Laosz

Visszagondolva, a legkeményebb laoszi buszélményünk a legelső volt talán a vietnami Lao Bao határátkelőtől Savannaketig. Pár év múlva minden bizonnyal egy gyönyörűen aszfaltozott út „feszít” majd ezen a szakaszon, ám manapság még az erdőbe bevezetett terelőutak homokárkai között szlalomozik a busz, elképesztő porfelhőt kavarva. Mivel 35 fok van, az ablakokat muszáj néha kinyitni, ami azt eredményezi, hogy este két szerecsen bámul vissza ránk a tükörből. A harmincéves járgányon természetesen telt ház van, kétszer többen vagyunk, mint ahány ülőhely. Néhányan a sofőr mellett zötykölődnek, megtöltik a folyosót, és a karfákat is mind elfoglalják. Hogy a busz tetejére mi mindent halmoztak föl, most nincs idő részletezni. Fantasztikus, hogy a laosziak még ilyen utazási körülmények között is képesek megőrizni jó kedélyüket. Nem aggódnak egy percig sem, mert tudják, hogy egyszer úgyis odaérnek.

Savannaket 150 ezer lakosával Laosz második legnagyobb városa. Ez a szám nevetségesen hangzik a szomszédos Vietnaám majd nyolcvanmilliós népességéhez képest. A város a Mekong keleti partján fekszik, a folyó túloldalán már Thaiföld zöldellik. Délután kettőtől az élet szinte megáll, a város visszavonul az árnyékba sziesztázni. Mindenki alszik: legtöbben függőágyaikban lustálkodnak, néhányan a fűben, járműveiken vagy az ebédlőasztalon.

Kellemes, higgadt a légkör, igaz, unalmas utcák keresztezik egymást, és a házak sem figyelemre méltóak. Azért van látnivaló: a francia gyarmatosítók itt húzták fel Laosz legnagyobb katolikus templomát a harmincas években. A helyiek természetesen rá se bagóznak, hiszen Savannaketnek négy-öt gyönyörű buddhista kolostora is van.

Be is lépünk az egyikbe, és csak két órával később szabadulunk: beszélgetésbe elegyedünk néhány szerzetesnövendékkel, akik a csellengő idegeneken gyakorolják angol nyelvtudásukat. Körbevezetnek a főtemplomban, és részletesen elmesélik a freskók történetét. Búcsúzáskor kezet akarok rázni velük, de visszahőkölnek, majd mosolyogva elmagyarázzák: „A mi vallásunk nem engedélyezi, hogy 21 éves korunk előtt nőkkel érintkezzünk”. Azt is elmondják, hogy ebben az életkorban kell döntést hozniuk, hogy szerzetesek lesznek-e, vagy kilépnek a rendből, és továbbtanulnak, családot alapítanak. A hadsereg helyett (mivel az országnak nincs ilyen) buddhista kolostorokba „vonulnak be” a laoszi fiúk. A templomkertben megállít egy baseballsapkás, papucsos volt diák, és megkér minket, hogy segítsünk megírni az angol esszéleckéjét. Így délután, a külvárosi családi házban, egy frissítő és a körénk sereglett szomszéd gyerekek társaságában megírjuk a házi feladatot. Kellemes meglepetés, hogy Laoszban az első nap több helyivel beszélgethetünk, mint ahány vietnamival három hét alatt.
Savannaketből 300 kilométert buszozunk dél felé, Pakxe városáig. A buszon felismerjük azt a két francia fiatalt, akikkel még a Transzmongóliai Expresszen találkoztunk két hónappal ezelőtt. Így négyen együtt maradunk a következő napokra.

Pakxéból csak másnap kora reggel indulhatunk tovább a Bolaven-fennsík felé, a buszon már csak a keskeny folyosón, a rizszsákokon kapunk helyet egy szoptatós anya mellett. Az út mesés az örökzöld banánültetvényeken és tradicionális falvakon keresztül. Néha azért illúzióromboló képeket látunk: egy buszmegállóban például egy hatévesforma kisfiú tapasztalt, vén dohányosként szív bele cigarettájába. Leszállunk, és a forró trópusi nap alatt hátizsákjainkkal még négy kilométert sétálunk Tad Lo vízeséséhez. A paradicsomi környezetben kibérelünk két cölöpökön álló bungalót, melyek alatt kakasok és malacok rohangálnak. Őket és a helyieket sem zavarja az a pár lézengő turista jelenléte. Számukra mi Tad Lo állandóan változó fehér lakosai vagyunk, így mindig barátságosan viszonozzák a „Sabadiii!” felkiáltásainkat (a laoszi „szia”).Az első délutánt lustálkodással töltjük: úszkálunk a vízesés természetes jakuzzijában, és napozunk a Xe Set folyó füves partján. Este narancssárga fény telepszik a falura. A helyiek levonulnak a partra fürdőzni, a gyerekek bambuszlabdával fociznak, teljes az idill, és szép lassan besötétedik.

Tad Lo környékén rengeteg kirándulásra van lehetőség, és a legérdekesebb helyek a dzsungel mélyén rejtőznek. Idegenvezetőt bérlünk, egy nagyon kedves fiatal személyében.

Banán- és pálmafák alatt sétálunk egy jó órát, mire elérjük az első alak falut, ahol a lakosok ősi törzsi szokás szerint vízibölényeket áldoznak fel a falu közepére állított hosszúkás bambuszkunyhóban. (Az Apokalipszis most című Coppola-film utolsó képsorai ezt a szertartást mutatják.) Megérkezésünkre az egész falu körénk gyűlik. Az egyik öreg, szemmel láthatóan ópiumfüggő, meghűlésre hivatkozva fájdalomcsillapítót kér. Bármennyire is sajnáljuk, nem adhatunk neki semmit, mert az ő szervezetük másképp reagál a nyugati gyógyszerekre, arról nem beszélve, hogy a pirulákat Lao Whiskyvel (rizspálinkával) leöblítve, drogként is használják.

Folytatjuk utunkat a rizsföldeken, kávé- és gyapotültetvényeken és egy kiszáradt folyó óriás kövein keresztül. Visszafelé is megállunk egy faluban, ahol egy férfi mezítláb és csupasz kézzel mássza meg a falu legmagasabb pálmafáját, és lenyes nekünk pár friss kókuszdiót. De valami más is zuhanni kezd a fáról, majd gyönyörűen tovasiklik: egy repülőmókus! Csodálatos állat, a kókuszlé pedig fenséges, ami elég energiát ad, hogy a negyven fokban visszasétáljunk Tad Lóba.

Ha a Bolaven-fennsíkról van szó, kávéültetvényei sem maradhatnak említés nélkül. A huszadik század elején, a francia gyarmatosítók kísérletet tettek a kávé laoszi bevezetésére, ahogy előzőleg ez már Vietnamban sikeresen megtörtént. A Bolaven-fennsík kitűnő termesztési területnek bizonyult a kávéültetvények kedvező fekvése miatt. Manapság, ahogy Laosz lassan megnyitja kapuit a külföldi beruházók előtt, egyre több kávéimportőr érdeklődik az aromás és olcsó lao kávé iránt. Habár mi igazi, klasszikus ültetvényeken nem jártunk, reggelente isteni jeges kávét fogyasztottunk a helyi éttermekben!

 

Si Phan Don, a „4000 sziget”

Másnap reggel ismét a pakxei buszállomáson vagyunk, de még nem tudjuk pontosan, hova is szeretnénk menni. Sok lehetőség van, így hagyjuk, hogy a menetrend döntsön helyettünk. Egy busz azonnal indul például Laosz legdélibb csücskébe. „Azonnal”… Laoszban ez annyit jelent: két órán belül, mivel a buszok csak akkor indulnak el, ha megtelnek. Ha tele van egy busz, az annyit jelent, hogy a tetőre már mindent felpakoltak – az összes kerékpárt, az elképesztő mennyiségű csomagot –, és az utasok is elfoglalták ülőhelyeiket, még a folyosón sorban felálított műanyag székeken is.
A titokzatos „4000 sziget” felé az út minősége meglepően jó, ráadásul egy helyi Nigel Mansellt fogunk ki, így pár óra múlva már a Mekong partján állunk, Ban Nakasangban.

Itt, pár kilométerre a kambodzsai határtól a legnagyobb kiterjedésű a Mekong. Az esős évszakban a két partja közti távolság elérheti a 14 kilométert is. Itt terül el a homokpadokból, borzos faszigetekből álló zöld labirintus, mely a Si Phan Dont (4000 szigetet) alkotja.

Fa motorcsónakkal érkezünk a Don Det-szigetre. Ahogy partra szállunk, és elkezdünk szobát keresni, rádöbbenünk, hogy paradicsomi helyre vetődtünk. Habár az áramot és a csapvizet nélkülöznünk kell majd, de a megtisztított Mekong vizében azért lezuhanyozhatunk. A szálláskeresés sem tart sokáig, hiszen a fő csapás mindkét oldala fogadókkal van teli. Kiválasztunk egy bambuszházikót a Mekong-parton Mr. Watt kertjében. A kilátás és a csend tökéletes. Délután sétára indulunk. Bambuszkunyhók, cölöpházak, pálma- és banánfák szegélyezik a Don Detet átmetsző főösvényt, ahol kizárólag gyalogosan vagy biciklivel lehet közlekedni. Hét óra felé azonban szaporázni kell a lépteket, hogy még visszaérjünk sötétedés előtt (ami a szigeten koromsötétet jelent), és meggyújtsuk a teraszon és a bambuszházban felsorakoztatott gyertyaarmadát.

Másnap korán reggel felkerekedtünk, hogy biciklivel járjuk be Don Det és a szomszédos Don Khon szigetét. A franciák a múlt század elején itt építették meg Laosz első és utolsó vasútvonalát, mely Don Detet és Don Khont kötötte össze. A két sziget közti híd még ma is áll, ám a vasutat darabjaira szedve kisebb hidak és átjárók építésére használták fel a helyiek.

A 4000 szigeten rengeteg mendemondát hallunk az Irrawady-delfinekről, erről a védett édesvízi fajról, melynek utolsó példányai Don Khon déli csücskénél élnek. Kalandos utat teszünk meg, hogy láthassuk őket: először biciklivel követnünk kell egy helyi halászt, akivel alig tudunk „pedált tartani”, úgy száguldozik a csodás trópusi kertek alatt. Egy homokos partszakaszra érünk, ahol csónakba ülünk. A szuperszonikus jármű vezetője is bámulatos rutinnal szlalomozik a Mekongból kihajló fák, a kimagasló sziklák és a bikaerős áramlatok között. Egy széles öbölbe érvén a halász leállítja a motort, és minket is csendre int. Himbálózunk a vízen és hegyezzük a fülünket, kíváncsian várunk rájuk. Hirtelen, húsz méterre a csónakunktól, egy szögletes fej emelkedik ki a barnás vízből. Aztán egy másik, és így tovább, kecsesen és méltóságteljesen mutatják meg magukat, majd lassan alábuknak. Összeszorul azért a szívünk, mert itt, Kambodzsában már csak tíz darab van belőlük!

Itt, Kambodzsában? Kicsit mi is meglepődünk, hogy már kambodzsai vizeken evezünk. De azon még jobban, hogy a delfinles után a kapitány kivisz minket a „Sehova” partjára, ahol egy lepukkant bambuszházikó tűnik ki a homokdűnék közül, laoszi és kambodzsai zászlókkal. Egy álmos Hawaii-inges férfi sétál ki a kunyhóból: ő a határőr úr, aki kétdolláros határátlépési díjat szed az odatévedt turistáktól. A szituáció túl komikus: ezt az egész vám-hókuszpókuszt biztosan a halászok és az a férfi találta ki. Azért kellemes volt ez a harminc perc az állítólagos kambodzsai felségterületen!

 

Elefántháton az „ezer elefánt” országában

Ázsiában utazgatva szeretnénk valóra váltani egyik álmunkat: elefántháton utazni.
Annak ellenére, hogy Laosz az „ezer elefánt” országa, megérkezésünk óta még egy példányt sem láttunk. Mi inkább az „ezer kakas” országa névvel illetnénk, így utánuk kell járnunk.
Megtudjuk, hogy Champasak megye egyik kis falvában a mai napig elefántokkal dolgoztatnak, és kirándulásokra is lehetőség van.

A helyszínen egy repülőtéri lépcsőhöz hasonló állványról szállunk fel a masszív elefánttestre, vagyis az arra erősített kényelmes bőrülésre, a gondozója mögé. És íme nekiindulunk a hegynek egy kacskaringós csapáson. Elámít a hatalmas állat óvatos mozgása, kimért léptei, ahogy kikerüli a sziklákat, kátyúkat, ami az útjába akad.

Tökéletes kényelemben himbálódzunk, a gondozó elnyújtott kiáltásokkal, fülei alatt pedig kötéllel irányítja. A rovarok elriasztása és a forróság végett óriás füleit legyezőként használja, ami finoman csapdossa lábainkat.Az 56 éves elefánt másfél óra alatt éri el a hegy csúcsát, Laosz egyik legtitokzatosabb helyét, az Asa-hegyet. Tökéletes kört alkotó méteres sziklák állnak a fennsík tetején. Senki sem tudja, hogy mire szolgálhattak, miként azt sem, hogy ki formálhatta őket. Pár perc elmélkedés után az állat megfordul, és az árnyékos erdőn keresztül visszavisz minket a faluba.

 

Champasak

Champasak 4 km hosszú főutcájával, mely a Mekonggal párhuzamosan fut, egy klasszikus vadnyugati város hangulatát kelti. Egy bank, egy iskola, faházak mindenütt, már csak a seriff irodája hiányzik. Néhány gyönyörű francia villa romos váza azonban megtöri az illúziót. Mint a laoszi városokban általában, itt sincs sok látnivaló, mégis tökéletesen érzi magát az ember. Champasakba eredetileg azért jöttünk, hogy megnézzük a híres Hegyi Kolostort (Wat Phou), mely 13 kilométerre van a városközponttól. Tökéletes távolság kerékpáron… igaz, elég lassan érünk oda, mivel a hőmérő 36 ºC-ot mutat, és fényképezni is állandóan megállunk.

A VI. századi kolostor (a kambodzsai Angkor Wat mini mása) a sűrű erdős Lingaparvata hegyre és annak völgyébe épült. A komplexum háromszintes, és 2001-ben lett a világörökség része. Mivel rajtunk kívül alig vannak, misztikus hangulata van a romnak, mintha egy szellemváros templomait járnánk körül. Eredetét a mai napig homály fedi, legrégebbi részeit nagy valószínűséggel az ősi khmerek építették, de néhány homokkő dombormű hindu imahelyre utal.

Wat Phoutól visszafelé hirtelen egy kerti partin találjuk magunkat. Megállítottak, és szinte becibáltak minket biciklistől egy családi mulatságra. Mindenki táncol, a házigazda pedig a fogával nyitogatja a Laobeereket a vendégseregnek.

NEON-nal világítanak az egész országban. Az éttermek és motelszobák fénycsövein csodás gekkók vadásszák az éjszakai bogarakat, de nagyon kellemetlen a fénye.

SZEMÉT: lelkifurdalás nélkül szemetelnek az emberek: kidobálják a buszból a műanyag üvegeket, a nejlonzacskókat és mindent, ami szükségtelen számukra. Meg se fordul a fejükben, hogy micsoda kárt okoznak ezzel.

KAKAS: Savannaket, reggel 8 óra (minden városra igaz lehet a történet). Pár kakas éjjel kettőtől mostanáig nonstop kukorékol a szomszédban. De olyan aktívan, hogy az utolsó órára berekedtek az urak!

MEKONG: három ország használja mosógépnek, vízi országútnak, szemetesnek és fürdőkádnak.
PETANQUE: a világ egyik legrégebbi golyójátéka, 1910 óta űzik versenyszerűen (www.petanque.hu).

KONYHA: a laoszi konyha messze nem olyan híres, mint vietnami vagy kínai szomszédjai, pedig megérdemelné. Előszeretettel használnak csirkehúst, különböző halféléket és kókuszlevet, a legtöbb ételt pedig szép kis bambuszdobozban prezentált ragacsos rizzsel tálalják, melyet ujjainkkal gombócokat formálva adagolunk. Desszertként mennyei gyümölcsöket fogyaszthatunk (mint a csillaggyümölcs) frissen, turmixolva, rizzsel vagy süteménybe töltve. A (jeges) kávéról már ódákat zengtünk, a felnyársalt, hirtelen kisütött fiókákat és csótányokat (ezeket az út mentén lehet kapni) viszont nem részleteznénk.
 

JÁRMŰVEK:

Tuk-tuk: Alapváltozata egy taxiként üzemelő háromkerekű vázra szerelt, kb. 125–250 köbcentis motorral meghajtott, személyszállításra konstruált, fedett motortricikli. Indiában és Pakisztánban motoriksaként ismert.

Jumbo: nyitott, busszá alakított 20 személyes kamion, melyen szardíniaként átlagban negyvenen zötykölődnek.