Az ismeretlen Párizs

A francia történelem színes, nemegyszer véres, kegyetlenül romboló háborúitól sem mentes eseményei közepette akad egy városrész Párizs keleti részén, a Marais-negyed, amely épségben megőrizte négyszáz-ötszáz éves arculatát, és lényegében ugyanúgy néz ki, mint a XVI. században, I. Ferenc király, illetve a XVII. század első felében, XIII. Lajos király uralkodása alatt.

A negyed központja a Place des Vosges, a Vogézek tökéletes szimmetriájú tere: a jómódú polgári házak szinte egymás tükörképét adják, és egyenlő távolságról fogják közre a kovácsoltvas lámpaoszlopokat, a szépen nyesett platánfákat, a csobogó szökőkutakat és a királyszobrokat. A házak egyikében lakott Victor Hugo 1832 és 1848 között, az író emlékét 1902 óta múzeum őrzi. A Marais-negyedben számos templom, kápolna, kiállítóterem, művészeti galéria található, és hangulatos kávéházak és üzletek sokasága kínál mindenféle földi jót.

A városnegyed nyugati szélén található a Centre Georges Pompidou (Pompidou-központ). Az 1977-ben befejezett, modern vas- és üvegpalotában kapott helyet a Modern Művészetek Nemzeti Múzeuma, folyamatosan rendeznek itt kortárs művészeti kiállításokat, rendkívül jól felszerelt könyvtára van, a legfelső szintjén lévő étteremből és kávézóból pedig vonzó panoráma tárul Párizsra. A központ főbejárata előtti téren egész évben hátizsákos fiatalok százai zenélnek, piknikeznek.

 

Üvegházból múzeum

A Marais-negyedet nyugatra a Boulevard Beaumarchais és a Place de Bastille határolja; itt található a modern Opéra Bastille, amely a lerombolt hírhedt börtön helyén épült 1989-ben, és a nagy francia forradalom kétszáz éves évfordulóján avatták fel. A XIX. században emelt régi Operaházat, amelyet Charles Garnier építész után Opéra Garnier-nek is neveznek, feltehetően többen ismerik, annál is inkább, mivel musicalek, filmek sokaságában szerepelt.
Az elmúlt néhány évben vadonatúj múzeumokkal gazdagodott a kultúra tekintetében amúgy is irigylésre méltó francia főváros. Az egyik legnagyobb volumenű vállalkozás a 2006 júniusában megnyílt Musée du quai Branly volt, ami a harmadik világ, ha úgy tetszik, az Európán kívüli népek kulturális örökségének múzeuma. Afrika, Ázsia, Óceánia és Amerika civilizációját, kultúráját 300 ezer tárgyi emlék őrzi. A múzeumot Jacques Chirac, a hivataláról idén leköszönt francia elnök még párizsi polgármester korában kezdte el szervezni, többször is kinyilvánítva, hogy ideje változtatni a tudatlanság és a lenézés túlságosan hosszúra nyúlt történelmén a fejlődő világ kulturális örökségével kapcsolatban, ideje igazságot szolgáltatni az Európán kívüli kultúráknak. Szó se róla, parádésan sikerült…

Az új múzeumok közül az egyik leglátványosabb a Musée de l’Orangerie, amelyet a Tuillériák kertjében találhatunk, és eredetileg valóban üvegház volt, ahol narancsokat termeltek. Az épület szerkezete megmaradt, az üvegtáblákat kicserélték, így az eredeti terveknek megfelelően a nap állása, a sugarak beesési szöge, a megvilágítás milyensége is hozzájárul a látogatás élményéhez; gyönyörködnek is a látogatók Monet, Renoir, Cézanne, Matisse fényben fürdő művei láttán.

 

A Montmartre mögött

A város északi részén található a Montmartre, amely nem más, mint egy 130 méter magas domb, tetején a gyönyörű fehér bazilikával, a Sacré Coeurrel, déli oldalán pedig a Place Pigalle, a Moulin Rouge, vagyis a híres párizsi szórakoztatónegyed örvendezteti meg a nagyérdeműt. A Montmartre száz évvel ezelőtt a párizsi és európai művészeti élet központja volt, itt élt és alkotott Picasso, Van Gogh, Dalí, Monet, Apollinaire. A turisták persze megszállták a környéket, ám a domb északi oldalán, egy meredek lépcsőn leereszkedve, alig találunk fényképezőgépével ügyeskedő látogatót. Pedig…
Amíg a város keleti részén található leghíresebb sírkertről, a Pére Lachaise-ről sokat hallani – ott nyugszik Chopin, Jim Morrison, Molière, La Fontaine, Napóleon számos marsallja, Proust, Edith Piaf és még sok más világhírű művész –, addig az itteni temetőről, a Cimetière de Montmartre-ról már jóval kevesebbet szólnak a kulturális hírek. Holott itt nyugszik Heine, az ifjabbik Dumas, Stendhal, Berlioz… Ráadásul a temető felett vasúti híd és közút ível át, a járművek néhány méterrel robognak el a keresztek fölött; ilyet sem látni mindennap…

A Montmartre-tól északra található az egyik legszebb sugárút is, az Avenue de Saint-Ouen. 1940-ben ezen gördültek keresztül a német tankok a városközpont irányába. A kilencvenes évek elejétől lassan megváltozott a gyönyörű platánfákkal szegélyezett sugárút környékének etnikai összetétele, mind több afrikai származású bevándorló telepedett le errefelé. Ma már, innen egy kicsinykét kelet felé, a Barbés Rochechouart környékén akár Észak-Afrikában is érezhetjük magunkat… Mellesleg a hölgyeknek itt érdemes ruhát vásárolniuk, minden nagyon olcsó, és persze, mint mindenütt a világon, természetesen kínai gyártmány…

 

Mit visz a folyó…

Némi elfogultsággal állíthatjuk, hogy a budapesti panorámával nem sok más „vízi” város látványa vetekszik, de azért egy hosszú hajóút a Szajnán sem tartozik a könnyen felejthető élmények közé. A kirándulóhajók többnyire a Bastille tér magasságából indulnak, és nyugat felé tartva az első állomás a Szent Lajos-sziget és a Cité. Itt telepedtek meg az első gall törzsek, itt láthatók a leghíresebb monumentumok: a Notre-Dame és a Conciergerie, amelyben ma az Igazságügyi Palota található. Ha jobbra, észak felé nézünk, a kilátást a Városháza, majd a Louvre épülettömbje zárja el, ezután felsejlik a színház, a Comédie Française. Ugyanezen a parton található a Tuillériák kertje a márványszobrokkal és a Concorde tér, Napóleon egyiptomi hadjáratában „szerzett”, pontosabban III. Amenhotep templomából elragadott obeliszkkel.

Ezt követően a Champs-Élysées, majd a Diadalív hatalmas tere következik, és az út Avenue de la Grand Armée néven folytatódik nyugat felé, egészen a La Défense ultramodern városközpontjáig, ahol a mai kor hófehéren csillogó diadalíve pompázik, vas- és üvegpaloták társaságában.

A Diadalív magasságában délnek veszi az irányt a Szajna, a hajók innen fordulnak vissza. A Szajna déli partján sincs kevesebb látványosság: Eiffel-torony, Napóleon sírja az invalidusok dómjában, Orsay Múzeum, Sorbonne, Latin Negyed (Quartier Latin), Panthéon… És ez már a diákok birodalma, a Boulevard Saint Michel, valamint az Odéon környékének nyüzsgő-pörgő világa mozikkal, kávézókkal, gyorséttermekkel, szórakozóhelyekkel, alternatív színházakkal, uszodákkal.

A várost keresztülszelő Szajna a mi Dunánk nagyságához nem hasonlítható, de felette is számos parádés építmény ível át, köztük nagyon híresek, mint például a szerelem mulandóságáról szóló Apollinaire-versből ismert Mirabeau híd. Vagy a legrégibb, a cseles módon „Új híd” elnevezésre hallgató Pont-Neuf, avagy a Pont d’Alma, amelynek alagútja az elmúlt években zarándokhellyé vált – 1997-ben itt szenvedett balesetet Diana hercegnő. Amennyire látványos, olyannyira szerencsétlen városrész: II. Sándor orosz cárt is errefelé, a rakparton robbantották fel a XIX. században.
 

Metróval a magasban

Párizsban járva nem szabad kihagyni a metrót. Az itteni, a budapesti „kisföldalattihoz” hasonlóan, általában nem megy mélyen a föld alatt, sőt, sokszor előbújik a napvilágra, és ingyenpanorámát kínálva magasvasútként is robog. A metró mindent behálóz, sőt, a helyi HÉV-ekkel (francia nevén RER) összekötve elvisz a Párizst körbeölelő agglomerációba (banlieu). Az RER északnyugaton egészen Nanterre-ig, az egyetemi városig, a nagy diáklázadások – a franciáknak 1968 az utolsó forradalom éve – egyik fő helyszínéig halad, délnyugaton a Napkirály rezidenciájáig, Versailles-ig, északkeleten a Charles de Gaulle repülőtérig, délkeleten a vincennes-i erdőig, a Dumas-regények kedvelt párbajhelyszínéig. További érvek: a metró nagyon gyors: a város szívéből, Szent Lajos szigetéről harminc-negyven perc alatt kint lehetünk az északi határokon, a Porte de Clignancourt ócskapiacnál. Vagy a Szent Dénes-bazilikánál, amelynek falai 1998. július 12-én szabályosan remegtek a hangorkánban, ugyanis a közeli Stade de France-ban a francia és brazil labdarúgó-válogatott mérkőzött a világbajnoki címért. Nyertek a franciák, és mivel két napra rá következett a nemzeti ünnep, a II. világháború befejezése óta a legnagyobb ünneplésre adott alkalmat a sors: kétmillió ember bulizott három napig a Champs-Élysées-n – e sorok írójával egyetemben.

Óriásrákok és parfümök

Ha valaki Párizsban nem talál kedvére való éttermet, magára vessen. A világ séfjei is ide, a gasztronómia és a konyhaművészet hazájába járnak tapasztalatokat gyűjteni. Ha lehet ajánlani éttermet, nos, az a Le Train Bleu (Kék Vonat). A környezet műemlék jellegű, aranyozott díszítések és festmények a falon, a mennyezeten. Az étterem sokszor látható kosztümös filmekben, a rendezők szívesen használják fel a páratlan környezet hangulatát műveikben. A menüt jelenleg 48 euróért adják, vagyis az élmény kedvéért egyszer ki lehet bírni. Az épület egyébként a Gare de Lyon vasútállomáson található, így étkezés előtt-után meg lehet csodálni a francia vasúti közlekedés büszkeségeit, az óránként háromszáz kilométerrel futó TGV-ket. Ha a lehetőségeink szerényebbek, az egész városban bárhol találunk olcsó éttermeket. A kínaiaknál például – kár, hogy Budapesten ez nem gyakorlat – óriási rákokat lehet vásárolni. Ha pedig már nagyon fogy a költőpénzünk: a nagy élelmiszer-áruházak alig valamivel drágábbak az itthoniaknál, javasolt láncok a Monoprix, a Prixunic és a Carrefour.
A ruhaneműket – amennyiben nem a felkapott helyeken, például a régi vásárcsarnok helyén épült Les Halles vagy a Boulevard Saint Michel üzleteiben vásárolunk – szintén a hazaival egy árban találhatjuk. Javasoljuk, hogy az Avenue de la Republique, a rue Rivoli és a Boulevard Haussmann boltjaiban kutakodjanak. De olcsónak számít a pályaudvarok környéke (Gare de l’Est, Gare du Nord) is. Az áruházláncok közül érdemes betérni a Printemps és a Les Galeries Lafayette üzleteibe, sőt, az utóbbiak parfümszekciója több mint  figyelemreméltó.