Színes házak, ütős programok Németországban

Persze időbe telik még, amíg a többségben tudatosodik, hogy a sörön kívül sok más vonzerőt is fel tud sorakoztatni az az ország, ahol már az elvágólagos rendből is csak a pozitívumok maradtak meg. Németország úgy esett át a ráncfelvarráson, hogy közben a szó szoros értelmében megfiatalodott. Mindez a tudatos hosszú távú munka hozadéka, amelynek köszönhetően az egykoron „szürke” ország mára egy élettel teli, nyüzsgő, folyton lüktető, trendi országgá nőtte ki magát. Különösen igaz ez magára a fővárosra, Berlinre és a nagyvárosokra, de az egykori nehézipari fellegvárként ismert Ruhr-vidék gyárai mellett települt iparvárosok megjelenésére, hangulatára is jó hatással volt az elmúlt évtized.

Bár igazán kellemes egy többhetes kalandozás Németországban, szerencsére azoknak sem kell lemondaniuk az élményekről, akik csak néhány napos kikapcsolódást engedhetnek meg maguknak. Repülővel ugyanis az ország minden nagyvárosa másfél órán belül elérhető, ahonnan azonnal indulhatunk is városnéző, múzeum- és múzeum-gyár látogató túráinkra, vagy esetleg egy kellemes étterembe a régi klasszikus, vagyis a jóféle sör mellé.

Az aktív kikapcsolódás itt valódi értelmet nyer: ha úgy tartja kedvünk, és bírja a lábunk, akár reggeltől estig is csavaroghatunk. A legjobb döntés, ha felkeresünk egy turistainformációs pontot, ahol azonnal több tucat térkép és prospektus közül válogathatunk, melyek igényesen tálalják a helyi „kínálatot”. Ha választottunk, hogy milyen tematika alapján szeretnénk felfedezőútra indulni, érdemes idegenvezetőt fogadni. A túrák általában három óra hosszúak, és valljuk be őszintén, ennél hosszabban nehéz lenne ellenállni a minden sarkon hívogató sörházak folytonos csábításának. Így van ez Kölnben is, ahol a kiváló helyi sör, a Kölsch nélkülözhetetlen kelléke ebédnek és vacsorának. Jól is esik a hűsítő, mert bár Köln belvárosa nem túl nagy, azért a híres dóm tetejére vezető több mint 500 lépcső még az örökmozgó gyermekeket is alaposan kifárasztja.

A látvány persze mindenért kárpótol, bár az idő gyakran szeles odafent, a kanyargó autópályákat és a lábunk alatt lüktető várost látni kell, amely igen fiatalos számtalan sörházzal, bárral, diszkóval és kocsmával, melyek előtt már csütörtök kora este beindul az élet. Persze a valódi „őrület” szombat éjjel kettő óra körül indul, árulja el a titkot helyi idegenvezetőnk, ezen a vidéken ugyanis nem szokás korán buliba indulni. A helyiek kedvenc helye a kultikus Six Pack, mely kívülről leginkább a 90-es évek elején bezárt úttörőáruház porosodó bejáratára emlékeztet, belülről viszont egész más világ tárul elénk. Legalább ötvenfajta kizárólag üveges sör hűl a hűtőkben, kellemes homályos bárvilágítás, kényelmes asztalok, biliárd és az elmaradhatatlan csocsó várja a betérőket. Mivel a Six Pack szinte felfedezhetetlen – még az ajtóban állva is el lehet téveszteni a bejáratot –, ne lepődjünk meg, ha itt tényleg csak helyi fiatalokkal találkozunk.

A Die Wohngemeinschaftban már több a külföldi, ami nem csoda, mert ez a szórakozóhely Köln talán legjellegzetesebb ikonja. Aki ide jön, ízelítőt kaphat a hippikorszak retróhangulatából, bájából, lazaságából. Erről tanúskodnak a franciaágyakon fekve italozó fiatalok, akik ügyet sem vetnek az üvegfalon kívül zajló eseményekre. Akinek már nem jutott fekvőhely, az bátran beülhet a kultikus Volkswagen kisbuszba, amely a hetvenes évek hippivilágának legendás kirándulóautójaként vált közismertté. A buli itt is általában másnap reggelig tart, ami után nem csoda, hogy vasárnap délelőtt elnéptelenedett utcákon kószálhatunk, ha még maradt erőnk.

Köln városából nem kell sokat utaznunk, hogy a tavalyi Európa Kulturális Fővárosa egyik színhelyét meglátogassuk; a Ruhr-vidék egykori hatalmas gyáróriásai már messziről jól láthatók, és azonnal felmerül a kérdés, vajon miért is lett ez az egykori füstös iparvidék a kontinens kulturális fővárosa?

És egyáltalán miért érdemes meglátogatni néhány szénbányát, acélkohót? A választ valójában csak akkor kaphatjuk meg, ha ellátogatunk erre a vidékre. Megdöbbentő, hogy a közel húsz éve szinte teljesen leépített nehézipar mára már csendes „óriásai” a kreativitás gyümölcseiként milyen sokrétűen, ötletesen hasznosíthatók, az eurómilliárdokat felemésztő lebontás helyett. Számos gyár mára múzeummá lett átalakítva kellemes hangulatú parkokkal körülvéve, melyek zöld, fás részei olyan jól palástolják az egykori ipari létesítményeket, hogy könnyen el lehet felejteni: ahol sétálunk, ott az elmúlt 40 évben közel 160 millió tonna vasércet dolgoztak fel.

Akad olyan szénbánya is itt, például a herteni Zukunft Standort Ewald, ahol Segway tour-ok – kétkerekű, egyensúllyal irányítható elektromos jármű – keretében járhatjuk körbe a hatalmas területet. A kétkerekű járgánnyal fölmerészkedhetünk a bánya mellé épített hatalmas mesterséges hegyre. Ez lassan ugyan, de még ma is épül a közelben működő „utolsó szénbánya” hordalékából. Tetején áll a Halde Hoheward napmegfigyelő, ahonnan szinte az egész Ruhr-vidék kirajzolódik előttünk.

Persze találunk itt még bőven ötletes megoldásokat; a pusztán Gasometernek (gáztartály) emlegetett óriási egykori gáztározó szintén teljes kihasználtsággal működik annak ellenére, hogy egy csepp gáz sincs már benne jó ideje. Az egykori „melléktermék”-tároló múzeumként, kiállítóteremként is jól vizsgázik időről időre változó tárlataival. Számos művész próbálta itt már kifejezni a természet és az ember alkotta ipar közötti szerves kapcsolatot, aminek végeredményeként jelenleg egy közel 50 méter magas esőerdei fa hű mását is felállították az óriáshenger belsejében. Ez persze törpének tűnik a Gasometer gyomrában, melynek tetején állva lehet csak igazán érezni az egykori német nehézipar grandiózusságát, irdatlan léptékeit – amerre a szem ellát, csak gyárak, gyárak és gyárak. Hasonlóan izgalmas kirándulást lehet tenni a Duisburghoz közeli acélkohókban, melynek régi raktáraiban folyamatosak a rendezvények, fogadások, gálavacsorák, sőt nyárra egy óriási szabadtéri mozit is kialakítottak a 20 éve még bőszen olvasztó kohó árnyékában. Egyfajta egzotikum az egész berendezés, csakúgy, mint a tetejéről elénk táruló látvány. Az extrém ingereket csak fokozza, amikor lefelé menet a találékonyság netovábbját fedezi fel az ember, ami nem más, mint az egykori vasérctárolók különleges kihasználási módja; a német fal- és sziklamászók ugyanis teljesen birtokba vették a gigantikus silókat, melynek falain felmászni nem csak trendi és sikkes, de kemény kihívás még a rutinos mászók számára is. Közelebb érve jól látszik, hogy itt is, mint ezt már Németországban megszokhattuk, szervezetten folyik a munka, az újoncok képzése és a haladók továbbképzése.

Bár a gyár bezárt, öröm látni, hogy újra benépesülnek a szigorú építmények, ahol egykoron 8000-10 000 munkás élte mindennapjait. Amellett, hogy akár napokat el lehetne sétálni a kis patakokkal és rengeteg fával bezöldített ipari parkokban, a duisburgi kikötőre is érdemes időt hagyni. Itt aztán belekóstolhatunk az igazi hajósok életébe. Percenként jönnek-mennek itt az uszályok, személyhajók és motorcsónakok, nem is hagyva kétséget afelől, hogy Duisburg Európa legnagyobb folyami kikötője. A kikötő belső részét ma már nem használják, így kiváló éttermek és Duisburg mára legdrágább negyede nőtte ki magát belőle.

Bármennyire is izgalmas a város és maga a Ruhr-vidék, Berlinnel nehéz lenne felvenni a versenyt, ha különlegességekről és extremitásról van szó. De hogy jön ide Berlin? Deutsche Bahnnal. Essenből az út mindössze öt óra, és máris a központi pályaudvar forgatagába csöppentünk. Az már első pillantásra látszik, hogy itt más hőfokon pörög az élet, mint bárhol a világon. Extrém külsejű fiatalok, számos nemzetiség, békés egymás mellett élés. Talán így lehetne összetömöríteni a város hangulatát leíró sorokat. Manapság már nyomát sem fedezhetjük fel a korábbi rezsimek diktatórikus gondolkodásmódjának. (Sőt már ott tartunk, hogy Berlinben akár az operaházba is bemehetünk rövidnadrágban, vagy az utcán a fűben is szunyókálhatunk anélkül, hogy bárkitől is rosszalló pillantásokat kéne elviselnünk.) Nem így az építészetben, mely természetesen nem tudta levetkőzi az egykori „kockás”, szürke monumentalitás egyértelmű jegyeit.

Különösen a város egykori „keleti” részén, a Sztálin által terveztetett Marx sugárúton mutatkozik meg a volt Szovjetunió méretmániás építészetének virágzása, ahol találunk 1600 szobás szállodát is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a város mit sem változott. Épp ellenkezőleg. Itt szinte minden megváltozott az elmúlt tíz év alatt, árulja el gasztrotúránk közben svéd idegenvezetőnk, aki még diákéveiben költözött a városba, amikor állítása szerint mindössze három szín létezett Berlinben: a világosszürke, a középszürke és a sötétszürke. Ehhez képest ma már a legtöbb épület kapott valamilyen színt, kellemesen hangulatossá téve ezzel a várost.

Ha kevés időnk van, de szeretnénk képet kapni a német fővárosról, érdemes benevezni szervezett túrára, mondjuk egy háromórás kerékpártúrára, amelynek során többféle tematika szerint is megismerhetjük a várost. Szerepel a kínálatban történelmi betekintő túra, „Art” névre hallgató kulturális túra, de akár a Németország legsötétebb napjait bemutató kerékpártúrát is választhatunk.

Menet közben érdemes valamelyik városligetre emlékeztető parkban megállni egy – ismét a régi nóta – sörre. Figyelem! Kölscht itt véletlenül se kérjünk, az efféle „rossz vicceket” nem veszik jó néven. A németek ugyanis igen büszkék a helyi söreikre, és a másik tartományból való nedűt szigorúan „megtagadják”. A vendéglőkben kizárólag helyi sörök és egy-két kósza külföldi található az itallapon. Vagyis a legjobb, ha a pincérekre bízzuk magunkat, hátradőlünk, ők úgyis tudják, hogy mire vágyik az utazó a már több napja tartó, egész napos városnézés, csavargás után!