Egy magyar vendéglátós hétköznapi tündérmeséje Tusnádfürdőn

Unortodox határon túli sikertörténet: Varga Attila nem a megszokott utat járva, Erdélyből jött Pestre karriertörténetet írni, hanem sikeres pesti vendéglátósként ment az Európa legkisebb városaként jegyzett, székelyföldi Tusnádfürdőre panziót nyitni. Az Utazó magazin szavazásán az Év határon túli szálláshelye díjat elnyert Szent Kristóf Panzióval azonban jót és rosszat is átélt addig, amíg révbe ért. AzÜzlet.hu interjúja.

Az egykoron a pesti éttermeknek a zuglói Adria sétányon zöldséget vásárló Varga Attila sok mindent gondolt, de azt semmiképpen, hogy a határon túl bárhol is vállalkozása lesz egyszer. Fiatalemberként az M5-ösnél, a Vénusz Panzióban üzletvezető-helyettesként, tanulta ki a vállalkozói létet, amit aztán zöldségesként maga is megtapasztalt. Ám ez sem volt elég útravaló ahhoz, hogy utána két idősebb, barátnak hitt vállalkozóval társulva ne élje át azt, hogy partnerei kisemmizik.

– Ekkor fogadtam meg, hogy soha többet, senkivel nem társulok. Így kerültem a Taverna Rt.-hez, ahol másfél év után az Andrássy úti Ádám és Éva söröző üzletvezetője lettem, majd három évre rá bekerültem a cég központjába, ahol vendéglátó igazgatóhelyettes lettem. De hiába volt felhatalmazásom, anyagi eszközöm és mellé a szép projektek. Amikor azt láttam, hogy a központban dolgozók többsége nem a munkára, hanem a saját érvényesülésére fekteti a hangsúlyt, hamar jeleztem, hogy ez nem nekem való.

1998-ban így alapította meg a tizenöt éven keresztül sikeresen üzemelő Party Time Catering Kft.-t, ami a két csillebérci vendéglő mellett még további hét budapesti éttermet üzemeltetett. Ezek között volt a Postás Művelődési Központhoz tartozó Benczúr-palota is, ahol nagy rendezvényeket is kiszolgáltak.

– A Benczúr-házban és a különböző helyszíneken napi átlagban négy, 80-100 fős hideg-meleg állófogadást tartottunk. Amikor módosították a reprezentációs adóról szóló törvényt, és egy cég csak a teljes forgalmának másfél százalékát költhette protokollra, ráadásul abból is adózni kellett, egy hónap alatt omlott össze a piac. Miközben ott álltunk leforrázva, váratlan helyről érkezett a jó tanács. Állandó vendégem volt a közeli Lendvay utcából a Fidesz egyik külügyi vezetője, aki mindig diplomata vendégeivel érkezett, és miután elpanaszoltam neki, hogy mekkora bajban vagyunk, azt mondta nekem, hogy körbe kell nézni a keleti határokon túl, mert ott a magyar forint pont háromszor annyit ér, mint itthon. Ő javasolta Tusnádfürdőt, hogy ott nézzek körbe, mert szerinte iszonyatos elmaradások vannak a vendéglátásban.

A bálványosi Tusványos-sztori

A Fidesz egyik szellemi katalizátorának számító, idén 30 éves Tusványosi Szabadegyetem nevéhez nem véletlenül kötődik egy nem létező helységnév. Az első szabadegyetemek házigazdája ugyanis a bálványosi kemping volt, és az eseményt Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor címen rendezték. De ahogy nőtt az esemény jelentősége és ezzel a vonzereje, három év után kinőtte az eredeti helyszínt, és onnantól a már jóval nagyobb tusnádfürdői kempingben tartották a Bálványosi Szabadegyetemet. A legendárium szerint amikor felvetődött, hogy a Tusnádfürdőn tartott esemény nevét a valódi helyszínhez kellene kötni, a gondolatbörze eredményeként született a Bálványos és a Tusnádfürdő helységnevekből a Tusványos szó, és így lett a rendezvény hivatalosan Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos).

Mivel az új feladatok sosem riasztották vissza, 2001-ben Tusnádfürdőre utazott.

– Helyi vagy rokoni kötődés nélkül érkeztem, de szerencsém volt, mert egy olyan székely emberrel, Albert Tiborral találkoztam és barátkoztam össze később, aki jó szándékkal segített és aki ma már a harmadik ciklus óta polgármester Tusnádfürdőn. Az indulás mégsem volt egyszerű, mert Tusnádfürdőre érkezve beleszerelmesedtem mindenbe. Mégis, amikor hazamentem Pestre, azt mondtam, hogy itt mindent lehet csinálni, csak vállalkozást nem, mert ebből csak baj lesz. Egyrészt mert túl messze van, másrészt annyira megérintett érzelmileg, hogy nem tudok reális döntéseket hozni. Ezért azt mondtam, idő kell.

Olyan szeretettel fogadtak, hogy teljesen meseszerű volt minden. Mintha az ember megérkezett volna a paradicsomba. Gyönyörű táj és időutazás: olyan, mintha visszamentél volna háromszáz évet az időben. Mindenki nyugodt, mindenki laza, senki nem kapkod. Mérhetetlen békét éreztem az akkori Budapesthez képest. Mellette segítőkész, kedves emberek, akik őszintén vállalták magukat, mindenfajta alakoskodás, megjátszás nélkül, a hibáikkal együtt, amin esetleg néha még maguk is kacagtak. Szóval egészen varázslatos érzés volt, úgyhogy mondtam, ebből üzletet nem szabad csinálni, mert ezek az első benyomások, ki tudja, mi van itt a mélyben, várjunk.

Így aztán három évig csak barátkozni járt Tusnádfürdőre, ahol két-háromhavonta töltött el hosszabb időt. Közben pedig igyekezett reálisan felmérni az üzleti lehetőségeket.

– Végül 2004 októberében belekezdtem: megvettem egy négyszáz négyzetméteres villát egy nagy területtel. Csíkszeredából egy építész fiú nekiállt, és megtervezte a panziót. Az volt az egyetlen elvárásom, hogy olyan dolgot hozzunk létre, amihez nem kell nekem itt élnem. A terv az volt, hogy egy busznyi embert el tudjunk helyezni, jó minőségű szálláson, ahol jót ehetnek, legyen egy kis wellnessrész alul, meg legyen egy kis konferenciarész a panzióban, és akkor üzleti eseményekre is lehet használni a házat. A környékbeliek többnyire csak fizetés kiegészítésnek tekintették a szállásadást: napközben dolgoztak valahol és egyszerűen odaadták a vendégnek a kulcsot.

A Szent Kristóf Panzió tulajdonosa szerint a turizmusban volt mire alapozni, hiszen érkezésekor évente több mint 110 nap volt a turisták átlagos tartózkodási ideje a településen. Ráadásul, ahogy mondja, a románok is vigyáztak Tusnádfürdőre, mert felismerték, amit ma már nagyon kevesen tudnak: az 1800-as évek végén a székely települést a svájci Sankt Moritz-cal együtt emlegették az utazók. Az európai burzsoázia tagjai ugyanígy jöttek Tusnádfürdőre pihenni, mint ahogy Sankt Moritzba. Érdekesség, hogy Magyarországról a mai napig két direkt vonat indul a szépséges településre.

– Mivel a száztíz nap elég volt arra, hogy a költségeket kitermelje, úgy számoltam, kemény munkával tisztességes nyereséget lehet elérni. 2007 nyarán nyitottunk, ebben az évben nagyon fellendült a turizmus, már este hat órakor ki volt rakva Tusnádfürdőre a megtelt tábla. Én ilyet, komolyan mondom, még életemben nem láttam: a recepció előtt álltak a vendégek, és arra licitáltak, ki ad többet a szobáért. Ez így nézett ki 2007-ben és 2008 nyarán is. Akkoriban elsősorban a belföldi turizmusból éltünk. A román vendég nagyon jó vendég, ha bejön, először rettenetesen sokat nézi a házat, kívülről, belülről, mindent. Ha azt mondja, hogy neki ez tetszik, azonnal benyúl a zsebébe, kifizeti az összeget, és ő onnantól minden körülmények között jól érzi magát.

Anélkül, hogy tudtam volna románul, bejöttek az ajtón, hogy  nagyon tetszett nekik a ház és örültek annak, hogy itt egy magyar vállalkozó olyat épített, ami mások számára is jó minta. Fantasztikusan jól indult minden, bennem nagyon nagy volt a lelkesedés, az öröm. Időközben persze illúziónak bizonyult, hogy én itt egyéves munkával nagyjából összerakom a társaságot, hazamegyek és egy menedzser irányításával ez a panzió jól működik majd.

A 2008-as világgazdasági válság nagy rombolással érkezett.

– Ott volt egy teljesen lefoglalt év, elég jól megtervezett téli programokkal és a válság kirobbanása után az egyik pillanatról a másikra húztak egy vonalat, mindenki visszamondott mindent. A szilveszteri programra is csak két vendég maradt összesen. Akkor nagyon újra kellett gombolni mindent, ötezer euró volt az akkori havi banki törlesztésem. A lej kamatok is hamar az égbe szöktek, az egyetlen szerencsém az volt, hogy egy bankvezető barátom tanácsára euróhitelt vettem fel, és a szobaárakat is euróban hirdettem meg. Így is iszonyatosan nagy sokk volt, főleg úgy, hogy előtte egyszerűen ömlött a vendég és a pénz.

A saját tartalékja arra volt elég, hogy a telet átvészeljék, később már a barátok anyagi segítsége kellett ahhoz, hogy életben maradjon a panzió.

– 2008 és 2009 nagyon kínkeservesen telt el. Jó másfél év kellett arra, hogy teljesen áttervezzük a vendégstruktúrát – ma már a vendégek 98 százaléka magyar, a román piacra kevésbé fókuszálunk. 2010 nyarától kezdve kezdtük valamennyire összeszedni magunkat. Az az időszak azzal telt el, hogy – télen a hideg irodában nagykabátban ülve -, egyfolytában leveleket, ajánlatokat és megkereséseket írtam. Magyarországon nem volt olyan, akit ne kerestem volna meg, hogy jöjjön ide, és valamit csináljunk ezzel a gyönyörű hellyel, és legyen a vendégem. Egy évig egyetlen levélre sem érkezett válasz.

Aztán egyszer csak csörgött a telefon, a Jászságból hívott egy katolikus atya, hogy a csíksomlyói búcsúra hoznák a híveket – és rögtön le is foglalta az egész panziót. Ami még nagyon sokat segített, az a testvérvárosok vezetőivel való kapcsolatfelvétel volt. Az is szerepet játszott, hogy aki Magyarországról errefelé járt, annak korábban nagyon sok gondja volt az itteni étkezéssel, mert errefelé – mivel a nagyon nagy hidegek miatt kellett a kalória -, nagyon zsírosan főztek. Amikor hozzánk jöttek, rájöttek, hogy vannak itt könnyű és jó ételek is. Így aztán 2011 már kifejezetten sikeres év volt, profittal zárult és azóta minden év csak jobb lett, amiben az is szerepet játszott, hogy időközben a magyar utazási irodákkal is jó kapcsolatokat alakítottunk ki.

Miközben a paradicsomi helyen, a válság idején a poklot is megjárta, a panzió bővítése során ismét egy újabb mesebeli élmény részese lehetett.

– Az utcában tőlünk kétszáz méterre volt egy panziónak épülő villa, aminek a tulajdonosa úgy döntött, nem építteti tovább. Hallotta, hogy én viszont lelkes panziós vagyok, és fölhívott telefonon. Hargita megye egyik leggazdagabb embere volt. Budapestről jöttem haza későn, és mondja a kollégám, hogy keresett engem egy Magyari Zoltán nevezetű úr, hogy szeretne beszélni a Kristóf úrral, feltétlenül hívjam vissza. Fáradt voltam, mondtam, nem telefonálok már késő este.

Másnap reggel mentünk ki egy csoporttal az erdőre, a patak partjára szekeres túrára. Felkeltem hét órakor, és megint szólt a recepciós, hogy ismét keresett Magyari Zoltán úr, hogy nagyon-nagyon fontos lenne velem beszélnie. Visszahívtam: jó napot kívánok, parancsoljon, miben segíthetek? Azt mondta, van neki egy panziója kétszáz méterre az enyémtől, ami eladó. Nem érdekel-e ez engem? Mondtam: ne haragudjon, most jövök ki a világgazdasági válságból, nekem még hitelem van, nincsen arra pénzem, hogy én vevőként elő tudjak állni. Erre azt mondta az ember: nem azt kérdeztem, hogy van-e pénze. Azt kérdeztem, érdekli-e a panzió vagy nem. Mondtam, hát ha így beszélgetünk, akkor érdekel. Azt kérdezte, mikor tudunk leghamarabb találkozni.

Másnapra megbeszéltük a találkozót reggel Csíkszeredában, és elmondta, hogy itt ez a ház, kétszázhetvenezer eurót kér érte, gondoljam végig, minden konstrukció érdekli, ami a fejemben meg tud fordulni. Én azt válaszoltam neki, hogy nézze, hét év alatt meg tudom venni, annyi van, hogy az első évben nem fizetek semmit. Abban az első évben a Szent Kristófnak a bevételéből annyira lakhatóvá teszem, hogy el tudjam kezdeni kiadni a házat, és utána a következő évben pedig harminc, negyven, utána pedig négy év alatt ötven-ötvenezer eurót adok még. A titkárnője fölpattant mellőle, hogy Varga úr, maga normális? Erre azt mondta, hogy ülj vissza, ha Varga úr úgy gondolja, hogy ezt így tudja kifizetni, akkor valószínűleg végiggondolta a dolgot. Részemről rendben van. Kezet fogtunk, délután már a közjegyzőnél voltunk, és másnap elindult a sztori.

Ez nagyon nagy előrelépés volt, és a mostani keresletet már nem is tudtam volna ellátni enélkül a ház nélkül. Pár éve folyamatosan érkeznek Magyarországról a határtalanul pályázatok gyerekcsoportjai is. Szépen lassan megvalósul a tervem, ami arra épült, hogy ha Erdélyben meglesz az infrastrukturális háttér és szakmaiság, nagy fellendülés várható.

Szerintem a sikerünk egyik titka, hogy nem vállaljuk túl magunkat. Sokat fejlődtünk és azt adjuk, amit tudunk, de azt a legmagasabb szinten. Amikor idejöttem, hamar rá kellett jönnöm, hogy Romániában nem volt rendes vendéglátóipari szakképzés és nincsenek jó szakácsok. Amikor megnyitottunk, idejött a szomszéd szálloda séfhelyettese vezető szakácsnak, mert életében annyi fűszert nem látott, mint amennyi nekem induláskor a raktárban volt. A nagy szállodában a són és borson kívül csak olyan székely alapdolgokat ismert, mint a kapor, a lestyán, a tárkony és a csombor. Még a paprika sem terem meg ezen a vidéken.

Varga Attila szerint a román vállalkozási környezet, különösen az idegenforgalmat érintő öt százalékos adóval, vállalkozásbarátnak nevezhető. Még akkor is, ha a francia modellre épülő adminisztráció lényegesen kötöttebb, mint nálunk. Aki jó adózó, az arrafelé is megbecsült vállalkozó.

– Amióta elég nagy a profitom, azóta engem alapvetően mindenki békén hagy. Előtte nagyon sokat nyúztak, több kísérlet is volt arra, hogy úgy elvegyék a kedvemet ettől az egésztől, hogy pakoljak össze és menjek haza. Viszont amióta azt látják, hogy peng a kassza és jó adózó vagyok, azóta békén hagynak.

A magyar vállalkozó székelyföldi sikeres küzdelmét az adóhatóság mellett mások is elismerik. Miközben örömmel tölti el, hogy vannak, akik az ő példáját látva maradtak ezen a vidéken, Székelyföldről is egyre nagyobb a nyugat felé induló elvándorlás, ami arrafelé is komoly szakemberhiányt okoz.

– Itt mindenkinek az járt a fejében, hogy a továbblépés valahol Magyarországon vagy azon túl van. És az, hogy valaki onnan idejön, számukra megdöbbentő volt, ugyanakkor szívet melengető is, mert azt mutatta, hogy valami érték itt mégiscsak lehet, ha valaki idejön. Ezért én nagyon-nagyon sok segítséget kaptam az emberektől az elején. Azt kell mondanom, teljesen önzetlenül jöttek és kérdezték, hogy miben tudnak mellém állni, hogy nekem könnyebb legyen, és föl ne adjam, el ne menjen a kedvem. Ez a mai napig kitart, annak ellenére, hogy most már elég régóta itt vagyok és megszoktak. Nagyon felemelő volt például, hogy 2011-ben kitüntettek az itt végzett munkámért és Hargita megye tanácsának elnöke, illetve az akkori kulturális miniszter átadta nekem a székelyek hírének öregbítéséért a Márton Áron-díjat.

Érsek M. Zoltán