Ilyen lenne Ausztria tengerparttal

Felhőkbe nyúló hegyek és gigantikus cseppkőbarlangok, római városfalak és középkori házak, tengerpart és tucatnyi síterep, vadvízi evezés és folyóparti sörözés – aki itt nem találja meg a kedvének leginkább megfelelő szórakozást, az jobb, ha sehová nem indul el.

Elenyésző – bár a statisztikák szerint egyre nagyobb – azok aránya, akik turistaként az egykori volt Jugoszlávia területére akarnak indulni, és nem Horvátországot választják. Az elmúlt tíz-tizenöt évben mintha kialakult volna egy olyan, igencsak torz kép, hogy a nyugat-balkáni turisztikai látnivalók – leszámítva talán a boszniai Mostart az újjáépített Öreg híddal – erre az egy országra koncentrálódnak.

Néhány napot is elég azonban eltölteni Szlovéniában – bár hiába kicsi ország, két hetet is el lehetne úgy tölteni, hogy ne unatkozzunk –, hogy kiderüljön: a valaha volt jugoszláv államalakulat legnyugatibb-legészakibb és legfejlettebb tagköztársaságában is jócskán vannak csábító látnivalók, a kikapcsolást, az aktív vagy a passzív pihenést szolgáló programok. Sőt, ebben az egy országban gyakorlatilag mindent megkaphat az utazó, amit csak egy európai országtól elvárhat.

A felfedezés valószínűleg egyébként csak nekünk, magyaroknak új: a statisztikai adatok szerint az utóbbi néhány évben folyamatosan nőtt az országba érkezők száma. Így nem meglepő, hogy ma már a turizmus adja az egyébként a magyarországinál jóval fejlettebb gazdaság teljesítményének nagyjából nyolcadrészét – az egy főre jutó GDP-jük tavaly megközelítette a 24 ezer dollárt, míg a miénk nem érte el a 19 ezret –, amihez néhány nap alatt mi is hozzátettünk néhány száz eurót.

Szinte nincs az idegenforgalomnak olyan területe, amiben ez a csupán kétmilliós ország ne tudna színvonalas szolgáltatást nyújtani. A negyed-magyarországnyinál kisebb területen fekvő ország négy egymástól részben vagy jelentősen eltérő földrajzi egységre tagozódik, és ezek mintegy magukba sűrítik mindazt, amiért utazni érdemes. Az ország északnyugati részén az Alpok nyúlványai, a keleti, délkeleti részén a Dinári-hegység hágói emelkednek a felhők közé (az ország tengerszint feletti átlagmagassága meghaladja az ötszáz métert, a legmagasabb csúcsáé a háromezerhez közelít).

A hegyek nekünk, alföldi országból érkezőknek különösen csábítóak: a hegyoldalak télen sízésre, szánkózásra, nyáron a vad folyók és hegyi patakok vadvízi evezésre, évszaktól függetlenül túrázásra. Az országban szinte egymást érik az egyedi természeti kincsek, megmondani sem tudnánk, melyik a legmaradandóbb élmény. Ott a világörökség részének számító Skocjan barlangrendszer egy föld alatti folyóval, aztán az ország legmagasabb csúcsának közelében lévő bledi tó, közepén a nyolcszáz éves templommal és a Kívánságok tornyával (igen, a név olyan, mintha egy Harry Potter-regényből származna, de a hangulata sokkal romantikusabb). Aztán ott a szlovén karsztvidéken a postojnai cseppkőbarlang, a világ egyik legnagyobb barlangja, ami akkora, hogy kisvonat vezet a belsejébe, és tízezer ember fér be a koncertteremnek nevezett helyiségébe. Ha mégis választani kell, akkor a csúcsot az ennek közelében lévő predjamai barlangvár jelent. Ez a nevéhez méltóan egy barlang bejáratába épült – meggyőződésünk, hogy a két barlangrendszer valami eddig fel nem tárt járaton összeér –, és néhol a barlang sziklája a kastély fala.

A zord hegyek alkotta tengelyt észak-északkeleten és délnyugaton is egy-egy lankásabb, alföldi jellegű terület határolja. Előbbi a magyarok által is lakott régiója az országnak – a Kárpát-medence délnyugati csücske –, utóbbi a nemcsak éghajlatát, hanem az emberek szokásait, mindennapjait, építési stílusát, a hétköznapok hangulatát is uraló mediterrán terület, benne a nyúlfarknyi, alig ötven kilométer hosszú tengerparttal.

Szóval aki akar, az akár fürdőzni is tud, bár a turisták valószínűleg legkevésbé ezért jönnek az országba; erre azért tényleg több lehetőséget kínál az Adria több ezer kilométeres horvát vagy olasz tengerparti szakasza. Az alatt a néhány nap alatt, amit Szlovéniában töltöttünk, nekünk sem jutott eszünkbe, hogy elmenjünk a szlovén Isztriára; bár valószínűleg ha eszünkbe is jut, akkor sem fürdőzéssel töltjük az időt, hanem inkább a Dubrovnikra kísértetiesen emlékeztető, bár annál jóval kisebb, a szlovén–horvát határ közelében, egy földnyelv csücskére kilógó Pirant, annak gótikus épületeit, középkorból fennmaradt városközpontját és városfalait néztük volna meg.

Ez az egyik, amiben Szlovénia szinte utolérhetetlen: számtalan települést találhatunk, ahol szinte sérülésmentesen, de legalábbis túlnyomóan épen megmaradtak a több száz éves épületegyüttesek. A legismertebb tengerparti városnak, Kopernek is jó állapotban fennmaradt a történelmi városmagja, de még a Dráva partján – tehát olasz földtől messze – fekvő Ptujban is jó állapotban fennmaradtak a római kori emlékek.

Mivel igazi nagyvárosa nincs – a főváros, Ljubljana lélekszáma sem éri el a háromszázezret, Mariboré kicsivel több százezernél, a többieké ötvenezer alatt van –, a városokat nemigen csúfították el modern panelrengetegek. A fővárosban – ahol és aminek a környékén a legtöbb időt töltöttük –, főként annak történelmi városrészében, a később a Szávába ömlő Ljubljanica folyó jobb partján, úgy érezhetjük magunkat, mintha Grazban vagy Klagenfurtban lennénk. Az emberek kedvesek, de távolságtartók, a sör kiváló – az ételek viszont nem túl fantáziadúsak, bár volt kivétel is: a remek panorámát kínáló ljubljanai várban olyan gombalevest ettünk, amiben többféle gombát véltünk felfedezni, mint amennyit itthon valaha is láttunk –, az utcák tiszták, ápoltak, rendezettek, picit talán élettel telibbek.

Ha Prágát azért szeretjük, mert emberléptékűbb és élhetőbb Budapestnél, akkor Ljubljanát különösen szerethetjük ugyanezért. Persze tizedakkora, ami kétségkívül jelent egyfajta magyarázatot erre, de ennél többről van szó: a nagyon sok zöldfelületről, a pezsgő hangulatról – ami azonban mentes az ideges rohangálástól –, arról, hogy a történelmi városrészek is élő, szerves részekként simulnak bele a modern mindennapokba. A helybéliek elegánsak, nem csak ruházatukban, viselkedésükben is úriemberek.

Az egész országban nagyon sok barokk, az 1800-as éveket idéző épület maradt meg, és úgy általában is, a településeken járva gyakran a Monarchia hangulata lepett el minket. Annak ellenére is, ha németül meglepően kevesen beszélnek – angolul viszont lényegében mindenkivel szót lehet érteni –, még néhány tíz kilométerre az osztrák határtól, egy hegyi falu egyetlen kocsmájában is szinte tökéletes angolsággal igazítottak minket útba Ljubljana felé. Viszont azt sem tudták németül megválaszolni, mennyibe került a két deci kólánk, de a közeli Logatec nevű, több mint tízezer lakosú városban is hasonlóan jártunk: ott töltött esténken is egyetlen emberrel, egy Svájcból odaházasodott nyugdíjas panziótulajdonossal tudtunk németül beszélni.

Egyébként 1,5 euróba; mármint a hegyi faluban – a nevét már csak kimondhatatlansága miatt is érdemes feljegyezni, Crni Vrh-nek hívják – ennyibe került a kóla. Az árak ugyanis szintén Ausztriát idézik: a legtöbb termék jócskán a magyar árszint fölött kapható – és csak hétfőtől szombatig, vasárnap minden üzlet zárva van –, az élelmiszerek viszont cserébe finomabbak, és a borkóstolón a bort nemcsak megmutatják a pohárnak, hanem rendesen teletöltik azt.

A piaci szemlélet egyébként szinte mindenhol tetten érhető az utazónak is: a látványosságok egy részének közelében például behajtási, majd a helyszínén parkolási díjat is fizetni kell. A szállás sem olcsó, 2 fő részére 30 euró alatt nemigen lehet normális helyet találni, de ha nem foglaljuk le időben a szállásunkat, könnyen 50-70 eurós díjakba is belefuthatunk.

Ami ezek után feltűnő: nem piaci árazású, hanem az egész országban egységes és – bár az euró árfolyama ezt erősen befolyásolja – jellemzően a magyarországinál olcsóbb a benzin. Ottjártunkkor 1,21 euró volt egy liter ólommentes benzin, ami nagyjából 330 forintnak felelt meg, akkor itthon 345 forint körül volt az átlagár.

Autóval egyébként viszonylag könnyen lehet közlekedni az országban – legalábbis most már. Néhány éve még igencsak hézagos volt az autópálya-hálózat, mostanra azonban lényegében minden fontos útvonalon sztrádák vezetnek: a magyar határról Mariborba, Ljubljanába, a tengerpartra, a goriziai olasz–szlovén, a Villach és Graz felé vezető osztrák–szlovén határhoz egyaránt el lehet jutni autópályán – a sztrádákra egy hetijegy 15, egy havi 30, míg egy éves matrica 90 euróba kerül –, de sztráda köti össze a két nagyvárost Zágrábbal is. A legközelebbi autópálya-csomópontot mindig könnyen megtalálhatjuk, ezek nagyon jól ki vannak táblázva, a közutakon azonban következetlenül vannak kitéve a táblák: sosem tudhatjuk, a következő települést, egy térségi központot vagy a száz kilométer múlva esedékes nagyvárost jelzik-e majd a következő kereszteződésnél.

De utunk végén úgy éreztük, azzal sem veszítettünk volna semmit, ha bárhol eltévedünk: ez egy olyan ország, amelynek még a legeldugottabb zsákutcáiban is bármikor rábukkanhat az ember egy utolérhetetlen látnivalóra.