A budapesti közgazdász másfél év elteltével továbbra is megszállottan halad útján, hogy teljesítse álmát és egyben kitűzött célját: öt év alatt, ahol csak lehetősége van rá, gyalog megkerülje a Földet. Kora tavasszal negyven napot töltött Vietnam északi felében, majd március végén lépte át a laoszi határt. Bő egy hónapot vándorolt Indokína talán legszegényebb országában, majd Thaiföldön barangolt Nong Khaitótól Bangkokon át Sa Kaeóig. Június első felében ért Kambodzsába, ahol tervei szerint egy hónapig marad, vagyis vízuma lejártáig. Utána visszatér Vietnamba, ezúttal az ország déli részét ismeri meg, és Saigonban hosszabb pihenőt tart, hogy felkészüljön az újabb nagy kalandokra. Feltöltődve kíván nekiindulni az azt követő háromnegyed évnek, amikor is az indonéz szigetvilágban akar bolyongani. Hajón szeretne munkát vállalni: matrózkodni, takarítani, amilyen munka csak akad. Malajzia, majd kitérő Bruneibe, aztán Indonézia és a Fülöp-szigetek szerepelnek az útitervben.
Dávid úgy érzi, remek egészségi állapotban van, már sokkal jobban ura a testének, mint indulásakor, pedig komoly edzésmunkával készült a hosszú útra. Örömmel tölti el, hogy szabad és mozgalmas élete során további nyelveket tanulhat, újabb kultúrákat ismerhet meg, vallásokkal, filozófiákkal találkozhat. Úgy látja, a legjobb egyetemeken sem lehet annyit tanulni, mint e kalandokban bővelkedő hónapok, évek alatt.
Sajátos utat jár be a magyar vándor: egyrészt mások közvetítése nélkül, saját tapasztalatain keresztül ismeri meg a világot – annak szépségét és árnyoldalát egyaránt –, másrészt ezzel egy időben egyfajta belső utat is jár, amelynek során felfedezi, megismeri önmagát: akaraterejét, küzdő- és tűrőképességét, elszántságát, nyelvtanulási készségét, ismeretbefogadási és tanulási vágyát.
Simon Dávid blogja rendszeresen frissül, az Origo bloggyűjtő site-ján olvasható: www.gyalog.postr.hu.
|
Irány Laosz! (2011. március 31.)
Utolsó írásom Vietnamból – legalábbis egy darabig. Két nap alatt lezavartam 82 km-t, így elértem az utolsó várost, Dien Bien Phut, ami azonkívül, hogy egy gyorsan fejlődő nagy település Laosz felé (és lakosságának nagy része laoszi, nem vietnami, akik a jobb megélhetés reményében költöztek ide), mi másról lenne nevezetes, mint a franciák, majd az amerikaiak elleni háborúban betöltött szerepéről.
Országúton (2011. április 6.)
Első benyomásom Laoszról az, hogy végtelenül nagy nyomorban élnek a helyiek. Az első pár falucska ócska fakunyhókon, szakadt gyerekeken és közömbös helyieken kívül mást nem hozott. Rögtön feltűnt, hogy az emberek nem olyanok, mint azt mondjuk a Lonely Planet beállítja, nem láttam rajtuk a természetes boldogságot, nem mosolyogtak. Esendő ember vagyok, aki bizony óhatatlanul ítélkezik, még akkor is, ha számtalanszor emlékeztetem magam, hogy ez csapda. Ösztönösen hasonlítgatok, pedig nem helyes. Vietnam után, mely egyértelműen az eddigi egyik kedvenc országom, és számtalan párhuzamot vélek benne felfedezni a törökországi mesés utazásommal, Laosz első benyomásra, bizony kimondom, egy csalódás… Vietnam a legnagyobb beruházó Laoszban: az első két napban a vietnami útépítő munkásbrigádok jelentették a túlélésemet, ők adtak enni-inni, és bátorítottak, ami sokat jelentett. Az első napon estig olyan majd 30 km-t tudhattam a hátam mögött, de addigra már alig tudtam lépkedni, így értem el egy nagyobb brigádállomást, ahol félénk kívánságom valóra vált, intettek nekem, hogy telepedjek oda közéjük. Előbb megitattak, megetettek, majd a felvetésükre, hogy aludjak aznap ott velük, nem haboztam köszönöm-igennel felelni. Azt se bántam, hogy a szúnyogok agyoncsípték a lábfejemet, örömmel aludtam el az időnként belém könyöklő vagy térdelő fiatal srácok mellett.
A vizes nyolcas (2011. április 19.)
Luang Prabangról. Ne gyere ide, nem éri meg, a világon szinte csak jobb helyeken jártam. A hatalmas füst alatt alig parázslik némi tüzecske, és az is kihunyófélben van. Nagy erőkkel dolgoznak eme tűz oltásán a tömegesen érkező turisták és a végtelenül kapzsi helyiek. Ezt a benyomást még az újévi álca sem tudta elnyomni bennem, az egész város az újév és a vízfesztivál miatt van felbolydulva. Ez azt jelenti, hogy az újév, azaz az esős szezon beköszöntét hatalmas össznépi utcai locsolkodással ünneplik. Csakhogy szemmel láthatóan ez a locsolkodás sohasem akar véget érni, immáron jó egy hete az egész ország az út mentén lavórral, vödörrel lesben álló fiatalokkal van tele. Luang Prabang pedig ennek tetejébe az egy főre jutó vízipisztoly-mennyiség világrekordját is felállította idén…
Végre egyedül a dzsungelben! (2011. április 24.)
Piszkosul jó érzés volt úton lenni, különösen, hogy nem fájt semmim. Jól működött az új papucs-szandálom (természetesen „made in Vietnam”), egy olyan konstrukció, melyet még soha nem láttam előtte… Nem fájt semmim, nem volt gondom semmire, és egy férfin kívül senkihez sem szóltam, senki se szólt hozzám. Én voltam meg az Út. 30 km-t terveztem, lett belőle 33. Alkonyatkor az őserdő szélén az úttól kissé feljebb, egy, a hegyoldalban csörgedező pataktól alig húsz méterre találtam egy alkalmas helyet. Egyedül voltam a tücskökkel, kabócákkal és az elmaradhatatlan hangyákkal, akik Menedék (A sátor – A szerk.) gyenge pontjait próbálgatták – nem sok sikerrel. Éjjel a dzsungelben vettem észre, hogy kifejezetten világos marad éjszaka, ha pedig a hold is fenn van, és nincsenek felhők, szinte olvasni lehet. Este elalvás előtt azon merengtem, hogy soha nem jártam olyan országban, ahol ennyire biztonságban éreztem volna magam, mint itt, bárhol sátrat verhetek.
A foci internacionalizmusa (2011. április 27.)
Kora délutánra nagy szakasz volt a hátam mögött, egy újabb kis hegyi település jelentette a következő megállót. Ahogy a helyi fagyit – cukros vizet kis zacskókba töltve és lefagyasztva – készítették az asszonyok, és én csak bambultam magam elé, egy fiatal srác szólított meg angolul. Az elkövetkező másfél órában intenzív nyelvleckét kaptam, és a fél falu (akik csak gyűltek az idegent legalább lecsekkolandó) szimpátiáját azzal nyertem el, hogy nem fáradtam el kérdezni az újabb és újabb szavakat. Amikor Some Sak barátja, Khan Pa egy Internazionale-mezben megérkezett, és csillogó szemmel mutatta, hogy menjünk focizni, nem kellett több, elfogadtam az újabb invitációt éjszakára. Az iskolaudvaron összegyűlt egész komoly nézősereg láttára mutattam be egy-két trükköt, a fiúk kiabáltak, a lányok félénken mosolyogtak. A meccs végeztével a falu alatt húzódó folyócskához mentünk lefürödni, na, az ilyen élményekért járom a világot. Isteni érzés volt megmártózni a combig érő hűs vízben. Visszafelé indulva felajánlottam egy asszonynak, hogy felviszem a fejére harántolt rőzseköteget, vagyis inkább fanyalábot a főútig. Na, a jó harminckilós csomag bizony újból leizzasztott, az utolsó száz méteren levegőt alig kaptam. Amikor végre ledobtam a szállítmányt a földre, végigmértem rendesen az asszonyt, semmi különös. Ezek a hegyi emberek olyan erősek, hogy a mi nyugati élsportolóink vagy katonáink puhány legények hozzájuk képest, az egyszer biztos.
A mosoly országa (2011. május 9.)
Thaiföld. Imádom, ha mosolyognak a lányok, jobban esik az étel, ha egy mosoly kíséretében szolgálják fel, pluszerőt ad, vagy csak egyszerűen jobb lesz a kedvem, ha rám mosolyognak, és ezt így együtt lépten-nyomon megkapom Thaiföldön. Abban a pillanatban, hogy beléptem az országba, beleszerettem. Az első este ismertem meg Tonyt, az idősebb angol urat, akinek végeérhetetlen sztorijai és páratlan tudása Shakespeare-től Konfuciuson át a „hogyan kell 73 évesen flörtölni a húszéves lányokkal”-ig mindent felölelt. A legismertebb látványossága Nong Khainak az a méretes szoborpark, amit Tony egyszerűen csak „mock-culture”-ként degradált, nekem mégis nagyon tetszett. Egy pár angolul beszélő fiatal szerint Buddha életét hivatott reprezentálni, ám nyilvánvalóan ennél egy összetettebb és zavarosabb koncepcióról van szó. A helyenként több tíz tonnás és akár húszméteres nagaszobrok (hétfejű vízisárkánynak fordítanám), vagy az éppen a holdat felzabáló óriás inkább esztétikailag hat az emberre.
Az út fizet (2011. május 11.)
Egyetlen öcsém épp elutazott Afrikába, Kongóba, egy ENSZ-misszió keretében, és azzal próbáltam ösztönözni magam a gyilkos hőségben, hogy nem csak nekem van melegem. Ha a teljes 24 órát számolom, bőven 10 liter fölött volt a folyadékfogyasztásom, de ez nem csoda, hiszen délkelet-ázsiai rekordot tudtam magam mögött olyan este 8 óra körülre, 52 km-t mentem, én magam sem tudom, hogyan. Számtalan fuvarajánlatot utasítottam vissza, de mindig pluszerőt adott, ahogy a mellettem elsuhanó autókból az emberek kihajoltak az ablakon felfelé fordított hüvelykujjal. Eredetileg két napot szántam a Nong Khai és Udon Thani közötti szakaszra, de volt délután egy pont, és a felhők is épp jókor takarták nekem a napot, amikor félút táján azt mondtam magamnak, nyomjuk, és aztán meglátjuk…
Egyre beljebb (2011. május 13.)
Jólesett a gyaloglás, sima volt a terep, hol voltak már a hegyi szerpentinek… Könnyűre fogtam, a napi kitűzött cél 27 km volt, megfelezve az 55 km-es távolságot Udon Thani és a következő nagyobb helység, Nam Bua Lam Phu között. Késő délután egy bentlakásos iskola udvarán focimeccset vettem észre, úgy döntöttem, szerencsét próbálok, és megkérdezem, hogy felverhetem-e a sátramat. Egy 40 körüli férfi – aki évekig élt Olaszországban, így könnyen elbeszélgettünk – felajánlotta, hogy ha az iskola területén nem is, de a közelben levő házától nem messze megmutatja, hol találok biztos helyet Menedék számára. Így is lett… Az úton a két megállóm, amit beiktattam a 6 és 7 km-es szakaszok után, arra mindenképpen jó volt, hogy szép lassan kezdjem átállítani a laoszi „nyelvjárásomat” a thaira, valamint hogy egy migrációs jelenségről is megbizonyosodjak. Míg a környező országokból (Mianmar, Laosz, Kambodzsa) Thaiföldre jönnek dolgozni az emberek, addig a thaiok tömegesen élnek/éltek rövidebb-hosszabb ideig a fejlett nyugati országokban, pénzt és know-how-t visszahozva hazájukba. Ez sokszor segít nemcsak a kommunikációban, hanem szükségleteim megértetésében is.
Buddhista gyakorlat (2011. május 17.)
Őrült hőség, majd egy zuhé is elkapott, de inkább frissítőleg hatott, így már 3-4 km-rel járhattam a tervezett célvároska, Si Chomphu előtt, amikor a napi sokadik „önkéntes fuvarosnak” engedtem, és megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi ’resort’-ig. Alig pár perc beszélgetés után már ott tartottunk, hogy a házában fogok aludni. Chin, a korábban még gyalog lehagyott általános iskolai igazgató egyből a szívembe zárta magát közvetlen és szimpatikus jellemével. A hazáig, a másnapra gondolt célig, Chumphae-ig tartó 40 km-en beszélgettünk mindenről: politikáról, nőkről, történelemről, az élet mindennapos dolgairól, úgy szálltunk ki az autóból, mintha már öt éve ismernénk egymást… Hatkor keltünk, hogy Chin napi rutinját együtt csináljuk végig. Még én ajánlottam fel neki, hogy ha ő segített nekem, akkor én is segítek neki, maradok egy napot, úgyis nyertem egyet. Minden reggel a két km-re levő ’wat’-hoz, azaz buddhista templomhoz jár, ahol többedmagával – a hagyományt követve – ételt visz a szerzeteseknek… Olyan 7 óra körül elkezdődött a szertartás. A négy szerzetes szemben a hívőkkel, egy kb. fél méter magas pódiumon, a szobroknak háttal, egymás mellett helyezkedett el, és egyesével elvette az ételfelajánlásokat. Az első elvette, kiszedett belőle az előtte levő nagy üstbe, majd továbbcsúsztatta a másodiknak, míg az utolsótól elvette a szerzetes lábánál várakozó férfi. Az ételáradat végeztével közös ima következett, végül egy, a templomtól alig pár tíz méterre levő nagyobb, fedett részre átvittük a maradékokat. Természetesen úgy van kiszámolva, hogy jusson-maradjon is, bőséges, sok fogásból álló reggeli következett, ahol én az elején kissé megilletődve, csöndben majszolgattam az elém tett szakajtóból a jól ismert ragadós rizst.
Tanár úr kérem… (2011. május 19.)
… visszakanyarodom Si Chumphae, egy thai kisváros egyik kis előfalujába, egy rózsaszínű iskolába, ami előtt bivaly legeli a füvet a focipályán, és sárga pólós gyerkőcök rohangálnak, gondtalanul belefeledkezve a játékukba. Kilenc körül érkeztünk meg, és én, ahogy megegyeztünk Chinnel, egy angolórával kezdtem a legnagyobbak számára. Chint követve felszaladtam a falépcsőn a kétszintes főépület első emeletére, ahol kb. húsz diák ült az egyszemélyes padokban. Egy pillanatig nem értették, hogy mit csinál ez a ’fahlang’ (jelentése idegen, a ’fahlangse’ francia szóból jön) az osztályban, amikor ők az angoltanárnőt várták, aki csak pár perccel később toppant be. Addig Chin bemutatott, és elmagyarázta nekik, hogy ma én tartom az angolórát. A kezdeti megszeppentség akkor kezdett elillanni, amikor mintegy negyedóra múlva azzal álltam elő, hogy játsszunk egyet. A padokat félretoltuk, és a székeket egy nagy körbe raktuk. Mindenkinek egy állatnevet kellett kitalálnia, és elismételni az előtte ülőkét szép sorban mind. A következő két óra elrepült, egyik játék következett a másik után, a gyerekek is felbátorodtak, és élvezték a dolgot…
Szubkulturális főhadiszállás (2011. június 3.)
Megtudtam, hogy a legfontosabb buddhista ünnep (visakah puja), Buddha születésének, megvilágosodásának és halálának napja pont a fővárosba érkezésemre esett. Innentől kezdve tudtam, hogy csak egy ’puja’-t kell elmondanom, és minden sínre kerül. Késő estére öröknek tűnő bolyongás után végre ráakadtam a helyre, ami a következő egy hétben főhadiszállásként és számtalan esemény színhelyeként szolgált. Így hívják: Overstay. És ebben minden van, amit a helyről tudni kell. Ha egyszer beteszed a lábad, nehéz kiszabadulni belőle. Igaz, ehhez kell egy kis ütődöttség, bohóság, ami bennem meg is van. Normális ember kifordul a szagok, az állapotok és az emberek láttán. Persze én nem így tettem. Egy hippy-junky helyet kell elképzelni, igazi szubkulturális melegágyat. Egy hatszintes épületről van szó, ahol az utcaszinten van egy ’bar-lounge’-szerűség, egy biliárdasztal, egy komplett DJ-pult. Az első emeleten van körülbelül tíz szoba, ahol a földre terített vékony matracon és a ventilátoron kívül az összegraffitizett, szétfirkált falak jelentik a „berendezést”. Igen, nem kicsit ’trainspotting-feeling’, ez a kifejezés, amit kerestem.
Legyél az első hozzászóló "Laoszi és thaiföldi élményeken is túl a magyar vándor" című cikkhez