Négy ok Brazíliába utazóknak

Salvador

Nem tévesztendő össze a közép-amerikai Salvadorral. A brazíliai Salvador Riótól északra, a tengerparton fekszik. Fantasztikus választás, mesebeli hely. A város utcáin végigsétálva azonban különös érzés keríti hatalmába az embert. A városszerkezet, az utcák, az épületek nagyon erős portugál hatást mutatnak. A katolikus templomok kék-fehér csempe dekorációja is tagadhatatlanul erre emlékeztet. Ráadásul valószínűtlenül sok templom, katedrális várja az utazót, akinek külön öröm, hogy a több száz éves épületek is rendkívül jó állapotban vannak. Ráadásul meglepően gazdagon díszítettek a lakosság szegénységéhez mérten. A meleg, a magas páratartalom, a tenger vakító csillogása, a kezdetleges bárkák viszont igazi dél-amerikai hangulatot varázsolnak. És a déli féltekén valahogy a nap is másképp süt, a színek is színesebbek. A tér és idő szinte összekeveredik. Mámorító élmény. Aztán ha jobban belegondolunk, miért is keressük Európa nyomait Brazíliában? Hát igen.

Felülkerekedik a turistaösztön, és megkeressük a helyi piacot. Az élmény, a forgatag, az áruk sokfélesége valójában leírhatatlan. Miként a tengerpart látványa sem igazán adható vissza, hiszen egy vörös iszapot szállító folyó ömlik a tengerbe a régi színes bárkák között, és a vörös színű víz összekeveredik a tenger tiszta, kék vizével. A kétféle víz éles kontraszttal válik el egymástól, aztán ahogy távolabb ér a parttól, hatalmas vörös hullámokká egyesül. Az élményeket fokozza, hogy a dombtetőről öreg sikló viszi az utasokat a tengerpartra, akik így a magasból is megszemlélhetik a különleges látványosságot. A kihagyhatatlan élmények közé tartozik az egyik zarándokhely, ahol a helybeliek hiedelmei szerint a végtagbetegségekben szenvedőkhöz imádkozók meghallgatásra találnak. Aki a meggyógyulását ettől reméli, egy műanyag végtagot helyez el a templomban. A végeredmény meglehetősen bizarr.

 

 

Iguazu

Ha vízesés, akkor a szó szoros értelmében határtalan élményt nyújt a három ország határán fekvő Iguazu. Az összesen 2,7 kilométer hosszú zuhatag 270 kisebb vízesésből áll. A legnagyobb mélységbe zuhanó víztömeg 82 méterből esik alá, míg a legnagyobb kiterjedésű „mindössze” 64 méter magas. Ez a Gargante del Diablo (Devil’s Throat), vagyis Ördögtorok, ahogy a helyiek nevezik, a patkó alakú, 150 méter széles és 700 méter hosszú sziklaperem, amely elképzelhetetlen mennyiségű vizet enged le a torkán. Szinte elképzelhetetlen, hogy itt másodpercenként 1 500 000 liter víz zúdul le! A hatalmas pára miatt a gyakorlott fotósnak is nehéz jó képet készíteni, de a kezdők is tudnak olyat, amin szivárvány van.

A vízesés három ország határán található: Brazília, Argentína és Paraguay verseng a turisták kegyeiért. A vízesés legnagyobb része ugyan a brazil oldalon van, de érdemes átmenni az argentin oldalra is. Hogyan? Ez egyszerű, a helyi taxisok ebből élnek. Pár dollárért átkelhetünk a határon. Az igazat megvallva az esetleges vízumkötelezettségről nincsenek információim, de az 5 egységnyi, zöld hasú vízumpótlót biztosan elfogadják. Emlékként kértem egy pecsétet az útlevelembe – igaz, csak kilépéskor, és ez is kisebb forgalmi dugót alakított ki. Az argentin oldalon a vízesés kisebb része található, de innen talán jobban látszik a víztömeg, és a helyi élővilág is gazdagabb. Én mindenesetre jobban kedveltem az eleinte szerénynek, kedvesnek tűnő, de hamar felbátorodó mosómedvéket, mint a testközelben levő krokodilt, aligátort és kígyót. Igaz, hogy a medvék pillanatok alatt kipakolják az ember táskáját, de hát vámot végül is mindenütt kell fizetni. Egyébként kedves állatok, de ha egyedül vagyunk 8-10 ellen, jobb, ha lemondunk a nálunk található élelemről. A brazil oldalon is nemzeti park fogadja a látogatót, előtte helikopter-felszállópálya várja a turistákat. Borsos árnak tűnhet a 100 dollár egy rövid útért a vízesés felett, de fentről láthatjuk meg igazán a valóságos méreteit.

Belem

Az Amazonas kapuja. Hosszú az utazás, amíg odaérünk, de megéri, hiszen méltán nevezik sokan a Paradicsom kapujának. Itt még egy biológusnak sem kell szégyellnie, ha nem ismeri fel a piacon található terményeket, állatokat. A Magyarországról érkező fotós pedig 20 perc alatt, egy évre elláthat odahaza felismerhetetlen képekkel egy televíziós kvízműsort, hazatérve pedig kiárusítást rendezhetne retrohangszórókból.

Kalandvágyó emberként beneveztem egy kirándulásra a Papagáj-szigetre. Hajnalok hajnalán kell indulni: kihajózunk a sziget közelébe, ahol a helybeli papagájok „elbeszélése” alapján nem élnek kígyók. Így aztán a hely éjszakai szállásnak is megfelelő lehet. Hajnalban a papagájok – kb. 25 centiméter nagyságú, zöld színekben pompázó madarak – párosával ébresztik a napot. Az éjszaka sötétjében egyszer csak megszólal az első. A párja válaszol. Aztán valószínűleg a szomszédja mérges lesz, hogy felébresztették, így ő is bekapcsolódik a párbeszédbe. Aztán az ő szomszédja, aztán… Hogy hányan vannak? Legalább 8000-10 000 példány! Ez nem vicc. Pár perc alatt olyan zajt csapnak, hogy a nap is felkel megnézni, mi történik. Párosával repülnek körbe-körbe. Aztán 1,5 óra alatt elrepülnek a szárazföld felé, hogy éjszakára újból visszatérjenek. Lenyűgöző élmény, de nincs vége a programnak.

Meghökkentő látvány reggel a szigetek között élő gyermekek készülődése is, ahogy abban a vízben, amelyikbe a kezünket se dugnánk be, a gyermekek fürödnek és fogat mosnak. Aztán jön az iskolabusz – akarom mondani az iskolahajó –, és elviszi a gyerekeket. Az iskola a dzsungel közepén van.

Egy helybeli öreg megmutatja a kedvenc madárpókját. Bár erős idegzetű vagyok, és nem kívánom az őserdő lakóját megbántani, mégsem engedem, hogy az orromra tegye a féltenyérnyi állatot. Inkább felveszem a hihetetlen méretű hangyát, és remélem, hogy nem harapja le a fél kezemet. A visszaút is rejt meglepetéseket, ugyanis a hajóskapitány sorra hozza elő féltett portékáit, hogy eladja a turistáknak. Mivel így is tele van a csomagom, egy gyors alku után és 5 dollár ellenében megengedi, hogy a hajót kivezessem a partra. Nagyon vicces élmény. A régi bárka kormánya csak laza csatolással kapcsolódik a kormánylapátokhoz. Két kört kell tekerni, hogy a hajó irányt váltson.

Útközben a világ parfümipara alapanyagainak nagy részét is megtekinthetjük. A fákon szövőmadarak fészkei lógnak. A távolban egy fa tetején piros és fekete foltok láthatók. Nehéz felismerni, melyik a madár, melyik a termés. Lassan visszaérünk a kikötőbe. Nem tudom, hogy az öt dollár sok vagy kevés volt, de nekem kell kikötnöm, miközben a kapitány széles mosollyal utasít a tennivalókra.

 

Rio de Janeiro

A non plus ultra. A Corcovado hegy tetején található, a város szimbólumának számító Krisztus-szobor előtt állva az ember biztos abban, hogy ezt a várost – amelynek neve magyarul a kevésbé romantikus Januári folyó, és amelyet mindenki csak Rióként, a szamba városaként emleget – jókedvében teremtette az Isten. A Krisztus-szobortól tiszta időben olyan látvány tárul elénk, amelyre biztos, hogy egész életünkben emlékezni fogunk: a sziklás földnyelvekkel tagolt tengerpart a Cukorsüvegként elnevezett hegy, a mozgalmas város képével szinte lehetetlen betelni. Az itt születettek, a cariocasok – kariókák – kedves, életvidám népek, akik nem csupán a karnevál idején kápráztatják el az utazót, aki a tengerparti sétányon nemcsak a csodaszép lányokat, hanem a homokban focizó srácok tudását is megcsodálhatja. Mindeközben ma sem árt, ha vigyázunk az értékeinkre, de a legjobb, ha csak egy fürdőnadrágban indulunk a partra, demonstrálva, hogy tőlünk nincs mit elvenni. És egyébként élvezzük a Copacabana vagy az Ipanema strandját, a hűsítő habokat, és este adjuk át magunkat a szamba hamisítatlan élményének.