A svájci Alpok egyik eldugott szegletében van egy település, amelynek elszigeteltsége ellenére mindenki ismeri a nevét. Elég annyit mondani, hogy több évtizede minden télen a Világgazdasági Fórum csúcstalálkozójának ad otthont, és már fel is csillannak a szemek: hát persze hogy Davos! Távol a városok forgatagától, Graubünden tartomány gyöngyszeme rengeteg látogatót vonz télen-nyáron. De vajon mi lehet a titka Európa legmagasabban fekvő városának?
Nyugatról az Aggteleki-karszt és a Bódva folyó, keletről a Zempléni-hegység és a Hernád hullámai ölelik körbe azt a hatszáz négyzetkilométernyi területet, amelynek Cserehát a neve. Európa egyik legháborítatlanabb tájegységét járjuk.
Ha a képeket nézzük, elsőre talán Angkor jut eszünkbe, az ősi város a maga misztikus gyönyörűségében. Pedig Dél-Indiában, a több mint 1500 éven át csillogó szépségű Hampi rég elfeledett, ám egykoron virágzó uralmáról a tizenhatodik század eleji utazók feljegyzéseikben az írták: ha ez város, akkor Róma, Athén és London legfeljebb a falu névre érdemes…
A földkerekség egyik legősibb városába, Damaszkuszba májusi napsütésben érkeztem. Arab lakói úgy tartják, ez a város olyan régi, mint maga az emberi gondolat. Döntően arabok lakják, de a mecsetek és fürdők egy része a török uralom emléke. Az ottomán birodalom ugyanakkor nyújtotta ki csápjait a mai Szíria földjére, amikor Magyarország is elvérzett a mohácsi csatamezőn, pontosabban néhány évvel korábban, 1517-ben.
Ókori maradványok, szűk sikátorok, óriás leanderek, sziklás tengerpartok, pompásan illatozó, grillen sült halak, isteni vörösborok, kockás abroszos, eldugott tavernák és zsonglőrködő fagyiárusok. Ezt nyújtja nekünk horvát szomszédunk, a hozzánk legközelebb eső tengerparti ország, ahol európai értelemben is turisták lehetünk: ha kedvünk tartja, egy magánháznál hajthatjuk álomra fejünket egy eldugott kis faluban, ha pedig luxusra vágyunk, azt is megkaphatjuk Rovinj, Split, Dubrovnik vagy éppen Trogir ötcsillagos szállodáiban.
Nyakunkban virágfüzér, a hölgyek hajában hibiszkusz, a férfiakéban Tahiti nemzeti virága, a hétszirmú fehér tiare. A repülőtér üvegcsarnokában egy öttagú zenekar gitárjain tahiti dallamokat penget. Na persze: ez Tahiti.
Évszázados kultúra és hagyomány az egyik oldalon, a legújabb technikai fejlesztések a másikon: Japán ellentmondása még látatlanul is mindenkit lenyűgöz. Távolsága miatt mégsem tartozik a leggyakrabb magyar úti célok közé, pedig a japán turisták igencsak gyakori látogatói hazánknak.
A mobilok Kelet-Afrikában széltében-hosszában elterjedtek. Ott villognak minden nagyvárosi kézben, sőt Kigomában, a Tanganyika-tó partján fekvő kisvárosban is, ahol már négy napja nincs áram. Az utolsókat pihegő készülékeket a szolgáltatók harsányzöldre festett fabódéi előtt benzingenerátorokról töltik fel. Van valami groteszk abban, hogy falvakban, nagyobb városokban gyakorta nincs áram, nincs vagy alig működik a vezetékes víz, a lakosok kilométerekről hordják a fejük tetején levő korsókban a vizet, de a tornyok ott állnak a dombtetőkön – lehet-e a kőkorszakból a chipkorszakba lépni?