Németország legbarátságosabb arca

hirdetés

– Zehn, und noch zwo’ Weisswurste, bitte sehr – mondja alig érthető bajor kiejtéssel, de végtelenül kedvesen nemzeti viseletbe öltözött pincérünk, amikor asztalunkra helyezi a megrendelt és ajándék porciót a müncheni Marienplatz közelében lévő fogadóban. Még fel sem ocsúdunk, amikor fordul egyet, és egyik kezében öt korsó sörrel, a másikban a pereceket tartva tér vissza. Mosolyogva pakolja le az asztalra, s közben érdeklődik, hogy volna-e még valamire szükségünk, majd – mintha már legalább tíz éve jó ismerősök lennénk – vállunkra csap, hogy most már nyugodtan adjuk át magunkat a kulináris élvezeteknek. Hol itt a német kimértség, ridegség? Ez is Németország? – hüledezünk, de helybeli, erősen lokálpatrióta idegenvezetőnk nyomban helyesbít: Ez itt Bajorország!

Még éppen csak beléptünk München belvárosának sétálónegyedébe a békét szimbolizáló diadalív alatt, alighogy túl vagyunk a kötelező Weisswurst-adagon és a hatszáz éves sörfőző hagyományok miatt kihagyhatatlan korsóemelgetésen, de máris tudjuk: nagy hibát követtünk el azzal, hogy – sok honfitársunkhoz hasonlóan – eddig mindig csak átutazóként s nem turistaként érkeztük Bajorország fővárosába.

A várost 1158-ban egy szerzetes említette először írásában: ekkortól származtatják a település létrejöttét és nevének kialakulását. A szerzetes ugyanis németül úgy hangzik: Mönch. Az egyházzal nem csak neve és megalakulása miatt szoros München kapcsolata, hiszen a várost már a XVI. században Bajorország fővárosának szemelték ki, amit leginkább templomépítéssel próbáltak hangsúlyozni. Ekkoriban építették a hatalmas, akár négyezer látogatót is fogadni képes, kéttornyú, harangjátékkal büszkélkedő, híres dómot, a Frauenkirchét. S talán azért, hogy München tartományi fővárosi szerepét még inkább nyomatékosítsák, a legendák szerint az épület északi tornya éppen Bajorország középpontjában áll.

A kilencvenkilenc méter magas tornyokba fel is lehet mászni: a város látványánál is megdöbbentőbb, hogy úgy tűnik, mintha csak karnyújtásnyira lennének az Alpok csúcsai. A dómon kívül – a XVI. században kezdődött „építési láz” nyomán – még huszonnégy templomot húztak fel a városban, innen származtatható, hogy Münchent sokszor a „német Rómaként” emlegetik. Münchenben persze nem csak a templomokat érdemes megnézni: a második világháborúban a szövetséges repülőgépek bombái ugyan alapos pusztítást végeztek a belvárosi épületekben, de azokat eredeti állapotukba állították vissza, így még az egyszerű lakóépületek látványa is megér egy-két percet.
Kihagyhatatlan a régi, valamint az impozáns, kastélyra emlékeztető új Városháza. Münchenben járva érdemes felkeresni a „német múzeumot”, ahol a világ legnagyobb tudományos és technológiai kiállítását láthatjuk, a képtárakban pedig Európa legnevesebb festőinek – mások mellett Botticelli és Van Gogh – alkotásait tekinthetjük meg. Az, aki felkeresi a város központjában lévő palotaegyüttest, a Rezidenzet, szinte biztos, hogy úgy érzi majd magát, mint Goethe és Mozart, akiket elbűvölt az épület. Akadnak viszont, akik szerint a város szélén álló, versailles-i mintára épített Nymphenburg-palota és mérnöki precizitással tervezett hatalmas kertje még a Rezidenz-él is lenyűgözőbb.

S ha már München belvárosától úgyis távolodunk, érdemes időt szakítani az 1972-es – rossz emlékű, terroristák által bemocskolt, tragikus kimenetelű – olimpia színhelyére. Tragédiákra emlékezni nem csak az olimpiai faluban lehet: vonattal fél óra alatt megközelíthető a München közelében lévő Dachau egykori koncentrációs tábora.

Az emlékezések után a várostól délre másfajta programot szervezhetünk: a bajor Alpok felé véve az irányt, egy-másfél óra alatt megközelíthetjük Németország legmagasabb pontját. Csak megközelíthetjük, mert az utolsó három kilométert lanovkával kell megtenni. A túra nem olcsó, hiszen felnőtteknek az egynapos kirándulásért harminchat eurót kell fizetniük. A német és az osztrák határon lévő, háromezer méter magas „Zugspitze” ősztől késő tavaszig kedvez a téli sportok kedvelőinek, de máskor, és sí, valamint snowboard nélkül is érdemes idelátogatni, hiszen fentről négy országra – Svájcra, Ausztriára, Olaszországra és persze Németországra – tekinthetünk le. Nem is Bajorországban járnánk, ha nem találnánk meg a csúcson Németország legmagasabban lévő fogadóját. A hegymászás után a Neuschwansteini-kastély kedvéért érdemes kerülőt tenni: a dombon álló épület kecses, sokszor felhők közé bújó tornyainak látványa mesebeli királyságba röpíti az embert.

 

BMW-város

Akinek a hegymászásból, a sörből, a virsliből és a kulturális látnivalókból elege van, találhat még magának kellemes elfoglaltságot – például megismerkedhet a várost gazdasági központtá emelő autógyár, a BMW történetével. Mert ha Münchent már mindenképpen át akarjuk keresztelni, akkor nem csak a „német Róma”, a „bajor főváros”, „a Weisswurst és a sör hazája” nevet, hanem a „BMW-város” címet is illik megemlíteni. A városban – kis túlzással – minden második kocsin kék-fehér, propelleres emblémát lehet látni, s már messziről felismerhető a gyár müncheni, a motorra utaló négy hengerből álló toronyháza. A BMW-t egyszerűen nem lehet kikerülni Münchenben, összeforrt a város neve és a gyár. Kikerülni nem is érdemes: a BMW történetét a kezdetektől bemutató múzeum főként az autózást kedvelők számára lehet érdekes, a gyárlátogatás viszont még azoknak is jó program, akik átkozzák a motorizációt. A Münchentől alig nyolcvan kilométerre lévő dingolfingi gyárban előzetes bejelentkezés után ingyen végigkalauzolják a látogatókat. Félelmetes látvány, amint a szemünk előtt pottyannak ki a gépekből az acéllemezek, majd kerülnek tovább ügyes robotok által a következő csarnokba, ahol az alkatrészekből egyszer csak karosszéria lesz, és végül a „Hochzeitnak”, azaz házasságnak nevezett pillanatban a karosszériába kerül a motor, és létrejön az autó.

 

Erdingi trópusok

A város felfedezése után valódi pihenést ígér az erdingi fürdőkomplexum. A Münchentől harminchat kilométerre lévő településen 1982-ben olajat kerestek, de „csak” meleg vizet találtak. Nem sokkal ezután egy még meglehetősen korszerűtlen minifürdőt hoztak létre, 1993-ban azonban nagyszabású fejlesztések nyomán valóságos fürdőparadicsomot alakítottak ki. A pihenés nem olcsó: az egész napos, minden szolgáltatásra feljogosító belépő felnőttek számára több mint ötven euróba kerül – egyszer azonban mindenképpen megér ennyit a fürdő. Már a látvány is egyedülálló: mintha csak egy egzotikus sziget fölé húztak volna hatalmas burát, az üvegkupola alatt több szinten, összesen 1450 négyzetméternyi vízfelületű medencék sorakoznak, napágyak, pálmafák teremtenek mediterrán hangulatot. (Nyáron a kupolát egyszerűen összecsukják, s nyitottá teszik a fürdőt.) Nem csak a látvánnyal kárpótolnak a borsos árú belépőért: a medence közepén lévő szigeten egy bárt alakítottak ki, s a vendégek ingyen koktélozhatnak, miközben a pezsgőfürdőben henyélnek. A gyerekeket csúszdák, sodrófolyók szórakoztatják, amíg a szülők a 2350 méter mélyről érkező 33-40 fokos termálvízben, a római fürdőben, a finn szaunában vagy éppen a barlangfürdők egyikében próbálják kipihenni a munkanapok fáradalmait.

Legyél az első hozzászóló "Németország legbarátságosabb arca" című cikkhez

Szólj hozzá

Your email address will not be published.


*