Akinek életforma az utazás

Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár az utazásairól és a nagyvilágban élő magyarokról.

– A világot járva tapasztalatból mondhatom, magyarokkal mindenütt lehet találkozni. Legfeljebb 15 milliónyian vagyunk, kevesebben, mint egy modern metropolisz lakossága – ezért is kell figyelnünk egymásra – mondja Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, akit már gyerekkorától magával ragadott az utazás élménye.

– Attól függetlenül, hogy mennyi pénzem volt, egész életemben próbáltam úgy élni, dolgozni, hogy tudjak utazni. De számomra nemcsak egy ausztráliai vagy angliai út jelenti az utazást, hanem az is, ha elmegyek mondjuk Győrbe, Pozsonyba vagy Zágrábba. Hiába jártam már ott, mindig várom, mi újat fogok majd látni, mennyiben lesz más a táj mondjuk ősszel, vagy éppen tavasszal – magyarázza Potápi Árpád János.

Aki már gimnazista korában is igyekezett úgy alakítani életét, hogy az akkori rendszer sokkal szűkösebb anyagi és fizikai lehetőségei között is tudjon utazni. Ebben szülei is partnerei voltak annyiban, hogy ha összegyűjtötte a pénzt, mindig elengedték. Így jutott el például a Balatonra vagy Bulgáriába a barátaival, később pedig tanárként, polgármesterként, képviselőként és most nemzetpolitikai államtitkárként is szívesen kel útra – legyen az hivatalos vagy magánút.

– Biztos a családi neveltetés is szerepet játszik ebben. Nagyszüleim bukovinai székelyek, akik a népcsoporttal együtt Magyarországra kerültek. Ebbe nőttem bele: ha ők otthonról beszéltek, az Bukovinát vagy esetleg Erdélyt jelentette, ami engem nagyon érdekelt és megfogott. A bukovinai székelység rettenetesen összetartó népcsoport, büszkék vagyunk a származásunkra, kultúránkra. Bárhol legyünk a világban, tudunk egymásról. Már gyerekkoromban nagy álmom volt eljutni Erdélybe, bejárni a Kárpát-medencét, ezért is lettem magyar-történelem szakos tanár. Ha választanom kellene, hova utazhatom, New York-ba vagy mondjuk Tuvába, ami egy köztársaság Oroszországban, biztos, hogy az utóbbi mellett döntenék, mert mindig nagyon érdekeltek a nemzetiségi kérdések.

„Nem vagyok olyan nagyképű, hogy azt mondjam, a Kárpát-medence közútjait én ismerem a legjobban, de hogy az első 10-ben benne vagyok, az szinte biztos” – emeli ki az államtitkár, akinek nincs saját sofőrje. Állítását az is valószínűsíti, hogy évente 100-120 ezer kilométert vezet le úgy, hogy annak 95 százalékát a Kárpát-medencén belül teszi meg. Így Csíkszeredában, Brassóban, Belgrádban vagy Zágrábban épp úgy GPS nélkül közlekedik a mellékútvonalakon is, mintha otthon, Bonyhádon járna.

– Az állandó utazás persze hozzátartozik a munkakörömhöz, de ha nem szeretném ezt, nem szeretném az embereket, a társaságot, nagyon nehéz lenne ezt teljes szívvel csinálni. Mert persze, jól hangzik Ausztrália vagy éppen Kanada, ahová több más távoli helyszín mellett a diaszpóra magyarság miatt kellett már többször útra kelni, de azért egy több mint tízórás, vagy akár egynapos repülőút során olykor felteszi magának az ember a kérdést, szívesen menne-e vissza még egyszer. Különösen, ha fél is a repüléstől. Aztán eltelik egy kis idő és nem is kérdés, indulok, ha szólít a feladat. Legutóbb például márciusban, a járvány előtt, az utolsók közé tartoztam, aki hivatalosan kiutazhatott Magyarországról: a március 15-i ünnepségekre repültem egy szűk küldöttséggel Edmontonba.

Ha pedig Kanada, akkor a síelés is szóba kerül, mert miközben kifejezetten fázós típus, mégis az északi tájakhoz vonzódik leginkább. Mondván a sízés az egyik legjobb dolog a világon.

– Nemcsak a sport élménye, hanem maga az életérzés is vonz. Ahogy a lovaglásnál is. Így aztán a barátaimmal télen sízünk és a lovaglásról beszélünk, a nyári félévben pedig lovagolunk és a sízésről szoktunk beszélgetni. De miközben mondjuk Kanadában, a Sziklás-hegységben is kellemes a síelés, sokszor úgy vagyok vele, hogy jobb nekem Torockóra elmenni. Megmászni a Székelykövet, utána egy sört meginni egy hangulatos helyi kis kocsmában, beszélgetni, finomakat enni. A csodás helyekért nem kell átszelni az óceánt. Annál szebbet amúgy sem nagyon talál az ember, mint a Székelykő és Torockó maga. Egy másik példát említve: a lakhelyemtől 100 km-re sincs Vörösmart és Csúza – ez már a horvátországi Baranya, a Drávaköz –, ahol a világ legjobb halászlevét lehet enni, amit az ottani magyarok főznek.

A magyarok lakta vidékek mellett nagy kedvence Délkelet-Ázsia is, ahol Srí Lankától a Fülöp-Szigeteken át Tajvanig mintegy tíz országban járt már. Közülük az utóbbi időben egyértelműen Laoszhoz fűződik a legkellemesebb emléke, ahol még visszaköszön az az ázsiai jelleg, ami a ’89-es Vietnamra hasonlít. Akkor két főiskolás barátjával indult útnak, hogy július végétől szeptember elejéig hátizsákkal járják be Vietnamot és Kambodzsát. A messzi távolban már akkor is bőven hallottak magyar szót.

– ‘89-ben Vietnamban olyan sokat voltunk Saigonban (mai nevén Ho Si Minh), hogy összebarátkoztunk a „cyclósokkal” (biciklis teherhordókkal), akik nem mehettek be a szállodákba, azért megkértek, szóljak az egyik ügyfelüknek. Bekopogtam a szobába, és egy nálam alig idősebb srác épp fürdésből rohant ki, hogy kinyissa az ajtót. Elég furán nézett rám, amikor angolul próbáltam elmagyarázni, hogy már várják lent, amikor mindkettőnknek beugrott, hogy magyarok vagyunk… De találkoztam ott idősebb magyarokkal is, és az egyik hölgyről kiderült: édesanyámnak a második unokatestvére. Megkért, hogy hozzak haza egy csomagot a férjének. Egyébként kevesen tudják, de Vietnamban és Laoszban több ezren beszélnek nagyon jól magyarul közép-, illetve felsővezetők, miniszterek, akik még nálunk tanultak a ‘90-es évek elején. Azért is hihetetlenül jó érzés találkozni velük, mert félig-meddig magyarnak is tartják magukat, összeköti őket a magyartudás és klubjaik is vannak.

Abban, hogy mindig érdekelt az otthonuktól kényszerűségből távol élő nemzetiségek sorsa, bizonyára az is szerepet játszott, hogy apám testvérei, unokatestvérei és a rokonságból még sokan vándoroltak ki Angliába, Németországba, Kanadába az, USA-ba. Ők annak idején mindig elküldték a különböző magyar rendezvényekről szóló beszámolókat, fényképeket és a belépőket a magyar házakból. A ‘70-es,‘80-as években mi nyilván nem juthattunk el egy torontói magyar bálra, de jó volt a távolból, a képzeletben is átélni mindezt.

Most, hogy a munkámból kifolyólag sokat kell utaznom, szívet melengető érzés látni, hogy a világ minden táján vannak olyan magyar közösségek, amelynek tagjai megtalálták az új otthonukat, sikeresek, de mégis megőrizték a magyarságukat és büszkék is rá. A számtalan megható történet egyike például az egykori soproni egyetemistáké, akik ’56-ban több mint 200-an, a tanáraikkal együtt választották a szabadságot és Kanada adta meg nekik azt a lehetőséget, hogy Vancouverben, a UBC (University of British Columbia) egyetemen magyarul szerezzenek diplomát. A nevükhöz fűződik a modern kanadai erdőgazdálkodás alapjainak megteremtése, ennek köszönhetően a szakmában ma már egész Kanadában fogalom a soproniak a neve. Máig rendszeresen összejárnak, magyar nyelvű újságjuk van és a mai napig büszkék a gyökereikre, miközben a Selmecbányáról, Trianon után Sopronba került alma mater emlékét is ápolják.

Az is nagyon megható emlék, amikor a Niagara Fallson találkoztam egy idős házaspárral, akik azt mondták, csak miattam jöttek el a rendezvényre. Kiderült, hogy ‘56-os menekültek, akik először Angliába mentek, ahol az én nagybátyámmal volt közös pékségük és gyerekkoromban láttak is egyszer 2-3 évesen. Ilyenkor az ember elgondolkozik, hogy tényleg, mi magyarok nem vagyunk olyan sokan, hogy egymásról lemondjunk. Egy mai, modern nagyvárosban több ember él, mint ahány magyar az egész világon. Nem kell messzire menni, úgy 15 millióan élnek a tőlünk mindössze kétórányi repülésre található Isztambulban, nem beszélve Mexikóvárosról vagy Los Angelesről. Sokszor gondolok arra, hogy mi, magyarok vagy rokonai vagyunk egymásnak, vagy valamelyik rokonom az illető ismerőse. Ezt a kapcsolati tőkét, ha ügyesek vagyunk, jól tudjuk használni a nagyvilágban. Nem kihasználni, hanem használni, támogatni, segíteni egymást. Nemzetpolitikai államtitkárként erre épül az én munkám is.

Aminek nemcsak a hosszú repülőutak jelentik az árnyoldalát. Hanem az is, hogy az illemszabályokat betartva, az idegen kultúrákban nem ritkán olyan szokásokat is el kell fogadni, olyan meghívásokat sem lehet visszautasítani, amelyek a szó szoros értelmében próbára teszik az ember gyomrát.

– Januárban egy olyan vietnami, úgymond étterembe szólt a meghívásunk, ahol az egy dolog, hogy kígyó volt vacsorára, és a kígyót előttem választották ki és vágták le a fejét. De amikor beléptem ebbe a nem éppen EU-konform, vágóhíd jellegű étterembe, épp egy cibetmacskát taglóztak le egy bunkóval, majd nyúztak meg és tálaltak fel az egyik asztalnál. Miután ezt megláttam, engem olyan sokk ért, hogy már nem is hiányzott semmiféle vacsora.

De miközben egy ilyen helyre nem vágyik vissza az ember, Potápi Árpád János azt mondja, a legjobb élmények kapcsán sem szokott azon gondolkodni, hogy jó lenne visszamenni. Vannak ugyan kedvenc helyei, de mivel van még felfedeznivalója a világban, nem ragaszkodik egyetlen helyszínhez sem.

– Nemrég voltunk Erdélyben lovagolni. Leírhatatlan, mennyire gyönyörű volt. De nekem ugyanolyan élmény, ha Bonyhád környékén, a Mecsekben lovagolunk. Hihetetlen, milyen szép helyek vesznek körbe minket. Én ezt akkor érzem igazán, amikor egy hosszú út után leszállok Ferihegyen, beülök az autómba, végre én vezetek, és amíg hazaérek – végig haladva Fejér és Tolna megyén – elámulok, milyen csodálatos vidéken lakunk. Azon, hogy mennyire nagyszerű hely a Kárpát-medence, milyen jó a klímája, milyen tiszta a levegő, mennyire szép az évszakok váltakozása. Bárhol is járok a világon, mindig örömmel térek haza, hálás szívvel azért, hogy itt élhetünk, ahol élünk.

Érsek M. Zoltán