
A név öreg hegyet jelent, ám hogy eredetileg mi volt a funkciója, arról még ma is vitáznak a szakértők. Egyesek szerint mauzóleumként funkcionált, mások egy megerősített települést látnak benne, de van olyan vélemény is, mely szerint Machu Picchu az inka nemesek hegyi nyaralóhelye, vagy egy csillagvizsgáló lehetett. Egyvalami azonban biztos: a dzsungel mélyén, 2350 méter magasan fekvő város évszázadokig megközelíthetetlen volt. A legenda szerint Pachacútec Yupanqui, az Inka Birodalom alapítója építette a felhők közé, s nevezte el így. Hiram Birgham fedezte fel 1911-ben.
Maga a város egyébként nem nagy: lakosainak száma nemigen haladhatta meg a 750-et, s bár a környéken megművelt földek révén még több ezren kötődhettek a helyhez, bizonyos jelek arról árulkodnak, hogy a település nagyon gyorsan elnéptelenedett, miután a spanyol konkvisztádorok az inkákat űzve Cuzco vidékére értek. Amit ők irtó hadjáratukkal elkezdtek, azt a pestis fejezte be: 1527-ig a lakosság fele a járvány áldozata lett, így mire Pizarro 1532-ben bevonult Machu Picchuba, már csak egy elnéptelenedett kísértetvárost talált.
Manapság évente csaknem félmillió turista keresi fel a romokat. Többségük Cuzcóból érkezik Aquas Calientes városkába, ahonnét reggel fél hatkor indul az első busz Machu Picchu bejáratához. A sorállás elkerülése végett érdemes előre megvenni a belépőket.
Petra romvárosa
Az egykori nabateus központ, Petra sokáig rejtve volt a nyugati civilizáció kutató pillantásai elől. Csak 1812 óta ismerjük, amikor is Johann Burckhardt svájci utazó egyszerű arab pásztornak öltözve bejutott a városba, és hírül vitte rabul ejtő szépségét. Mert Petra valóban páratlan. Az itt található, kőzetbe vájt épületek többsége halotti szertartások helyszínéül, illetve lakóházként szolgált. Építőik, a nabateusok híresek voltak technikai tudásukról: nem csupán csodálatos házakat faragtak a sziklákba, hanem tökéletes kiszolgálóberendezésekről is gondoskodtak. A város alatt hatalmas tározók húzódtak, s bonyolult csatornarendszer biztosította az itt élők vízellátását. Petra színházában összesen 4000 néző foglalhatott helyet, a görög stílusban épült Palotasírok homlokzatát pedig 42 méter magas oszlopok díszítik.
A rejtélyes város fénykora a Krisztus előtti első században kezdődhetett, s csaknem háromszáz évig tartott. Gazdag kereskedőváros lehetett, hiszen itt futott össze több kereskedelmi útvonal. Gazdasági jelentősége a rómaiak hódítása után kezdett hanyatlani, és Kr. u. 700 környékén szinte már romokban hever. Ezt követően az arab hódítás és a földrengések miatt a XIII. században szinte teljesen elnéptelenedett, s fölfedezéséig csak beduin pásztorok lakták.
A kínai Nagy Fal
Ez az egyetlen ember által létrehozott építmény, amely még a világűrből is látható. Annak idején védelmi céllal építették a mongol törzsek távoltartására, de később Kína elzárkózásának jelképe is lett. A 6700 kilométer hosszúságú építmény fennsíkokon, sivatagokon, sztyeppéken és hegyeken át húzódik. Az építkezés első szakaszai a Krisztus előtti VII–VI. században kezdődtek, s az utolsó részeinek építését a Krisztus utáni XIV. és XVII. század között fejezték be. Eredetileg három különböző birodalom különálló védelmi rendszere volt, de később, a Qin-dinasztia idején összekötötték a már meglévő szakaszokat. Maga a fal eredetileg kőből, fából és vályogból épült, és csak később, a Ming-dinasztia idején erősítették meg téglával. A puskapor és a lőfegyverek feltalálása után az erődszerű védelem igazából jelentőségét vesztette, s ettől kezdve a Fal a kínai nemzet jelképeként funkcionál. Bár egyes részei az évszázadok alatt elpusztultak, a fantasztikus mérnöki és építői teljesítmény ma is turisták tízezreit vonzza.
Egyiptom kiutasította a szervezőket
A végeredményt tekintve sok országban fogalmazódtak meg kritikák. A görög kulturális miniszter például egy szépségverseny pódiumához hasonlította a szavazást, amelyen az „az Akropolisznak nem kell végigvonulnia”. Franciaország is fanyalgott, de a legnagyobb visszhangot kétségtelenül Egyiptom véleménye váltotta ki, méghozzá rögtön a verseny elején: az Egyiptomi Régiségek Főtanácsának vezetője, Zahi Hawass ugyanis kijelentette: „a 4000 éves piramisoknak nem kell versenyezniük a világcsoda címért, ezért soha nem szerepelhetnek ebben a sorozatban”. Mint mondta, azért döntöttek így, mert nem szeretnék, ha a még egyetlen létező világcsodának bármi köze lenne egy „tudományos értékek nélküli kereskedelmi vetélkedőhöz”. Azt, hogy korántsem elszigetelt álláspontról van szó, az is jelzi, hogy a versenyt népszerűsítő szervezőket szinte kiutasították Egyiptomból. Az ötletgazda Bernard Weber persze érezhette, hogy Egyiptom „különvéleménye” komoly veszélyt jelent az egész versengés legitimációjára nézve, ezért hogy elébe menjen a további konfliktusoknak, csapatával a gízai piramisokat gyorsan kiemelték a mezőnyből, és a megtisztelő „örök csoda” címet adományozták az ókori műemlékeknek. Ez azonban nem hatotta meg az észak-afrikai országot, amely határozottan megtiltotta, hogy nevezetességeit az új világcsodákat bemutató bélyegsorozaton szerepeltessék…
Legyél az első hozzászóló "Szépek és nyerők" című cikkhez