Géher Zoltán szenvedélyes utazó. A turisztikai szakma egyik legbefolyásosabb személyisége, a Dohány utcai, négycsillagos Continental Hotel Budapest vezérigazgatója szabadidejében a világot járja. A változatos kalandok emlékét mintegy tizenkétezer fotója őrzi. Miközben lapunknak legutóbbi, erdélyi körútjának különleges élményeiről mesélt, már a következő úti célt is elárulta, „bakancslistáján” az idén még a titokzatos India, az Aranyháromszög és Nepál látnivalóinak felfedezése szerepel.
– Valószínűleg a gyerekkoromból datálódik az utazás, a világ megismerésének vágya. A szüleim, mivel az „átkosban” nem utazhattunk kedvünk szerint, megpróbáltak az adott lehetőségekkel élni. Viszonylag sok helyre eljutottunk, ahová nem csak háromévente lehetett menni, például Lengyelországba, Csehszlovákiába. De a vágy belém ivódott, és később is minden adandó alkalmat megragadtam, hogy utazgathassak. A három, ma már felnőtt gyerekemet is sikerült beoltani, különösen a középső, a lányom lett szintén nagy világjáró – avatott be a családi szenvedély kialakulásának történetébe Géher Zoltán. Feleségével szerencsére e téren is egymásra találtak.
Géher Zoltán
– A hotelszakma eleve együtt jár az utazással, sokan mondják, talán irigyelnek is azért, hogy milyen szerencsés vagyok, nekem a munkámmal együtt megadatott ez az élvezet is. „Hivatalból” megfordultam már a világ csaknem minden táján, ráadásul jobbnál jobb szállodákban, elegáns környezetben, mindig biztonságban. Csakhogy számomra ez munka, és nem összehasonlítható a szabadon választott kalandozásokkal. Egy idő után rájöttem, hogy el kell választani a kettőt egymástól, mert nekem nagyon fontos, hogy együtt legyek a szeretteimmel, a családommal, és közösen éljük meg az élményeket. Számomra csak így igazi az utazás élménye, amelyhez nincs hasonló: örökké a miénk marad, nem veheti el senki, és közben sokat tanulhatunk. Ehhez azonban valódi érdeklődés és a más kultúrák előítéletek nélküli tisztelete szükséges. Természetesen van, ami tetszik, van, ami nem, de meg kell tanulni elfogadni, kritizálni nincs jogunk – vallja.
Mint mesélte, az utóbbi években egyre „vadabb” helyeket választanak, „nagyobb dózis kell az élményekből”, s azt sem titkolta, hogy számára ebben komoly hajtóerő az idő múlása.
– Addig kell nagyobb kihívást jelentő utakra vállalkozni, amíg fizikailag képesek vagyunk rá – magyarázta, majd hozzátette: – Nekünk valójában az jelenti a kikapcsolódást, hogy lendületben legyünk, menjünk és menjünk. Lehetőleg különleges helyeket választunk, jártunk például Bolíviában, a nagyon híres sósivatagban (Salar de Uyuni) fantasztikus, különleges, felejthetetlen kalandokat éltünk át. Nepálban pedig trekkingre készülünk, ezt még eddig nem próbáltuk. Az utakat többnyire magunk szervezzük. E téren azért a nemzetközi kapcsolatok és a sok szakmai tapasztalat mindenképpen jól jön, az eligazodásban segítséget jelent – ismerte el.
– Teljesen más és összetettebb élményt adnak a zarándokutak, amelyek szintén az életünk részévé váltak, elsősorban a feleségem vallásos elhivatottsága révén. Ő a 2000-es évek eleje óta több alkalommal is vállalkozott az El Camino megtételére, Spanyolországban és Portugáliában is. Minden évben részt vesz legalább egy hosszabb zarándokúton, amelynek bizonyos szakaszain igyekszem én is elkísérni, ahogy a szakmai elfoglaltságom megengedi. Egy ilyen zarándoklaton egészen más jellegű élmények érik az embert, mint amikor turistaként kel útra. Tényleg végigmegy egy belső utazáson is. Az első néhány napi gyaloglás fizikai sokkja után, amikor sikerül legyőzni a fáradtságot és elfogadni az egyszerű körülményeket, hatalmas lelkierő kell a folytatáshoz. Megszelídül az ember, és elenged addig fontosnak vélt dolgokat. Mindezt azért mesélem most el, mert a legutóbbi nagy erdélyi felfedezőutunkra éppen egy zarándokút vezetett el bennünket.
Most nyár elején úgy kerültünk Erdélybe – fűzte tovább a történetet Géher Zoltán –, hogy a feleségem aktuális „zarándokprojektje” a Mária-út lett. A hatvanadik születésnapjára a gyerekek ugyanis kitalálták: az lesz az ajándék, hogy végigmegyünk vele a Mária-úton, ne kelljen egyedül gyalogolnia. Közülünk, a családtagok, illetve a barátok közül valaki – aki éppen szabaddá tudja tenni magát –, vállalta, hogy mindig elkíséri egy-egy szakaszon. Erről az ökumenikus zarándokútról tudni kell, hogy a spanyol El Camino példájára hozták létre, hogy a Közép-Európában található Mária -kegyhelyeket kapcsolja össze. Kiindulópontja az ausztriai Mariazell, Budapest és Máriapócs érintésével Csíksomlyón ér véget. kelet–nyugat irányban 1400 kilométer, amit több részletben lehet megtenni, összességében hatvan nap alatt. Észak–dél irányban is működik, a lengyel Czestochowa, Esztergom, Budapest és a Bosznia-Hercegovinában lévő Medijugorje között, így egy képzeletbeli keresztet rajzol a Kárpát-medencére.
– Lényeg az, hogy ketten indultunk Mariazellből, pár napig én kísértem az osztrák részen, aztán váltottak a gyerekek, majd jöttek a barátok, végül Esztergomban találkoztunk. De még hiányzott egy nagy rész, Esztergomtól Csíksomlyóig. Az idén májusban a feleségemnek – egyetemen tanít – sikerült korábban befejeznie a félévet, és így csatlakozni tudott egy Máriapócsról Csíksomlyóra induló tízfős csapathoz. Több mint húsz nap alatt, május 18. és június 8. között megtették az 520 kilométeres távolságot. A cél a pünkösdi szentmise és a csíksomlyói búcsú, illetve előtte egy héttel, június 1-jén, Ferenc pápa látogatása volt. Ezen a napon a nejem és a zarándoktársai éppen Kolozsvárra értek, de a szentatya kedvéért mikrobuszba ültek, és elmentek Csíksomlyóra, meghallgatták őt, majd visszatértek, és folytatták a gyaloglást. Mi, egy kisebb társasággal, rokonokkal, barátokkal, autóval mentünk utánuk, és csak június 8-án találkoztunk Csíksomlyón.
Ez korántsem volt egyszerű, hiszen a pünkösdi egyházi eseményekre hatalmas zarándoktömeg érkezett a településre. Géher Zoltánnak is csak hosszú telefonálgatások után, nagy nehezen sikerült asszonyát megtalálnia. Előtte azonban még történt egy s más Kolozsvárott, ahol – még nélküle – a kis társaság előző nap megszállt.
– Tulajdonképpen ezzel kezdődött a csoda, amivel Erdély és a Székelyföld teljesen elvarázsolt – tért vissza a történethez Géher Zoltán. – Kolozsváron családi ismeretség révén Tőkés László püspök testvére, Tőkés Erzsébet látott bennünket vendégül, és kalauzolt végig a legendás Házsongárdi temetőn. Jelenleg ő a temető legnagyobb patrónusa, nyugdíjas tanárnőként, régi tanítványai segítségével gondozza, tisztítja azokat a sírokat, amelyekben híres magyar emberek, arisztokrata családok tagjai, tudósok, művészek nyugszanak.
Akiknek nincsenek már rokonaik, hozzátartozóik a városban, de még az országban sem. Rajta kívül senki nem foglalkozik az elhagyott sírokkal, amelyek közül nem egy művészi értéket képviselő síremlék. Tőkés Erzsébet, aki egyébként évekig ki volt tiltva a temetőből, töretlenül küzd, pénzeket hajt fel a felújításra. Amelyek 90 százalékán magyar nevek olvashatók, a márványkriptákban – oda is bevitt bennünket – szintén magyarok vannak eltemetve.
Gondolhatnánk, hogy Géher Zoltánt mindez azért ütötte szíven, merthogy erdélyi kötődései vannak. De nem, csupán a hazafiasság buzog benne, családja ugyanis Biharból származik. Kérdésünkre, hogy Kolozsvár vagy a Házsongárdi temető hatott-e rá jobban, azt válaszolta: leginkább Tőkés Erzsébet elhivatottsága nyűgözte le, ahogy elmesélte, kik voltak itt – és miért – az egykori nagyságok, hogyan éltek és alkottak a művészek, miről voltak nevezetesek az erdélyi nagy családok.
De a szívmelengető események sora ezzel még nem ért véget. Csíksomlyón, a többezres hallgatóság részvételével celebrált katartikus hatású pünkösdi szentmise hangulatát aligha lehet szavakkal visszaadni, ám erre még rátett a Csobotfalván délután tartott hagyományos csángó mise sajátos atmoszférája. A csángó misére minden évben megtelik a dombtetőn álló Szent Péter és Pál-templom.
– Azt hiszem, ez volt számomra a beavatás kezdete – minősítette a hatást Géher Zoltán. – Sokat hallottam már róla, de saját szememmel látni, hogy ott ülnek a színes csángó ruháikban a nők és a férfiak, magyarul szól nekik a mise… tényleg fantasztikus élmény. Majd ezután következett az elképesztő körutazás az erdélyi falvakban, amelynek során valóban rejtett kincsek tárultak fel előttünk. Csupán annak köszönhetően, hogy az egyik barátunk barátjának véletlenül a szívügye volt, hogy elvigyen mindenhová bennünket, és megmutasson mindent. Önkéntes kísérőnk fáradhatatlanul kalauzolt bennünket Székelyudvarhely környékén a fazekasságáról híres Korondra, majd Székelykeresztúrra, ahol utoljára aludt Petőfi Sándor, s akinek óriási kultusza van a helyiek körében. Jártunk a különleges nevű Atyha, Énlaka és Etéd nevű falvakban, megcsodáltuk Máréfalván a gyönyörű székelykapukat és a csak a kedvünkért kinyittatott templomok belsejét, valamint Alsóboldogfalva és Kisgalambfalva portáit. Nagygalambfalván a 2018-ban 90 éves korában elhunyt Kányádi Sándor költő emlékét keresve, megszólított bennünket egy helyi lakos, segíthet-e valamiben. Hihetetlen, de éppen ő volt Kányádi unokája, aki csak annyit mondott, menjünk vele. Bevitt egy házba, aztán keresztül az udvaron és a kerten. A kert végében, a költő sírjánál szótlanul megállt. Aztán megmutatta a két szobát, amelyekben Kányádi egyszerű körülmények között lakott. A papucsa is ott volt még a helyén. Érintetlenül meghagytak mindent, pedig ez csak egy lakás, nem múzeum. Szimpatikusak voltunk neki, csupán azért mutatta meg nekünk.
A körutazásból persze Farkaslaka sem maradt ki, amelynek neves szülötte Tamási Áron, a székely lélek és mentalitás nagy ismerője, többek között az Ábel-könyvek alkotója. Emlékét méltó módon ápolják, az emlékház megtekintése ma már kötelező turistaprogram. Izgalmas és meglepő élményt nyújtott a szinte ismeretlen Bögöz nevű falucska (románul Mugeni) is, amelynek 12. századi eredetű, a 15. században bővített, 13–14. századi falfestményekkel és festett, 1724-ben készült kazettás famennyezettel díszített református temploma egészen lenyűgöző. A feljegyzések szerint a freskókat 1865-ben fedezték fel, a mészréteg alatt. 1930-ban az utolsó ítélet képsorában rovásírásos szöveget is találtak.
Az élménybeszámoló itt egy modern sztorivá kerekedett: éppen vasárnapra esett a bögözi látogatás, a templomban mise volt, a faluban pedig székely viseletbe öltözött emberek vonultak, virágcsokrokkal, mint a ballagáson. Kiderült, hogy Erdélyben szokássá vált az 50. évet megünnepelni: ilyenkor összejönnek a régi osztálytársak, vagy akik 50 évesek lettek abban az évben. Az alkalomra hazatérnek a külföldre elszármazottak is, és felveszik az ünnepi székely viseletet. Így őrzik a tradíciót – jegyezte meg Géher Zoltán, aki végül még egy igazi gyöngyszemre emlékeztetett: Székelyderzsen látható Székelyföld egyik legértékesebb műemléke. A gótikus unitárius erődtemplom az UNESCO-világörökség része, belsejében a 15. század elején készült freskótöredékek kerültek elő, amelyek Szent László legendájának állítanak emléket.
Az erődtemplom érdekessége az is, hogy a falu népe ott tárolta az élelmet. A várfal mentén tartották a gabonát, a saroktornyok emeletén pedig kampókra akasztva a szalonnák lógtak. Ezt a hagyományt a falu lakói a mai napig őrzik, minden családnak saját ládái és kampói vannak. A tornyokat és a gabonás ládákat – akár a múltban – most is csak hetente egyszer, szerdán reggel 7-kor lehet felkeresni.
Erdély már évekkel ezelőtt is beletartozott a Géher-család kedvelt feltöltődési úti céljai közé. Míg a gyerekeik kisebbek voltak, évente egyszer-kétszer általában felkerekedtek, gyakran szó szerint is, kerékpárral, a nyugalom, a teljes kikapcsolódás reményében. Mostanában pedig, az évi egyszeri közös, a gyerekekkel és a négy unokával töltött „szent” családi egy hét helyszínéül is választottak már a szépséges székelyföldi települések közül. Ilyen volt például Ivó, ahová kivételesen kétszer is visszatértek, annyira megszerették a Hargita oldalában megbújó falut, és az interneten megtalált hangulatos, két patak által táplált tó partján lévő házat.
Szerző: Osváth Sarolta
