Távol, Afrikában

Nairobi. Amerre nézek, csak fiatal arcokat látok. Hamar megszokom ezt, és csak amikor újra Európába érkezem, akkor tűnik fel, mennyi nálunk az ősz haj, az idős ember. Afrikában alig látni öreget, a statisztika szerint a lakosság fele 20 év alatti. Az átlagéletkor 47 év. A nagyvárosok zsúfoltak.

A lenyűgözően modern belváros húszemeletes irodaházai között éjjel-nappal dugó, kékes dízelfüst terjeng. Elegáns, öltönyös üzletemberek, kiskosztümös hivatalnokok sietnek. Reggelente ezek az elegáns hölgyek és urak koszos betonházak közül jönnek elő, és ki matatura – iránytaxira, 9 személyes mikrobuszba huszan – zsúfolódva, ki saras földutakon kilométereket gyalogolva jut el a munkahelyére. Ha esik az eső, térdig felhajtják nadrágjukat, és kezükben viszik mindig makulátlanul fényesre suvickolt cipőjüket. A belvárost luxusnegyedek, betonkaszárnyák és nyomornegyedek övezik.

Négy-öt emeletes betonházak találhatók a földút mentén, büdös szennylé csordogál mindenfelé. A szemétben tehenek, kutyák kutatnak maradék után. Mindenütt rácsok az ajtókon, az ablakokon, az erkélyeken, végig a legfelső emeletig. A házakban a családok szobákat bérelnek, a mellékhelyiségek közösek. Kintebb az igazi nyomornegyedben már minden mindegy, a bádogvárosokat időnként és ötletszerűen ledózerolja a kormány, csakhogy kis idő után újból kinőnek a földből, immár máshol. A vidékiek a városokba igyekeznek, ahol az ijesztően gyorsan növekvő lakossággal nem tud lépést tartani az infrastruktúra. Nincs ház, nincs jármű, nincs munka. Kenya lakossága 1961-ben, a függetlenség kivívásakor 7 millió volt, ma 37 millió. Nincs az a gazdaság, amely ezt elbírná.

A luxusnegyedben élők villanyos szögesdróttal, fegyveres őrökkel tartják távol a nyomornegyedekben, bádogvárosokban élőket, akik a legkisebb értékért is bármire hajlandók. Mindenütt a rendőrség, az erőszak uralkodik, törvények pedig alig vannak.

Az utazás nem egyszerű itt. Mwanzától jó másfél napos buszút a 600 kilométerre lévő Tanganyika-tó partján fekvő Kigoma. Nincs elég jármű, a meglevőket agyonnyúzzák. Hetvenen zsúfolódunk egy buszba. Mindezt nem magyar zsörtölődéssel, hanem kedélyesen élik meg. Az utazást, a gyaloglásnál gyorsabb helyváltoztatást – talán mert még relatíve új számukra – gyerekes örömmel kalandnak tekintik. Az út siralmas. A földúton vergődik, eső mosta mély árkokat kerülget a szétesőfélben lévő busz. A patakoknál megállunk, a velünk utazó szerelő saras vizet tölt a lyukas hűtőbe. Az afrikaiak gyerekes örömmel és természetességgel használják a technikai eszközöket. Ha valami elromlik, félredobják, vagy ősi módon javítják meg. Olajoshordóból kalapálnak karosszériát. Fadarabbal ékelik a futóművet. Mindent addig használnak, amíg működik, a karbantartás, az óvatosság ismeretlen fogalom. Valahogy tartanak a gépektől. Ahol lehet, elkerülik őket. Minek talicskát csinálni, ha fejtetőn is lehet súlyt vinni, minek hokedlit ácsolni, ha a földön is lehet ülni. Ezért aztán Afrikában alig gyártanak valamit – az afrikai maszkokat is többnyire Indonéziában faragják.

Afrikában az időnek nincs értéke, cseppfolyós, nyúlós valami. Itt senki sem siet sehová – ha a busz elromlik, az utasok kedélyesen beszélgetnek fél napon át. A mikor indul, mikor érkezik kérdésre mindig a „nemsokára” választ adják. Amíg az európai ember ezt megtanulja, megszokja, vagy legalábbis tudomásul veszi, addig sok bosszúságot él át. „Nektek órátok van, nekünk időnk” – mondják.

A táj persze gyönyörű. Messzire ellátni, a kétméteres elefántfű között elszórva óriás baobabfák állnak, a távolban kékes hegyek nyújtóznak. Szinte mindenütt laknak az út mentén. Alig észrevehető kis ösvények, a lábnyomok kanyargós utacskákat vágnak a fűbe. A kis kertek között kunyhók, mezítlábas totók integetnek a tovacsattogó busz után.

A falusi élet nem sokat változott az elmúlt évszázadok alatt. Vályogkunyhók és téglaházak, fű- és hullámlemez tetők váltják egymást. Míg a férfiak az árnyékban pihennek, az afrikai nő a hátán viszi a gyerekét, feje tetején a terménnyel teli zsákot, kezében a nehéz kapát. Mindezt sudáran, ringó léptekkel, egyenes derékkal. Afrikában a nők a földművesek.

És persze ott vannak a nemzeti parkok. Országnyi méretű területek tele zebrával, dübörgő gnucsordákkal, lustálkodó oroszlánnal, elefánttal, mikrobuszból fotózó japánokkal. A parkok, a híres Szerengeti, a Masai Mara vagy a Tanzániai Gombe, ahol 100 dollár egy nap csimpánzles. Valutabevételt hoznak a kormánynak, örömet okoznak a luxusturistáknak, és bosszankodást a helyieknek, akik csak a parlagon hagyott földet és a vadállatok által okozott kárt látják.

Amerre utazok, mindenütt megszólítanak. Az afrikaiak szeretnek panaszkodni. Hogy miért nem élhetnek úgy, ahogy mi, európaiak vagy az amerikaiak. 50-100 év alatt akarják behozni mindazt, amit a nyugati civilizáció 2500 év alatt talált ki, halmozott fel vagy rabolt össze – tőlük. Egyszerre él bennük a nemzeti büszkeség és a rengeteg kisebbségi érzés. A falakon Bob Marley és fekete futballsztárok képei… hősök egy európai játékban. Olyan országokhoz tartozás büszkesége, amit európai hatalmak tárgyalóasztalainál találtak ki, többtucatnyi népet vonalzóval találomra körbehúzva, akiknek se közös nyelve, se közös kultúrája, se közös múltja nincs. A büszkeség, a közösen kiharcolt függetlenség (nem elnyert, ahogy a szókapcsolat megszokott), a gyarmatosítók elleni harc és a „mi különbek vagyunk” érzése kovácsolta őket nemzetté. Közben a felső tízezer, a feltörekvő középosztály angolabb akar lenni az angoloknál. Angol iskola, egyenruha, angolul társalgás, tea, krikett. Az afrikai szappanoperában az a „kúl”, aki angolul beszél. A legabszurdabb mégis az ugandai parlament, ahol a fekete politikusok fehér loknis rizsporos parókában szólítják egymást Sirnek.

Van néhány nép, amelyet alig érintett a Nyugat szele, vagy nem hódolt be az új kultúrának. Köztük a legismertebbek a maszájok, ugráló táncuk kihagyhatatlan eleme minden Afrikában játszódó filmnek. Piros lepleikben, elmaradhatatlan botjukkal, magabiztos nyugalommal sétálnak a nagyvárosokban. Rajtuk kívül még számos nép éli lassan eltűnő életmódját. Mint a Kenya északi sivatagos részén élő nomád pásztor Turkánák, a Szamburuk vagy a Tanzánia déli részén élő Makondék. Halásznak, pásztorkodnak, földet művelnek. Szerencséjük van, földjük kietlen, nincs benne sem ásvány, sem olaj. De a fiatalok tévére, baseballsapkára, mobiltelefonra, a nagyvárosokba vágynak. Ott aztán eltűnik a törzsi falusi keret, nagyvárosi tömeggé válnak. Nincs törzsfőnök, évszázados szabályrendszer, önszabályozó közösség, aki megmondja, hogyan kell élni, mit szabad és mit nem.

A városiak, a modernül élők lenézik, lesajnálják a törzsi kultúrájukhoz ragaszkodókat. Vannak itt a dombok mögött ilyen vadak, akik kecskebőrben járnak és sárkunyhóban laknak – mondja Lorukban, egy pici egyutcás városban a taxisofőr, aki a harlemi rapperek öltözködését követi. Arra a felvetésre, hogy az ő nagyapja is lehet, hogy így öltözött, megbántottan hallgat. De zavartan hallgat a legtöbb gazdag és értelmiségi is, ha megkérdezik, melyik népből származik. A törzsi kultúra, a tradíció, a múlt egyenlő számukra a primitívséggel, a feledni való sötét múlttal. Ezt mondták nekik száz éven át a mzunguk – a fehér emberek. És amit a fehér ember mond, azt sajnos még mindig elhiszik.

Ugandában, a dobok hazájában az amerikai misszionáriusok által épített és üzemeltetett iskolában a „Happy New Year!” dal és a Biblia a tananyag, a törzsi ritmusok és az ősi mondák pedig feledésbe vesznek.

Fehérnek, mzungunak lenni ezért felelősségteljes és embert próbáló feladat Afrikában. Fehér az orvos, aki száz éven át gyógyszert adott, a parancsoló gyarmati tiszt, a mérnök, aki vasutat épített, de fehér a parafa kalapos, tökkelütött milliomos és a tehetetlen, mindig elvesző gyámoltalan is, aki a feketék nélkül egy napig se maradna életben.

Aki járt már Afrikában, soha nem lesz már az, aki előtte volt. Hazatérve elcsodálkozva nézi majd a pazarló jólétet, amit eddig észre se vett. A Nyugat kultúráját, az életstílust, amit a föld lakóinak többsége csak irigyel.

Érdemes egyszer elmenni: távol, Afrikába.