Auroville lenne a tökéletes ideális közösség?

Auroville egy olyan város, aminek bárki lehet a lakója. A föld különböző pontjairól származó nők és férfiak békében, harmóniában élnek egymás mellett, nem számít a politikai és a vallási nézet vagy, hogy az egyén melyik nemzetből származik – legalább is ez az elmélet. Auroville célja az emberi egység bemutatása. 

Több évszázada foglalkoztatja az írókat az a gondolat, hogy milyen is egy ideális közösség, mik az adott kor hibái és azokat, hogyan lehetne kiküszöbölni. Már Rousseau is írt arról, hogy a magántulajdon megjelenésével természetes egyenlőtlenség alakult ki, ami egy közösségen belül számos belső feszültség forrása lett. Az elhíresült „Vissza a természetbe” gondolatával a civilizáció káros hatásaira és annak kiküszöbölésére próbálta felhívni a figyelmet.

A modern kori szerzőket is foglalkoztatja a téma, szívesen írnak egy általuk elképzelt társadalomról. Az éhezők viadal írója, Suzanne Collins körzetekre osztja az általa elképzelt közösséget, ahol minden terület felelős valamely ipari termék, élelmiszer előállításáért – kivéve persze a Kapitólium, ahol a kitermelt javakat csak élvezik. A probléma nem is itt kezdődik, hanem a hatalom megtartására bevezetett eszközöknél. (Aki esetleg nem ismerné a történetet, minden évben 12-12 kisorsolt lány és fiú küzd egy arénában, hogy hazatérhessen családjához, azonban a 24 gyerekből mindig csak egy tér vissza.) Egy másik mai ismert történet, Veronica Roth A beavatott című könyvsorozata, ahol a társadalom öt csoportra tagolódik – Bátrak, Őszinték, Önfeláldozók, Barátságosak és a Műveltek. A kategorizálás azt segíti, hogy mindenki abban teljesedjen ki, amiben a legjobb. Ez az ő – szintén sikertelen – béke koncepciójuk.

És aztán itt van Auroville, ami igazából is létezik, nem egy könyvben vagy mozivásznon elevenedik meg, hanem a valóságban. Az ideális közösség megálmodója és alapítója Mirra Alfassa, akit nagyon találóan „Anyának” neveznek. Az 1930-as években merült fel benne az ötlet, azonban a megvalósítással egészen az 1960-as évek közepéig várnia kellett. Ekkor ugyanis az UNESCO támogatni kezdte elgondolását és 1968-ban, Dél-India területén megalapították Aurovillet – 150 km-re Csennaitól -, azt a helyet, ami 50 ezer ember befogadására képes. Több mint 50 év elteltével csak körül-belül 2500 fő él a területen, akik 50 különböző országból vagy kultúrából érkeztek.

Aurovilleben bár nincs kormányzat, nem kell adót fizetni, nincsenek társadalmi különbségek, mindenki egyenlő, még is zónákat alakítottak ki. A település négy kisebb területre osztható – kulturális-, ipari-, nemzetközi- és lakónegyed -, ami a település központját a Béke területét (Peace Area) fogja közre. Mindezt pedig egy zöldövezet (Green Belt) zárja körül.

Forrás: auroville.org

A kulturális zóna 93 hektáros területen fekszik keletre a Béke területétől, ahol alkalmazott kutatásokat végeznek, valamint az oktatás is itt folyik, tehát a terület a kulturális, az oktatási, a művészeti és a sporttevékenységek helyszíne. Az ipari zóna 109 hektárt kapott, célja, hogy Aurovilleből egy önfenntartó települést hozzon létre. Ez ad helyet a kis- és közepes méretű iparágaknak, a képzési központoknak, a kézműves foglalkozásoknak és a városi adminisztrációnak. A 74 hektáros nemzetközi zóna a különböző kultúrából érkező embereknek ad lehetőséget, hogy megmutassák másoknak otthonuk értékeit. A lakónegyed a legnagyobb zóna 189 hektáros területével, ami az egymás mellett élés helyszíne. Ennek az 55%-át zöld területként szeretnék meghagyni és csak a 45%-a lesz beépítve. Igyekeznek egyensúlyba maradni a természettel.

Bár az ideális közösséget próbálják megteremteni, azonban sok gonddal kell szembenézzenek, vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk, hogy a környezetükben élő helyi lakosok néznek szembe sok problémával. A legfájóbb pont számukra, hogy Auroville lakosai mind az UNESCO-tól és az indiai kormánytól támogatást kapnak, azonban nem kell adózniuk, ellentétben a tamil lakossággal. Pedig településükben gyárak is megtalálhatók, ahol termelések folynak, ami után – más társadalmakban – adót szoktak fizetni. Azonban nekik az önfenntartáson és a spiritualitásuk fejlesztésén kívül nem igen kell másra időt fordítani. Ha ez még nem lenne elég, a helyi lakosok arról is beszámoltak, hogy gyermekeiket szexuálisan is kihasználják, pénzt fizetnek nekik egy-egy együttlétért. Azt hiszem az „Anya” nem eképpen képzelte el a ideális társadalomban működő ideális embert.