Fekete hegyek, kék tenger

Montenegróba rövid repüléssel, velünk szállított autóval, vasúton vagy hosszú autózással juthatunk el. Az autózást csak azoknak ajánljuk, akik élvezik a hajtűkanyarokat. Az út lassú, de izgalmas, és aki vállalkozik rá, annak felejthetetlen élményben lesz része. No nem a hajtűkanyarban szembeelőző kamion máig kísértő elejére, a minden kanyar után ámulatból ámulatba ejtő, valószerűtlen tájra gondolok, hanem az alagutakból kibukkanva függőlegesen fölénk hajló fehér sziklafalakra, a viaduktok alatt a mélyben zubogó, kékeszöld patakokra és a kétoldalt fölénk magasodó fűrészfogperemű hegyek sziluettjére. Hát ezért nevezték országukat baljóslatúan „Fekete Hegynek”, Crna Gorának, olaszul Monte Negrónak az itt élő hegylakók.

A tengerpart felé haladva mindenképpen érdemes egy éjszakára tranzitszállásként megállni a Durmitor Nemzeti Parkban. Mojkovacnál letérve az út a Tara folyó vájta, néhol 1300 méter mély kanyonban vezet, mely fölé 2500 méteres hegyek magasodnak.

Zabljak városkája 1456 méter magasan található, télen a síelés, nyáron a túrázás szerelmeseinek ad szállást. Mi az itthonról foglalt tranzitszállóba éjjel fél 1 felé toppantunk be, ahol ennek ellenére terített asztallal vártak minket. Másnap reggel a 17 gleccsertó egyikét, a Crna Jezorót, a fekete tavat sétáltuk körül óriásfenyők alatt és nagy hófoltokon átvágva. 10 fok volt, és mi legalább olyan dermedtek voltunk, mint a kristálytiszta, de alig 4 fokos vízben bágyadtan úszkáló békák… a késő tavaszban erre nem számítottunk.

A tenger felé haladva betértünk a Moraca-kolostorba, amelyet három oldalról magas kőfal kerít körbe, a negyedik oldalon a szakadék széléről vízesés zubog le – onnan nem kellett váratlan vendégtől tartani. A XIII. századi épületben, melyben meg is lehet szállni, a középkori szláv ikonfestészet legszebb freskói láthatók. A tömjénfüstben imbolygó gyertya fényében az aranyglóriás szentek szigorúan néznek le ránk, de a szerzetes szívesen, tört franciasággal magyarázza a bibliai történeteket, és bár a felirat tiltotta a fotózást, cserébe azért, hogy vettünk egy szentképet, végül modellt is állt. Az út menti kocsmában azt rendeltük, amit körülöttünk mindenki evett. Fehéren remegő masszát, kacamakot, zsíros krémsajttal leöntött kukoricakását tettek elénk.

Tintakék este lett, mire a tengert megpillantottuk, és még jó félórába telt, amíg a soha véget érni nem akaró szerpentinen kanyarogva elértük Budva városát. 30 fok és andalító narancsvirágillat töltötte meg a levegőt, amely azután végigkísért minket egész utunk során.

Budva, Montenegró legismertebb üdülővárosa nyaranta pezsgő élettel, fesztiválokkal várja az idelátogatót. Mi hagytuk magunkat eltévedni a kis sikátorokban, hogy aztán egy vadszőlőlugasban megbújó kis étteremben tenger gyümölcsei-pizzát és hozzá helyi Vranacot, testes, nehéz vörösbort kóstoljunk. Soha rosszabbat.

Szállásunk Tivatban, az Adria Tours apartmanházában van. Erkélyünket, melyről a kotori öböl két kis szigetére látni, narancsillat ölelte körül. Montenegró nem túl nagy területű, egy tengerparti szállásról csillagtúraszerűen bejárható az Adria partvidéke, egészen az albán határtól a csupán negyven kilométerre lévő horvátországi Dubrovnikig.

Reggelente lesétáltunk a kis pékségbe, és bureket, sajttal töltött leveles tésztát vagy más helyben sütött finomságot ettünk. A szomszéd kis kávézóból a második nap után automatikusan asztalunkhoz hozták a „szokásos” teánkat. A montenegróiak borostásak, jóképűek, már amolyan másnaposan kedélyes hegyirabló módra. Igen magasak – a statisztika szerint Európa legmagasabbjai –, érdemes őket elnézni, ahogy a pici Yugókba vagy a szinte matchboxszerű 500-as Fiatokba hajtogatják be magukat.

A kotori öböl – Cattaro, ahogy az olaszok hívják – a világörökség része. Az Adria kapujában eldugott öt kis öböl nem véletlenül kapta meg ezt a címet. A természeti környezet és az ember alkotta szépség valóban ritka harmóniában egyesül a világ e pontján. Az ezerméteres szürke hegyek meredeken szakadnak le a kék tengeröblökig, és a két kibékíthetetlen elemet, követ és vizet piros tetők, fehér kőfalak és a ciprusok haragoszöld fáklyái szegélyezik.

Míg a többi tengerparti város, Budva, Tivat, Dubrovnik közvetlenül a parton áll, kitéve a váratlan ostromnak, Kotort magas hegyek övezik, és öt öblön és egy 350 méter széles szoroson át lehet megközelíteni. Itt annak idején vaslánc (verige) állta a hívatlan vendégek, kalózok, ellenséges flották útját. A kereskedővárost bástyák, vizesárok és a hegyoldalra felfutó falak tették még biztonságosabbá. A fal tövében a nyüzsgő piacon fejkendős kofák illatos kajmakkal, juh- és kecskesajtok gömbjeivel, füstölt gomolya sajtokkal kínáltak minket. Kés hegyéről kaptunk kóstolót a hatalmas füstölt sonkákból, a tengeri halak és herkentyűk halmát szörnyülködve vizsgáltuk, és végül az olajbogyókból vásároltunk vásárfiát.

A fallal körülvett óvárosba a tengeri kapun át két öblös ágyú közt léphetünk be. A kicsiny, zegzugos utcácskák élettel, történelemmel és kávéházakkal teliek. Nekünk szerencsénk volt, és kifogtunk egy esküvőt is. A rézfúvós banda „ordenáré” csinnadrattájától még a hegyek is felébredtek, úgy visszhangozták.

A várost a tengeri kereskedelem tette naggyá: tengerészegylete a IX. században alakult – akkor mi még a nyereg alatt puhítottuk a húst –, és azóta is működik. A hagyomány szerint a kotori tengerészek 809-ben hozták a városba Szent Trifon maradványait, tettükért ajándékot kaptak, és ekkor járták örömükben először az azóta népi táncukká lett kólót. Az egyletnek vezető szerepe volt a kalózok és a Földközi-tengeren uralomra törő Velencei Köztársaság elleni küzdelemben. A város 1391-ben Velence és Dubrovnik mintájára önálló köztársasággá lett, a tengeri kereskedelem fellendült, gazdag paloták épültek, és még saját pénzt is vertek. Aztán a török közeledtével velencei védettséget „élvezett”, és hanyatlásnak indult.

Kotor és az öböl az elmúlt kétszáz évben 14-szer cserélt gazdát, birtokolták a franciák, sőt még az angolok is, de a helybeliek szerint soha nem fegyverrel vették be. 1814-től a „miénk”, azaz az Osztrák–Magyar Monarchia hadikikötője volt. A búvárkodók számára felfedezésre váró kincs az öböl bejáratánál elsüllyedt Szent István csatahajó, sőt Horthy, a lovas tengerész matrózlázadást is levert az öbölben – de ezzel ne dicsekedjünk.

Ha az összes templomot, palotát megbámultuk, vegyünk egy nagy lélegzetet, és induljunk fölfelé a várost a hegy felől védő városfalak tövében. Ahogy kapaszkodunk a lőrésekkel csipkézett falak közt kanyargó meredek lépcsőn, úgy szélesedik a horizont. Az elénk táruló öböl látványától és a meredélytől felváltva akad el a lélegzetünk.

Az öbölben a parton autózva kis villák, fehér kőkerítések és virágzó leanderek közt haladtunk. A következő kisvároska Perast. Két parányi szigete minden útikönyvben szerepel. Mindkettőt mesterségesen hozták létre. A hagyomány szerint a kikötőbe érkező hajókról mindig egy-egy követ dobtak a vízbe, hogy a tenger isteneit kiengeszteljék. A másik szigetecskén a Szirti Madonna temploma áll, belsejében több mint 2500 hálaadó tábla, melyet a tengerészek helyeztek el köszönetként sikeres útjukért. A két kis sziget tele van turistával, de kétségkívül hangulatos helyek.
Tucatnyi kilométer után elértük Herceg Novit, amely szintén hangulatos kisváros. Főterén az óratorony alatt kávéházak, cukrászdák sorakoznak a sétálóutcán. Ha magyarok társaságára vágynánk, a Hunguest négycsillagos szállodát üzemeltet a városban. Visszafelé Tivatba kompon át lehet lerövidíteni az utat. Lepetanihoz (Szépséges), a szoros kicsi falujához érdekes történet fűződik. Az „ahány kikötő, annyi feleség” életmódot követő tengerészek íratlan törvénye volt, hogy a törvénytelen gyerekeket is el kell tartani. Ezért hazahozták a szeretőket és a gyerekeket, de mivel teljesen haza mégsem vihették, még a Kotorba érkezés előtt partra tették őket. Az így kialakuló falucskában aztán, mondják, mindenféle nációjú gyönyörű hölgy és félvér gyermek lakott.

Izgalmas út, ha Cetinjébe, a régi fővárosba a Kotorból kiinduló szerpentinen át megyünk. A még a Monarchia idején épült úton 25 szabályos hajtűkanyar sorjázik. Az út meglehetősen szűk, tehát ha egy busz szembejön, a személyautó visszatolat az első szélesebb részig. A korlát nélküli oldalon ilyenkor fél méter marad a kerék és a tátongó szakadék között.

Cetinje, a crnagoraiak történelmének, államiságának jelképe ma álmos városka, de ez nem mindig volt így. Itt adták ki például az első cirill betűs könyvet 1494-ben, és a város a török elleni ellenállás központja volt. A montenegróiak büszkék rá, hogy az ő népük, földjük a Balkánon az egyetlen, amely nem hódolt be a töröknek. A harciasságot tanúsítja, hogy népviseletüknek állandó tartozékává lett a vastag övbe tűzött két pisztoly és kés is. De ennek nyomát mára csak a szétlövöldözött közlekedési táblák mutatják.

A város egyik érdekessége a Biljarda, II. Peter – ő kovácsolta egy nemzetté a montenegróiak 35 törzsét – palotája, mely az ország első biliárdasztaláról kapta a nevét. A Bécsben gyártott többmázsás asztalt a kikötőből a nép a vállán vitte fel Cetinjébe, 40 kilométernyi meredek hegyi ösvényen – ami a mai utat látva emberfölötti teljesítmény volt.

Másnap dél felé csatangoltunk. Budvát elhagyva az út a tengerpart fölött vezetett. Elhaladtunk Sveti Stefan, a luxusszigetecske fölött. A tengerhez Petrovacnál tértünk le, a városka készül a szezonra, festenek, ültetnek, takarítanak. Turista még nincs sok, a napernyők egyelőre elszórtan szegélyezik a kavicsos öblöt. A sétány szélén, a pálmafák alatt, a tengerparti étteremben citrommal tálalták a friss tengeri halat. Evés után csak napoztunk, hallgattuk a sirályok vijjogását, és gyönyörködtünk a kék tengeren, egy parányi sziget tetején ragyogó kis kolostorban.

Délután Stari Bar, egy elhagyott város felfedezésére indultunk. A masszív városfalat még a velenceiek építették, jellegzetes kőoroszlánjuk a kapu fölött nézett le ránk. Ennek a középkorban még érseki rangú kis városkának nem volt szerencséje a történelemmel. Először a törököt elűző crnagorai hadsereg ágyúzta szét, majd két lőporrobbanás rombolta le 1881-ben és 1912-ben. A lakók feladták, és a tengerparton másik várost építettek maguknak: az új Bar ma Montenegró és az Adria legnagyobb tengeri kikötője.

A Bar környéki hegyek teraszain az olajfák ezüstös zöldje csillog. Itt áll Európa legöregebb fája, a kétezer éves, több mint tíz méter átmérőjű, göcsörtös famatuzsálem. Mi mindent látott ez a fa, hányan pihentek árnyékában? A két évezred alatt olajával, termésével táplált illír nomádokat, római légiókat, bizánci szerzeteseket, a szerb Zeta Királyság alattvalóit, török szpáhikat, bocskoros felkelőket, osztrák adószedőket. Az ókor és a mediterrán vidék legfontosabb növényéhez számtalan legenda, monda kötődik. Montenegróban azt tartották, addig nem nősülhet meg a legény, amíg legalább 400 olajfát nem ültetett.

Érdemes egynapos kirándulást tenni a Skodrai-tó környékére is. Cetinjéből Podgorica felé tartva, a második Rijeka Crnojevica táblánál letérve a meredek és szűk úton leereszkedve rálátunk a folyóra, amely ideérve már lelassul, és vízililiomokkal teli lomha folyó tóvá szélesedik. A csendes falu látványossága a hárompilléres kőhíd, míg a partizánemlékmű mellett gyógynövényeket válogató, mosolygós öreg néniket és a romos gyár alatt EU-s pénzből frissen felújított korzót találunk.

Meghökkentő. A tó és a körülötte lévő mocsárvilág 40 000 hektáros nemzeti parkja a mediterrán világ utolsó édesvizű mocsaras területe. Az itt élő dalmát pelikán mellett még 270 madárfaj él az érintetlen vidéken.

Hazafelé a Niksic felé tartó útról letérve útba ejtettük az Ostrog-kolostort. A völgyből számtalan hajtűkanyar után értünk el az alsó templomhoz, ahonnan még jó 3 kilométer út fölfelé a felső kolostor. Akinek van egy kis ideje és elszántsága, hogy gyalog tegye meg az utat, mint a felfelé zarándokló helyiek, meg fogja érezni – világnézettől függően – a hit erejét, vagy az építő emberi akaratot. Hogy a több száz méter magas, majd függőleges sziklafalba hogyan építette Vasilije Jovanovic metropolita a XVII. században a fehér kolostort, el nem tudjuk képzelni. A metropolitát, aki csodás módon gyógyított is, végül Szent Bazil néven szentté avatták, maradványait egy kicsi, füstös helyiségben őrzik, mellette hosszú szakállú pópa imádkozik. A szenthez messze földről zarándokolnak az ortodox katolikusok. A családok elhozzák megáldatni otthoni szentképeiket, és láttunk szerb, sőt orosz fiatalokat is. A hit nagy erő, és feltehetőleg az országban mindenütt kitartó ősi kolostoroknak fontos részük volt abban, hogy a helyiek a 400 évnyi török befolyás alatt is megőrizték kereszténységüket.

Hazafelé Bosznián keresztül mentünk, hogy kedvenc városunkban, Szarajevóban kávézhassunk. Átkeltünk tucatnyi alagúton, abszolváltunk pár száz kanyart és egy szürreális motozással induló és súlyos sligovicázásba torkolló határátkelést. De ez már egy másik történet.

Kicsi, de jó

Montenegró kicsi ország, lakói mindössze hétszázezren vannak. Ebből 170 ezren laknak Podgoricában, a Tito idején fővárossá tett és sokáig Titográdnak keresztelt iparvárosban. A többiek, akik a partvidéken laknak, mind ismerik egymást – ezért remek a közbiztonság. Nyugodtan nyitva hagyhatod az autód, biztattak, és a sajátjukat nyitva is hagyják. Most, megszabadulva a nagy testvér, Szerbia baráti ölelésétől, egyfajta kisvárosias buzgalom, jókedv és tenniakarás hatja át az országot: éjt nappallá téve lelkesen építkeznek. Új utak készülnek, szállodák és apartmanházak nőnek ki gombamód a földből, és a külföldi beruházók is megjelentek. A montenegróiak jó vendéglátók, sehol sem próbáltak becsapni minket. Sokan tudnak németül, és az angolt, olaszt is sok helyen értik, de a közlekedési táblák felváltva latin és cirill betűkkel vannak írva. Annak ellenére, hogy az ország nem tagja az Európai Uniónak, az ország hivatalos pénzneme az euró. Ami az árakat illeti, Montenegró kicsit olcsóbb Magyarországnál, és még mindig, 20-30 százalékkal olcsóbb a szomszédos Horvátországnál.

Utazás

Autó:
Budapestről autóval a montenegrói tengerpart kb. 1000 kilométer. De az út nagy részét kanyargós, veszélyes hegyi utakon kell megtenni, ezért javasoljuk egy éjszakára tranzitszállás igénybevételét.
Vonat:
Vonattal Budapestről egy belgrádi gyors átszállással lehet Barba érkezni. Ott az utazási iroda biztosít transzfert a kiválasztott szállodáig.
Repülő:
Két reptér van. Podgoricában szállnak le a menetrend szerinti járatok, de Budapestről van charterjárat közvetlenül a tengerpartra, Tivatba.

Szerintünk az Adriát felfedezni szándékozó magyarok számára a legjobb közlekedési alternatíva: vonaton leutazni, és azért, hogy ott már szabadon csatangolhassanak, magukkal vinni az autót. Szabadkáig autópályán 3 óra az út. Onnan a vonat este indul, kényelmes hálókocsiban alhatjuk végig a szerpentineket, míg autónk teljes biztonságban utazik velünk, és reggel a tengerparton ébredünk. (Árak: Szabadka–Bar–Szabadka hálókocsijegy 22 ezer forint, autónak 35 ezer forint oda-vissza.)