Miközben a lelki megújulásra vágyók és az egzotikumok felfedezése által hajtott utazók körében slágernek számító, Kínához tartozó Tibet élete sajnos már alig hasonlít régi önmagára, a Föld legmagasabban fekvő sík területe, divatos kifejezéssel a „világ teteje” máig érintetlen, ezért romlatlan. Ezért is vonzotta a hányattatott sorsú Tibet Indiába átnyúló része, a Dzsammu és Kasmír állambeli Ladakh, vagy másik nevén Kis-Tibet, Bényei Zoltánt, szabadúszó fotográfust és újságírót.
A Stakna kolostor az Indus partján
.
A valódi értékek iránt fogékony utazók által, valamint a kínai pusztításnak köszönhetően, „igazi Tibetnek” tartott vidék megismerését célul tűző fiatalember 16 napot töltött egy fotográfus csapattal a Dzsammu és Kasmír állambeli Ladakhban, vagy másik nevén Kis-Tibetben. Ott tartózkodása során megismerkedett a helyi kultúrával, betekintést nyert a kolostorok világába és a lakó szerzetesek életébe, csak úgy, mint a Himalája zord ormai között megbúvó varázslatos tájakkal.
– Hogyan hallottál erről a helyről és arról mi a különbség a két Tibet között?
– A helyről és az útról a Kincseskamerának köszönhetően hallottam. Két fotográfus alapítója, Szabó Zoltán és Juhász Balázs már évek óta szerveznek kisebb csoportoknak utakat. Céljuk az adott hely történelmének és szellemiségének megismerése mellett az, hogy fotós szemmel is górcső alá vegyék ezt a különleges vidéket. Egy ideje már figyelemmel kísértem útjaikat, de valami mindig hibádzott, vagy az anyagiak, vagy az időpont nem volt jó. De eldöntöttem, hogy ezúttal én is velük tartok.
Az elhagyott királyi palota a fővárosban, Leh-ben
.
Földrajzilag nem sok különbség van a két, egymással egyébként határos térséggel -, a méretüket leszámítva. Mindkettő a Himalájában, illetve annak mentén helyezkedik el, a tengerszintfeletti magasságuk kicsit eltér: Ladakhnak átlagosan 3500 méter környékén van, míg Tibetnek 4900. Politikailag azonban élesen látszik a két „Tibet” közötti különbség: amíg az előbbiben a buddhista szerzetesek szabadon gyakorolhatják vallásukat, a másikban nem. Természetesen ennél jóval összetettebb a kérdés, de tény, hogy a ladakhi kolostorokban szertartásaikat és ünnepségeiket senkitől sem zavartatva tarthatják meg. Sőt még gyakran bentlakásos iskolaként is üzemelnek, ahol a kis szerzetesnövendékeket oktatják. Ellenben Tibetben sajnos a kínai befolyás és elnyomás nagyobb méreteket ölt, mint azt korábban gondoltam volna: például úgy hallottam, a 6-7000 kolostorból, már csak alig 600 létezik.
.
.
A Stakna kolostor a völgyben
.
– Miként lehet felkészülni egy ilyen különleges útra?
– A hely kulturális életére és történelmére voltam kíváncsi, de érdekelt a szállások minősége és a helyiek élete is. A szállások terén – ami nem mérhető az európai komforthoz -, egészen változatos képet láttam. Az esetek többségében ágyakhoz is jutottunk, egyedül az okozott kényelmetlenséget, hogy arrafelé tradicionálisan nem szokás a fűtés, mivel a felhőtlen napok száma éves szinten meghaladja a 300 napot. Ez esetünkben azt jelentette, hogy amikor éjszaka kint 0 fok környékén járt a hőmérő, bent csak néhány fokkal volt melegebb, így akármilyen volt a szálláshely, ha volt takaró, arra is ráterítettük a vastag hálózsákjainkat. Betegségekkel nem igazán kellett számolni, mivel ebben a magasságban magas az UV sugárzás, illetve a nagyon alacsony páratartalom miatt kevés baktérium él meg. Így az egyedüli kockázatot maximum a helyi ételek jelentették.
A felkészülésem leginkább abból állt, hogy a kellő felszereléseket megvásároljam a túrákhoz és az éjszakázásokhoz. Ehhez kaptam egy listát, hiszen Zoli szerencsére elég alaposan ismerte a hely történetét, illetve a szokásokat is.
.
Szerzetesek tartanak a kolostorba a Nubra-völgyében
.
A magasság még okozott egy kis gondot: azt, hogy a megszokottnál kevesebb az oxigén, a leszállás után még meg kell szokni. Ez általában 1-2 nap, ilyenkor kicsit légszomja van az embernek, illetve sokkal fáradékonyabb a fizikai megerőltetések során. A lecsökkent állóképesség egyébként végig megmarad valamilyen szinten. Rajtam ez úgy mutatkozott meg, hogy az érkezésem utáni első 3 órában olyan erős légszomjam volt, hogy hiába ültem egy helyben, akkor is úgy éreztem, nem tudok kellően nagy levegőt venni, amitől elég rosszul éreztem magamat. A legrosszabb ilyenkor az, hogy nincs hova menni, mindenhol megmarad a légszomj, ami azért meglehetősen nyugtalanító. Szerencsére pár óra múltán ez a kellemetlen érzés kezdett enyhülni, hozzászokott a szervezetem, és később sem volt ezzel kirívó problémám. De volt, aki 2-3 napig elég szörnyen érezte magát. Erre igazából nem lehet felkészülni, bár a sportolás azért segít.
.
Reggeli fényekben a Thiksey kolostor
– Miként jutottál el Kis-Tibetbe?
– Egyszerűbben, mint az ember gondolná. Két átszállásból oldottuk meg: Budapestről elrepültünk Frankfurtba, majd onnan Delhibe, onnan pedig egy kisebb géppel berepültünk a Himalájába és leszálltunk Ladakh fővárosában, Leh-ben. Ez katonai reptér és támaszpont is egyben, mivel ez a terület már az indiai-kínai-pakisztáni háromszögben van, ahol a terület birtoklásáért már jó pár évtizede folynak a harcok. Azért annak volt egy érdekes hangulata, amikor a gépről leszállva, egyből kalasnyikovos katonák fogadtak. A katonai jelenlét egyébként az egész területre jellemző, sok támaszpontot láttunk, illetve az úton a katonai konvojok látványa mindennapos esemény volt. Ennek a kultúra megőrzése szempontjából pozitív velejárója, hogy a térséget Dzsammu és Kasmír eléggé elhanyagolja, infrastrukturális fejlődésével nem foglalkozik, mivel egy kis buddhista szigetnek számít az egyébként iszlám többségű államban. Viszont az utak minősége és karbantartása mindenhol kifogástalan volt, hisz a katonaságnak életbevágó, hogy gyorsan tudjon az egyik helyről a másikra eljutni.
.
Az egykori nepáli királyság rézműves mestereinek egyik utolsó leszármazottja
.
– Mi volt a legnagyobb kulturális sokk?
– Volt egy-kettő, de szerencsére mindegyiket csodálattal éltem meg. Az egyik eset az volt, amikor egy kicsi, 10-12 házból álló kis eldugott faluba mentünk, Csillingbe, gyalogszerrel, mert még autóút sem ment fel oda. Helyieknél szálltunk meg, így megtapasztaltuk, hogy mit is jelent az, hogy ők nem az úgynevezett tárgyi kultúrában élnek. Nagyon szerény körülmények között laknak a házaikban, szinte bútor sincs náluk – még ágyak sem –, csak amire mindenképp szükségük van. Egyedül a konyhájuk volt kicsivel díszesebb, több polcot vastagon megraktak különféle edényekkel. Mint kiderült, ezeknek a dísztárgyaknak a száma mutatja a családok anyagi jólétét. Nagyon vendégszerető és barátságos emberek. Nem véletlenül mentünk a kis faluba, ugyanis itt élnek az egykori nepáli királyság rézműves mestereinek utolsó leszármazottai közül hárman is. Mindegyikük bőven nyolcvan felett jár már, de a mai napig a mesterségüknek élnek. Az egyik legmeghatározóbb pillanatom az volt, amikor bementem egyikük kicsi műhelyébe, ami egyben az otthonául is szolgál, és néztem, ahogy dolgozik. Régóta készíti már a különböző edényeket, kannákat, kanalakat, és a kezei egyik ütés alatt sem remegtek meg. Vettem pár tárgyat nála, a tiszteletdíjnak is kevés, néhány ezer forintnak megfelelő összegért, majd készítettem pár képet, megköszöntem és távoztam. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni az arcát.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Csilingi látkép és falvacska egy ifjú lakója
.
.
A másik két élményem kicsit összefügg. Az egyik, az Hunder homokdűnéi és a mellette található Diskit nevű falucska kolostorfesztiválja volt, a másik pedig maga az út, ahogy odaértünk.
A Khardung-la hágón, a világ legmagasabb autózható hágóján, 5600 méteres tengerszint feletti magasságban kellett átkelnünk, hogy elérjünk a Nubra-völgybe, ahol a fent említett Hunder és Diskit található. Az útról tudni kell, hogy meglehetősen szűkös több helyen is, gyakran egy autó is alig fér el rajta, mellette az elmaradhatatlan, esetenként száz méteres szakadékokkal. De talán ami még lényegesebb, hogy pár óra alatt át kell kelni a hágón. Leh-ből, kocsival indulva 45 perc alatt érünk fel 3500 méterről 5600-ra, ami elég gyorsnak számít, és a szervezetünk nem reagál túl jól a hirtelen szintkülönbségre. Fel is készültünk erre, csak egy rövid pihenőt terveztünk a csúcson, ahol egyébként egy teaház is található, vélhetően a világ legmagasabb teázója.
.
Úton a Khardung-La csúcsára
.
A Khardung-La csúcsán
.
Mikor azonban felértünk, kisebb dugó fogadott minket. Mint kiderült, az északi oldal –nekünk az már az ereszkedő oldal volt – erős jegesedése miatt az indiai hadsereg minden arra haladó gépkocsit figyelmeztetett, hogy tegye fel a hóláncot és csak úgy vágjon neki az út további szakaszának. Félreálltunk a kisbusszal és gondoltuk páran, hogy felsétálunk a nagyjából 8-10 méterrel magasabb kiszögelésen található kis stupához. Számomra ez, vagyis a szentélyhez vezető kis út volt maradandó élmény. Ahogy a kis havas ösvényen próbáltunk feljutni, hamar kifulladtunk, ténylegesen három-lépésenként meg kellett állnunk pihenni a ritka, maximum 50 százalékos oxigéntartalmú levegő miatt. Így a kis emelkedőn is lassan jutottunk fel. Érdekes volt átélni ilyen magasságban ezt az érzést, de az sem volt kevésbé „érdekes” pillanat, amikor visszaértünk a buszunkhoz és a sofőr közölte, hogy rossz hóláncot hozott, és nem tudja felrakni a kisbuszra. Hamar kellett döntenünk, visszafordulunk vagy továbbindulunk valahogyan. Végül az a megállapodás született, hogy megyünk tovább, mi gyalog elsétálunk a jeges útrész végéig, a sofőrünk pedig hozza utánunk lassan a buszt. Így végül kisebb izgalmakkal, de átkeltünk a hágón.
.
Séta lefele 5600 méteren, a hágó másik oldalán
A Nubra-völgyébe, ahogy említettem is, két okból indultunk el: egyfelől, hogy megnézzük az évente megrendezésre kerülő, buddhista szerzetesek által tartott maszkos kolostorfesztivált. Másfelől pedig a városkától nem messze található Hunder homokdűnéire voltunk kíváncsiak, és az ott élő, az egykori Selyemút karavánjaiból hátrahagyott tevék ma is élő leszármazottaira. A kolostorfesztivál reggelén hamar a rendezvény helyszínére mentünk. A reggeli pudzsát (szertartást – a szerk.) tartó szerzeteseket szerettük volna lefényképezni, illetve azt, ahogy a kolostorból a helyszínre sétálnak, majd végül természetesen magát a fesztivált. Hármunknak nagy szerencsénk volt, mert az ünnepség előtt bejutottunk a nagyterembe, ahol a szerzetesek öltözködtek, készülődtek és gyakoroltak. Nagyszerű élmény volt látni őket, mind fotós szemmel, mind emberileg, ahogy egymást tanították, mutatták a helyes lépéseket, felvették a maszkokat és viccelődtek velünk. Betekintést nyerhettünk a kultúrájuk egyik személyes részébe.
.
A Diskit kolostorfesztivál (alul és felül)
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
A rá következő nap is korán, napfelkelte előtt keltünk és elindultunk Hunder homokdűnéihez, hogy azt a napfelkeltében fotózzuk. Nagyon hideg volt, a buszban sem volt fűtés, így mire odaértünk a sivatagban, már egészen át is fagytunk. Kiszállva a buszból elindultunk egy magasabb dűne felé, egyfelől, hogy jó rálátásunk legyen a tájra, másfelől hogy minél hamarabb érintkezhessünk a felkelő nap első sugaraival. Emlékszem, ahogy haladtunk a kiszemelt domb felé, a süppedős homok ellenére többször is kocogni próbáltam kicsit, hogy átmelegedjek, és a szemem sarkából folyamatosan figyeltem környező hegyeket, hogy hol tart már a napsugár, mikor ér el minket is. Amikor elértek minket is az első sugarak, fényükkel elárasztották a kis sivatagot, ami az alacsony szögből sütő napnak köszönhetően egészen különleges hangulatot árasztott.
.
Hunder homokdűnéi kora reggel (alul és felül)
Ladakhban megismert tibeti barátunk, Karma fényképez egy tevét
.
A tény, hogy 4000 méteren vagyunk, egy sivatagban, havas hegycsúcsokkal körülvéve, hozzáadva a reggeli fények teremtette atmoszférát, egészen varázsaltos élményt adott. Ráadásul, nem sokkal később megpillantottunk egy –vélhetőleg – elkószált tevét is. Az egykori Selyemút egyik mellékága ugyanis egészen idáig nyúlt le, így a karavánok ide is lejöttek. De amikor Kína elfoglalta Tibetet, ez az út megszűnt, a manapság itt élő fél-vad tevék abból az egykori karavánból itt maradt állatok leszármazottai. Nyáron ez turista-látványosság ősszel, a szezon végén azonban szabadon engedik őket a dűnék közé, és csak tavasszal állnak újra „munkába”. Óvatosan megközelítettük az egyik tevét és közel egy órán keresztül fotóztuk, amit ő méltósággal tűrt, sőt, gyakran úgy tűnt, még élvezi ezt és szándékosan pózol is nekünk. Fantasztikus reggel volt, azt az atmoszférát, hangulatot, látványt örökre a szívembe zártam. Az élő történelmet, egy régi világ utolsó fennmaradt bástyáját szimbolizálta számomra az a teve. Furcsa módon, a kellemetlenségek ellenére is, számomra a kolostorok mellett, ez a reggel volt talán a legemlékezetesebb pillanat az egész útból.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
– Azt mondják, aki Indiába utazik, megváltozott életszemlélettel tér haza. Kis-Tibetre különösen igaz lehet ez. Te is így vagy vele?
– Az a világ gyökeresen különbözik a mi életünktől. Leginkább az volt a fura és egyben tanulságos élmény, hogy sok házban áram sem volt, így mivel az elektronikai eszközöknek semmi hasznát sem vettük, rohamos sebességgel el is szakadtunk tőlük. Csak akkor használtunk laptopot, amikor visszatértünk 4-5 naponta a főszállásunkra Leh-be, de ott is csak a fényképek feltöltésére, mert a műholdas internet gyakran nem működött. Az ember arrafele hamar megtanulja, hogy elektromos áram nélkül is van élet. A házak állapota még a fővárosban is sok helyen már-már romos, vagy legalább is elhanyagolt, nyilván nincs pénzük felújítani, vagy lehet, hogy különösebben nem is akarják ezt. Sokan a helyi állat, a „czo” (jak és szarvasmarha keveréke) tenyésztéséből élnek, még a fővárosban is rengeteget látni belőlük, a szamarakkal együtt, illetve ahol tudnak, földet művelnek. A fővároson kívül a legtöbb falu a mi értékrendszerünk szerint körül-belül 2-300 évvel van lemaradva. A mi viszonyainkhoz képest, a mi szemünkkel mostoha körülmények között élnek, és ami elgondolkodtató kérdéseket vet fel a jövővel kapcsolatban: a turizmus beáramlásának köszönhetően erre ők is kezdenek rájönni. Még Leh-ről, a fővárosról sem mondható el, hogy teljesen felzárkózott volna a nyugathoz, ami szubjektív véleményem szerint nem is olyan nagy baj.
Szerzetes mantrázik a Thiksey kolostorban
A turisták számára Ladakh az 1970-es évek elején nyílt meg, és sajnos pontosan azóta tudják, illetve látják a helyiek, hogy ők a fogyasztói társadalom mércéi szerint szegények. Ez egyre erősebben befolyásolja őket: úgy tekintenek a nyugatra, mint ahogy mi tekintettünk régebben (vagy talán még ma is) Amerikára. Minden, ami ott van az maga a „csoda” és de jó lenne, ha ilyen lenne náluk is. Áramlik is befelé a nyugati kultúra, és amennyire szűkös forrásaik engedik, próbálnak közelebb kerülni az áhított világhoz. Például a tehetősebbek már ott is megpróbálják beszerezni a laposképernyős TV-ket és többen már Nike vagy Adidas melegítőkben járnak. Vagyis szép lassan ide is beférkőzik a tárgy-központú kultúra, ami korántsem biztos, hogy boldogságot hoz magával.
.
Kilátás a Shey kolostorból
Ha az ember egy ilyen helyről hazatér, szinte törvényszerű, hogy pár napig nem találja még a helyét, minden olyan idegennek tűnik. Mikor hazaértem, másnap elmentem egy plázába, elhaladtam egy óra üzlet mellett és csak álltam a kirakat előtt és néztem a 80-100 kirakott divatos, drága órákat és annyira feleslegesnek éreztem azt, itt ilyenre költünk pénzt, ez számít értéknek, ennyi felesleges tárgy ki van „kidobálva” a kirakatba, mi pedig ezeket nézzük és adott esetben még sóvárgunk is értük. Ez az érzés még hetekig kísértett utána.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Egy kis szerzetes, és a hamarosan megtartandó fesztiválra táncukat gyakorló idősebb szerzetesek a Thiksey kolostorban
.
– Ha már Indiát említettem, ott is eltöltöttél egy kis időt. Milyen érzésekkel?
– Az általános értelemben vett „Indiában”, azon belül Újdelhiben, nagyon keveset voltam, bár az is erős benyomást tett rám. Ha röviden kellene jellemeznem, akkor egy csodálatos káosznak nevezném. Reggel érkeztünk meg Leh-ből Újdelhibe, és csak a késő éjjel indult a gépünk Münchenbe, így ezt az időt használtuk ki, hogy kapjunk egy kis képet a városról. Ellátogattunk egy szikh (a hindu és a muzulmán tanok ötvözte vallás –a szerk.) templomba, megnéztünk egy szertartást, utána pedig a várost és a piacokat jártuk. Nagyon mély benyomást tett rám a város, a maga kaotikus közlekedésével, az emberek sokaságával és viselkedésükkel. Mi, európaiak akármennyire is próbáljuk elfelejteni a rasszok szerinti megkülönböztetést, itt sokan a mai napig felnéznek a „fehér emberre”. A templom kertjében üldögélve odajöttek hozzánk fiatal szülők, és biztatták 3-4 éves kislányukat, érintsen meg minket, szóljon hozzánk, mintha azáltal, hogy kapcsolatba kerül velünk, a gyerek sikeres és gazdag jövő elé nézhetne – olyanná, mint amilyennek ők a fehér emberek életét elképzelik. De nem egyedülálló a példa, még ugyanitt történt nem sokkal később, hogy két huszonéves srác jött oda hozzám, hogy egy-egy fotó erejéig pózolhassanak velem. Megvallom nagyon furcsa érzéssel töltött ez el engem.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Szikhek a templomkertben (Újdelhi)
.
A város egyébként rohamtempóban fejlődik, de vannak olyan negyedei, ahol nem érzi magát teljes biztonságban az ember. Például mi egy olcsóbb szállodát vettünk ki, egy szűkebb utcában, ahol egyik oldalunkon egy lepusztult, szinte már romos ház állt, másik oldalunkon meg pár helyi lakos lova volt kikötve a ház előtt. A szálloda tetejéről körbenézve pedig összefüggő tetőrendszerek végeláthatatlan sora fogadott, akármerre néztem. Hiába, mégiscsak egy 13 milliós mega poliszról beszélünk, plusz a körül-belül 10 milliós előváros, de erről nincsenek pontos adatok, ugyanis az ott élőket még csak nem is anyakönyvezték. A legextrémebb az volt, amikor az egyik főúton egy leprás férfit láttunk. Másfelől viszont rengeteget tesznek a városért, 6 éve már a KRESZT is bevezették, így kevésbé átláthatatlan a közlekedés. Rengeteg ház épül, modern negyedeket hoznak létre, a reptér pedig szebb és igényesebb, mint sok európai társa.
.
A Takhtok kolostor (Ladakh)
.
– Mennyire látod azóta másként a világot?
– Egy biztos. Amióta visszatértem sokkalta árnyaltabban látom a világot, felfigyelek olyan eltérésekre is, amelyeket korábban észre sem vettem. Leginkább a fogyasztói társadalmat tanultam meg kívülről szemlélni. Ugyanakkor, bár beleszerettem Ladakhba, Delhibe és az ottani emberekbe, mégis hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy Magyarországon születtem és olyan körülmények között nőhettem fel, ami számukra sajnos sohasem adatott meg.
Bényei Zoltán (fotó: Juhász Balázs)
.
További fotók ITT.
.
é.m.z.
Legyél az első hozzászóló "Lelki megtisztulás a világ tetején" című cikkhez