Dödölle a tizenhetedik hosszúsági körön

Nagykanizsa legnagyobb tere ma még éppen olyan, mint az ország sok más városáé: az évszázados bérházak és a szocreál épületek kettőssége uralja. A kanizsai Erzsébet térnek azonban jó esélye van arra, hogy a közeljövőben kiemelkedjen a „szokásosan szürke” főterek közül. Az elképzelések szerint ugyanis egy mesterséges patakot alakítanának ki, ami ezt és egy másik teret kötné össze, miközben a belvárosban vezető Fő út egyik szélén csordogálna körülbelül fél kilométeren át. A nagyszabású terv megvalósításáig sem marad azonban látnivaló nélkül az utazó: itt van mindjárt az Erzsébet tér sarkán, az egykori postautak találkozásánál a múlt század elején épített, patinás Centrál Szálló és azzal szemben a Vasember-ház: a homlokzatára applikált bádogember úgy néz le fentről, mintha csak üdvözölné a látogatókat.

A házat még a XVIII. században építtette a város földesura. Azóta a boltívek kibontása után, a földszintjén hangulatos árkádot, üzletsort alakítottak ki, és persze meghagyták a névadót, a homlokzaton látható páncélos vitézt, az egykor itt működő vaskereskedés cégérét. Ha továbbsétálunk a fákkal övezett főutcán, néhány lépést kell csak tenni Nagykanizsa következő látványosságáig. Az Első Magyar Biztosító Társaság 1857-ben hozott létre ügynökséget a városban, s az egykori székhelynek otthont adó, az eklektika és a szecesszió elemeit egyaránt hordozó épület – még részben felállványozva is – érdemes a város legszebb háza címre. Különösen a biztosítótársaság máig megőrzött díszes homlokzati emblémájának köszönhetően.

Innen csak néhány lépés az 1933-ban felavatott turulszobor, aminek az az érdekessége, hogy a „madár” kis híján elpusztult az 50-es években: politikai okokból eltávolították, és beolvasztásra ítélték. A feladattal megbízott gépgyári munkások azonban megmentették, elrejtették az alkotást, amit így a rendszerváltás után újra felállíthattak eredeti helyére. A turultól továbbindulva, a városi művelődési központot elhagyva, egy különös kereszteződéshez, a város gazdaságát sokáig meghatározó kereskedelmi útvonal, a régi 7-es út, valamint a 17. hosszúsági kör találkozásához érünk. A város idősebb lakói szerint korábban egy emlékoszlop állt a 17. hosszúsági kör és a régi 7-es főút kereszteződésénél, ma azonban már modern emlékmű, egy glóbusz fémváza emlékeztet a metszéspontra. A kanizsai lokálpatrióták ráadásul megkeresték a földgömbön azokat a nagyobb városokat, amelyeket szintén „keresztülszel” a 17. hosszúsági kör: feltüntették azok neveit a glóbuszon, s levélben tájékoztatták az érintett települések – egyebek mellett egy namíbiai város – vezetését a szokatlan kapocsról.

Amíg azon töpreng a látogató, vajon mi lehet a jelentősége a 7-es út és a 17. hosszúsági kör metszéspontjának, a láthatatlan kereszteződésnek, van idő visszasétálni a központ felé. Érdemes most a főutca másik oldalát választani. Amíg az egyik oldalon a turul, a biztosítópalota, a Vasember-ház, azaz várostörténeti látnivalók, addig a túloldalon a mediterrán hangulatot idéző „kiülős” kávézósor fogadja az utazót. S ha már ekkora a kínálat, telepedjünk is le a járdán felépített dobogókon álló asztalok egyikéhez, válasszunk a kávékülönlegességek, vagy éppen a Gerő cukrászda remek süteményei közül, s élvezzük a korzóhangulatot. A felfrissülés után nyugat felé indulva mindössze tízperces sétára találjuk a várkaput, aminek érdekessége, hogy hiába keresünk mögötte várat. Azt ugyanis a XVIII. században osztrák utasításra lebontották, így az újjáépített kapun kívül mára semmi nem maradt a várból: talán emiatt tűnik olyan nagyon elkeseredettnek a leghíresebb kapitányáról, Thúry Györgyről mintázott bronzalak.

Érdekesség, hogy amikor a várat lebontották, tégláiból emelték Nagykanizsa ma is álló legrégebbi házát, az 1705 és 1712 között épült Batthyány-kastélyt, ami a sors fintoraként ma a Thúry György Múzeum egyik részlegének ad otthont. S ha már rövid idő alatt kétszer is találkoztunk Thúry György nevével, lépjünk is be a róla elnevezett múzeumba, ahol a Kis-Balaton és a Mura folyó közötti terület történetét mutatják be az újkőkor elejétől a középkorig. Nem akármilyen tárlat várja itt a látogatókat: az M7-es sztráda zalai szakaszának építését megelőzően ugyanis régészeti feltárásokat kellett végezni, s ennek köszönhetően – a muzeológusok nagy örömére – jelentősen felduzzaszthatták a gyűjteményt. Ha már a múzeumban járunk, érdemes időt szentelni egy másik kiállításra is, ahol Nagykanizsa két évszázaddal ezelőtti mindennapjait mutatják be. A múltidézésben egy számítógépes program is segít, amely Nagykanizsa korabeli utcáit, tereit vetíti elénk. A XIX. században tett virtuális séta során benézhetünk itt egy korabeli üzletbe is, Rosenfeld Adolf és Fiai Kereskedésébe, amit később élőben is kereshetünk, hiszen az épület még ma is áll.

A belvárosi látnivalók után érdemes autóba ülni, Kiskanizsára hajtani, s időt szentelni a 75 éves fenyves 20-22 méter magas fáinak: láthatunk itt szurkos fenyőt is, holott ez az Észak-Amerikában honos faj Magyarországon többnyire arborétumokban fordul csak elő. A város nyugati végétől a délkeleti határába autózzunk át ezután: a városközponttól öt kilométerre találjuk a helybeliek által csak „csótónak” nevezett csónakázótavat. Nevéhez hűen csónakon, vízibiciklin vízre szállhatunk, de kellemes sétát is tehetünk a tavat körbeölelő negyvenhektáros parkban. Érdemes felgyalogolni a kilátóhoz, ahonnan remek panoráma nyílik a tóra, az erdőkre, sőt, még a dombok között felbukkanó városra is. A pecázást kedvelők is megtalálják itt számításukat: csalijukra ponty, amur, csuka, süllő és harcsa is haraphat. A levegőzés után feltétlenül be kell térni a tóparti étterembe, ahol mindenképpen dödöllét kérjünk. Azt ugyanis egészen fantasztikusan készítik itt: persze szégyen is lenne, ha Kanizsán rontanák el ezt a különlegességet, ami helyi éteknek számít. Szeptember tájékán még fesztivált is rendeznek a dödöllének – a főtt, tört burgonyából és lisztből készülő tésztát bőséggel meglocsolják vöröshagymás olajjal, majd galuskává szaggatva lepirítják, végül pedig egyszerűen tejföllel vagy vadhús köreteként tálalják, s mellé jó zalai bort kínálnak.

Dzsessz a szőlősben

A dödölléhez hasonló helyi sajátossággá, nagykanizsai kuriózummá kezd válni a Cserfői JazzLand Fesztivál is – ehhez azonban nehezebb „hozzájutni”, mint a helyi eledelhez. A szőlőhegyi dzsessznapokat ugyanis csak évente egyszer, általában júliusban tartják meg. A nagykanizsai látogatást érdemes a fesztiválra időzíteni, az ugyanis felejthetetlen élményt nyújt. Tiborcz Iván dzsesszmuzsikus Kanizsától néhány kilométerre fekvő cserfői szőlősében 1996 óta számos sztár játszott már: többek között Rhoda Scott, Babos Gyula, Szakcsi Lakatos Béla, Tony Lakatos és Snétberger Ferenc. A dzsesszbirtokra annak is érdemes ellátogatnia, aki nem kedveli különösebben ezt a műfajt: páratlan élmény ugyanis bort vagy sört kortyolgatva hallgatni egy nyári estén a fáklyákkal megvilágított birtok szabadtéri színpadán játszó muzsikusokat.