Az utolsó elveszett paradicsom

Ahhoz, hogy igazán megízlelhessük a MÁS-t (igen, nagybetűvel), bizony néha messze kell utazni. De a tudatot, a munkában elfáradt embert a MÁS pihenteti igazán.

Szerencsére vannak még ilyen menedékek minden kontinensen. Vannak még eldugott, kicsiny völgyek és szigetek, amelyek éppen apró voltuk és jelentéktelenségük miatt nem estek áldozatul a világot lassan behálózó globalizációnak, az egymásra – rossz értelemben – egyre hasonlító közösségeknek és szokásoknak. Ezek a tájak és az ott élő emberek, a fauna és a flóra is valódi arcukat mutatják az utazóknak, feltárják romlatlan szépségüket, avagy általunk már romlottságnak titulált, ősi szokásaikat.
Óceánia területén még sok ilyen menedék létezik, különösen a kisebb szigeteken. Ezek egyike a Tongai Királyság, a Tonga-szigetek.

Mitől olyan eredeti és különleges ez a százezer fős lélekszámú, szigetekből álló királyság, ahol még a fősziget (Tongatapu) is csak egy kb. 20×14 km-es földdarab?
Talán azért, mert az emberek nem „lógnak bele egymás aurájába”, és egy problémát azzal beszélhetünk meg, aki esetleg okozta, nem alakul ki pufferréteg a vezetők és a vezetettek közé. („Biztos úr, mi indokolja itt a 40 km-es táblát?” „Én nem tudom, uram, nem én tettem oda, de én büntetek érte!”) Itt még a király is testőr nélkül megy a templomba biciklin (mert kövér, és kell a testedzés – a doki előírta), mert nincs kitől félnie, az alattvalóknak semmi gondjuk sincs vele.

Nem találunk itt nemzetközi áruházláncokat, az emberek – különösen a kisebb szigeteken – a helyben termelt ételeket eszik. Dúsan terem itt az étel: van édesburgonya, taru, pelelevél, papaja és banán.
A banán egyfajta általános étek itt, eszik nyersen, sütve, sőt egy fajtáját krumpli módra, megfőzve, köretként fogyasztják.

Az óceán kifogyhatatlan tárháza a máshol méregdrága tengeri ételfajtáknak, tegyük hozzá, filléres áron. Hal, kagylók, polip, rákok. A legfinomabb levest tengeri uborkából ettem, egy házban, ahová behívtak, mert a „palangi” (fehér ember) csodabogár errefelé.
A ház körül tyúkok kapirgálnak, malacok túrnak. Felnevelési költségük 0 dollár (euró, forint, lej stb…), ugyanis a környező dús dzsungelben kedvükre lakmározhatnak (biotáp!), és elfogyasztják a családok ételmaradékát is. Ezzel lehet őket a ház körül tartani. A malacok olyan szaporák, hogy minden héten egyszer-kétszer disznóölést kell tartani, ahol hatalmas dőzsölés veszi a kezdetét, szó szerinti zabálás, valamint kavaivászat. Mi is az a kava? Egy ital, amelyet a kavacserje megőrölt gyökeréből készítenek, és enyhén kábító hatású. Nem kell azonban megijedni! Nem kemény drog. Nem igazából alakít ki függőséget, és nincs utána másnaposság, senki sem öl a következő adagért. Viszont vidámítja ezt a már eleve játékos-vidám népet. Hajnalig énekelnek, táncolnak a tűz körül, a nád- vagy fakunyhók előtt. Tizedannyiuk sincs, mint nekünk, de tízszer boldogabbak.

Kicsit mindenki túlsúlyos a Tonga-szigeteken. Ezen azonban nincs mit csodálkozni egy olyan helyen, ahol nincs szorosan vett munkaidő, aki elfárad, alszik egyet, ha megéhezik, harap valamit. A Vava’u szigetcsoporton (Tonga egyik tartománya), volt alkalmam dolgozgató, kosárfonó asszonyokat megfigyelni munka közben. Kezdték, amikor kezdték, és ha elálmosodtak, aludtak egy órácskát a gyékényen, amin üldögélve egyébként dolgozgattak. Ja, és eszegettek.

A másik motiváció, amely a Tongai Királyságba vitt, az az volt, hogy Magyarországról a Föld nevű bolygón nem lehet messzebb utazni. Ha a talajba fúrnánk – át a Föld középpontján –, a Tonga-szigetek valamelyik közepében „lyukadnánk ki”. Nemcsak térben, hanem életmódban, klímában is egy távoli világba érkezünk.

Számomra a legkülönlegesebb a Niuatoputapu nevű sziget volt, ahol például nincs szálloda, de a falu vendége voltam, egy idős férfi és a felesége szállásoltak el. A feleség valamikor hercegnő volt, ugyanis Tongán nem csak király uralkodik, nemesek is élnek. A férj nem volt nemesember, így a menyasszonynak istenhozzádot kellett mondani a fényűző életre, és követnie egyszerű, „földi halandó emberét”. Amikor a vendégük voltam, már 30 éve éltek együtt, és sugárzottak a boldogságtól.
A népesség is gomba módra szaporodik. Itt lehettem tanúja az úgynevezett „populációs paradoxonnak”, vagyis hogy minél jobb módú egy ország, annál kevesebb a gyerek, míg a szegényebb országokban bőven hull az áldás a családokban.

Egy kis faluban egy iskolába hívtak be, ahol különleges földrajzóra következett, nekem kellett beszélnem Magyarországról. Tongán a helyi nyelv mellett az angol is hivatalos nyelv, a gyerekek megértettek. Amikor azonban már arról kérdeztek, hány testvérem és hány gyerekem van (egy húgom és egy lányom) elkerekedett a szemük. Csak annyit kérdeztek: ott a párok „utána” már nem szeretik egymást? Nem is tudom, mit válaszoltam.
Kiwi (a tanár úr) ezután elvitt a feneketlen tóhoz, és őszintén hitte, a tónak nincs alja, és fura lények lakják. Úgy mászott a fára, mint egy mókus, bár bőven túlsúlyos volt. Azt is elmesélte, hogy sok embert a mai napig is csak egy néven ismernek, olyanon, ami jellemző rá. Amikor ő külföldre utazott, és útlevelet kért, családnevet kellett választania, hogy legyen mit beírni az útlevélbe.
Elmondtam neki, régi vágyam volt, hogy pár napot Robinsonként egy lakatlan szigeten töltsek, mire ő beszélt Halotival, az Ovakai-sziget főnökével, aki hajóval kivitt Ovalau szigetére. Itt még nem járt rajtam kívül nem csak magyar, de fehér ember (palangi) sem. Igazán egyedül csak fél napokat tudtam lenni, mert a környező szigetekről rendszeresen átcsónakáztak a kíváncsi tongaiak, hogy beszélgessenek egy kicsit a csodabogár palangival, és hogy némi kavát megigyanak vele.

Ilyen földi paradicsomban az ember elfelejti, hogy a trópus forró és párás, időnként függönyszerűen zúdul le a trópusi zápor, és ezek a helyek nélkülözik a megszokott EU-konform kényelmi berendezéseket. A fiatalok itt is egyre inkább egy robogóra vágynak a bicikli helyett, amit talán az első kocsi követ. A fővárosban, Nuku Alofában megnyílt egy hamburgeres büfé… ha valaki szeretné látni ezt a helyet, most menjen, amíg nem késő. Egyelőre azonban még megvan az az ősi varázs, ami megfogja és fogva tartja az embert.

Végül pedig egy hihetetlen dolog, aminek hatására majdnem lepottyantam a biciklim nyergéről. Minden házban szólt a rádió, Tonga egyetlen rádióállomása. Egyszer csak magyar nyelven hallom az egyik nótát. A Neoton járt a szomszéd szigetcsoporton, Szamoán. És annyira kedves fogadtatásban lehetett részük, hogy valószínűleg nem kértek szerzői jogot két itt ihletett daluk lejátszására. Az egyik a „Pago-pago” (Szamoa fővárosa), a másik pedig az (bár nem ennek a műfajnak vagyok a kedvelője), ami mindig eszembe juttatja a tongai élményeket, ha hallom: „Valahol messze délen”.
Térben nagyon messze, de valahol mégis közel.

2009 ápr.