Már Indokínában gyalogol a magyar vándor

Tervei szerint több mint 55 ezer kilométert tesz meg a most 31 éves közgazdász, aki Mátyásföldről indult el, hogy kelet felé haladva körbejárja a glóbuszt. Tavaly februárban vaskos hátizsákkal indult útnak, és Szerbián, Bulgárián át március 15-én már Isztambult is elérte. Majd következett Kelet-Törökország, májusban pedig Grúzia, Örményország. A nyár már Irán kietlen tájain érte, ahol igencsak meg kellett küzdenie a forrósággal. A napi öt liter víz gyakran életmentőnek bizonyult. Augusztus elején hajózott át Dubaiba, ahonnan az Indiai-óceánt repülővel szelte át Mumbaiba. Onnan Agra felé vette az irányt, de az egykori Bombayből, úgy érezte, soha nem tud kijutni: két és fél napig gyalogolt, mire eltűntek az út mentén a favellák. Rádzsasztán államban olyan vidékeken járt, ahol fehér ember addig még nemigen fordult meg, miközben érintette India Aranyháromszögének csodáit is: áthaladt Ajmeren, ahol a legnagyobb indiai muzulmán közösség él, felkereste Pushkart, a tavak, szentélyek városát és Dzsaipurt, a rózsaszín várost, ahol a Borostyán (Amber) erőd megpillantása jelentett számára nagy élményt. Főleg főútvonalak mentén haladt, és szeme előtt az lebegett, hogy megvalósítsa útjának első nagy álmát: 31. születésnapján, október 23-án megpillanthassa a Tádzs Mahalt. És ez sikerült is!
Agrából Delhibe már vasúton utazott, hogy elérje a nepáli határt, mielőtt lejárna indiai tartózkodási vízuma. Nepál útjain új, kényelmes, Delhiben vásárolt cipőjében gyalogolhatott, és tehette meg a több mint ötszáz kilométeres távolságot a határtól Katmanduig, bő két hét alatt. Korábban bizony előfordult, hogy rossz bakancsot vett, amely feltörte a lábát.
Éjszakánként ott hajtja álomra fejét, ahol befogadják, vagy olcsó hotelekben, illetve a CouchSurfing nemzetközi hálózat tagjainak otthonában. Így ismerkedett meg Katmanduban egy árvaházat fenntartó családdal. Több se kellett, Dávid odaköltözött néhány hétre a gyerekekhez: együtt élt velük, tanította őket az élet apróbb-nagyobb dolgaira, miközben tervezte további útját. Mivel Mianmar és Banglades biztonsági és egészségügyi okokból túl veszélyes lett volna, hogy arrafelé induljon Délkelet-Ázsiába, a kínai útvonal mellett döntött. Január végén, február elején a fagyos Himalája kanyargós kis útjain, négy és fél napos buszozást és számtalan ellenőrző pontot követően érte el Lhasszát, Tibet fővárosát. A nevezetességek megismerése után onnan ötvenöt óra alatt vonatozott Dél-Kína legnagyobb városába, Kantonba, mely már ismerős volt Dávid számára, hisz nyolc éve itt járt nyári egyetemre. Ráfért néhány nap pihenő, és ismerkedés a megváltozott várossal, majd ismét buszra szállt, hogy eljusson a kínai–vietnami határig.
Minderről már részletesen olvashatunk rendszeresen vezetett blogjában. Arról az örömről, amikor újra gyalog indulhatott neki leküzdeni a távolságokat, arról, miként teázott egy igazi vietkonggal, vagy milyen csodákat látott a híres Ha Long-öbölben. Arról, hogyan érte el Hanoit és indult tovább Laosz felé, ahol már áprilisi lapzártánk idején gyalogol délnek fordulva, Kambodzsa irányába.
Az alábbiakban – Dávid jóváhagyásával –, a 2011 márciusi blogbejegyzéseiből idézünk, és mutatunk néhány fényképet. Ezeket vagy ő készítette, vagy róla kattintották, és melyeket szüleinek küldött e-mailen haza (s melyek többsége eddig még a blogján sem volt látható).

Hai Phong Vörös templomában
(2011. március 2.)

Érdemes volt lekalandoznom Hai Phongig, ha másért nem, akkor a jó társaságért, akikre rábukkantam, ezúttal is a CouchSurfing révén. Alighogy beértem a város szívébe, első dolgom volt, hogy eljussak egy internetkávézóba. Szerencsém volt, azonnal válaszolt az a német pár, akik egyúttal meg is invitáltak egy sör erejéig az otthonukba, mert Ernie-nek épp születésnapja volt. Itt a helyiek és külföldiek jóféle keveredésére akadtam. Olyannyira élveztük a beszélgetést, hogy hajnal lett, mire az utolsó vendégek távoztak, nekem pedig még egy ágy is jutott; no, nem kellett ezúttal sem ringatni. A másnap komótosra sikeredett, de annál jobban esett a délelőtti kávé fölött filozofálni, az úti élményeket megosztani, filmekről beszélgetni. Délután a javaslatomra elsétáltunk a közelben lévő híres Vörös templomba, amit a vietnami háborúban lebombáztak az amerikaiak, de azóta egy az egyben újjáépítették. A templom főhajója olyan érzést keltett az emberben, mintha egy nagyobb ház nappalijában lenne, asztalok székekkel, teáskészlettel rajtuk, egyszóval semmiképpen sem templomi hangulat volt. De egyszerre valahogy mégis. A galériára addig nem is mehettünk fel, amíg a szertartás tartott, később értettem meg, miért. Éppúgy, ahogy korábban már Cẩm Phảban láttam: amikor a közös imának vége lett, százasával jöttek le a kétoldali lépcsőkön, de csak és kizárólag nők. Ha férfi vagy, csak szerzetesként vehetsz részt rajta. És mindenki a tradicionális barna köpenybe volt öltözve. Másnap korán keltem, és csak a gyaloglásnak, gondolataimnak szenteltem a napot, leszámítva azt a jó másfél órát, amikor megálltam új szenvedélyemnek, a kínai sakknak hódolni. Majdnem 80 km-re közelítettem meg Hanoit, amit két napon belül remélek elérni.

A természetes gyomor- és vérfertőtlenítő
(2011. március 7.)

Az elmúlt hónapokban olyan intenzív kulináris élményben volt részem, hogy gondoltam, külön részeket szentelek ennek a témának. … Egy kicsit vissza kell nyúlnom az utazásom egy korábbi állomásához, ahol étrendem – ami alapvetően mindig a helyi tradicionális konyhán alapul – kezdett teljesen megváltozni. Ez pedig természetesen nem más, mint India. Az iszlám országaiban még sokkal több az egyezés az európai kontinentális konyhával: alapvetően a búza a fő gabona, a húsok (a disznóhús kivételével) szinte megegyeznek, és nem utolsó szempont, hogy a főzési technikák (olajban sütés, lassú tűzön, vízforrásponton vagy alatta főzés) szinte azonosak. Nagyon fontos, hogy a fűszerek is sokszor ugyanazok, és ami lényeges, hogy csak „csipetnyit” használnak. Indiában már teljesen eltolódnak a hangsúlyok. Még jelen van ugyan a (lapos, szikkadt) kenyér, a „roti”, de már teret nyer a rizskultúra, ami Nepáltól kezdve abszolút főétellé válik. A Dhal-bad (lencseleves formájában a rizzsel keverve) a mindennapi betevő. Érdekesség, hogy indiai eredetű ez a koncepció, de igazán Nepálban láttam kiteljesedni. Persze az indiai konyha nagyon gazdag, és régiónként változik: valószínűleg a legjobb, és amilyennek mi ismerjük, az leginkább az ottani déli (Kerala a leghíresebb) ízekhez áll a legközelebb. Rádzsasztán délnyugati részén (Udaipur és környéke) szinte minden ételhez adagolnak egy kevés cukrot, úgy is becézik őket a szomszédok, hogy „édesszájúak”. Ugyanakkor a fűszerek túlhasználata az, ami az egyik, ha nem a legjellemzőbb. Nemegyszer merengtem el azon, hogy ugyan már, miért tesznek olyan töméntelen mennyiségű chilit (a zöldről tartják, hogy egészséges megenni, a pirosat mindig félretúrják a tányér szélére) az ételbe, mindenesetre én mindig megettem a napi chiliadagomat. Így utólag visszanézve, milyen jól is tettem. A chili természetes gyomor- és vérfertőtlenítő, nem is kaptam el semmilyen komolyabb nyavalyát majd’ három hónap alatt. Ezt továbbgondolva állítom: az egy tévhit, hogy a sok erős ártalmas az egészségre, ellenkezőleg! A bizonyíték: százmilliók élnek így évezredek óta, és ismeretlen számukra a sok, Nyugaton gyakori gyomorbetegség…

Gyümölcskánaán
(2011. március 7.)

Vietnam, mint oly sok más szempontból, kulinárisan is megannyi meglepetést tartogatott számomra. Először is megint teljesen átértékeltem az alapfogalmakat (például mit nevezek gyümölcsnek), másrészt és ez a legfontosabb, az ízpárosításokat. Létezik egy gyümölcs (magyar átirata „cu dau”), melynek állaga leginkább a karalábéhoz hasonlít, íze pedig a zöldborsóéra emlékeztet. … Hogy milyen gyümölcskánaán van errefelé a flórából adódóan, azt mi sem árulja el jobban, hogy hetek óta, szinte mindennap egy eleddig ismeretlen gyümölcsöt próbálok ki. Vannak ún. dinógyümölcsök (én azért hívom így őket, mert hatalmasak, és kívülről olyanok, mint egy dinópáncél, rücskös és kemény), vannak olyanok, amiket a kezeddel kell puhítani, szinte verni, mielőtt kibontod, hogy kikanalazd, vannak olyan gyümölcsök, amik csak úgy omlanak a szádban („dragon fruit”), és vannak olyanok, amiket fogmosás helyett esznek (a zöld szilvára emlékeztet). Nemcsak Vietnamra jellemző, hanem például a kantoni konyhára is, hogy négy növényt, ha úgy tetszik, fűszert előszeretettel használnak. Ezek fontossági sorrendben: koriander, gyömbér, menta és kapor. … Vannak bizony gyomorpróbáló ételek is errefelé, és amit én annak nevezek, azok tényleg azok. Tradicionális reggeli a félig alvadt vérbe (általában csirkevérbe) kevert porcogóegyveleg, mogyoróval megszórva. Na, ez volt az egyetlen étel, amit félúton félretoltam, és addig is csak udvariasságból nyammogtam felette…

Hanoi látnivalói
(2011. március 10.)

Hanoi tavaly ünnepelte millenniumát, azaz ezeréves történetét. … Ezeréves és jó 7-8 milliós város lévén Indokína egyik centruma és üzleti központja. Az ősi buddhista kultúra, a nyitott kommunizmus és a modern globalizált világ visszaadhatatlan egyvelege. Ezt látni kell, mesélni nem elég róla! Másik neve, a „tavak városa” hűen tükrözi, hogy számtalan kisebb-nagyobb tavat laknak körül az itteniek, melyekben a színes neonfények csillogása nagyban hozzájárul a varázslatos esti hangulathoz. Első napomon – miután egy olcsóbb kis szállodára leltem az óváros szélén még megérkezésem estéjén – korán keltem, szereztem egy térképet, és nyakamba vettem a várost. Egész nap barangoltam, láttam a Ho Si Minh-mauzóleumot és a házat, melyben élete jelentős részét leélte, a híres Egyszintes Pagodát, jártam a Szépművészeti Múzeumban (melyben némi képet kaptam arról, hogy milyen is lehetett Vietnam a „fehér ember” megérkezése előtt), és elvetődtem az első Távol-keleti Egyetemre, ami a nagyon híres Tudás Templomának ad otthont. Egyszóval kipipáltam egy jó pár kötelező látnivalót. Másnap megint rajzoltam, de ezúttal egy olyan helyet kerestem – egy fa tövébe ültem le –, ahol nem kellett minden harmadik percben a kíváncsiskodó emberek kedves és elismerő szavaira visszamosolyognom, egyszóval zavartalanul feledkezhettem bele az egyik pagoda cizellált sárkánymotívumaiba. A muszáj bürokratikus lépcsőket is sikerrel leküzdöttem, miután a szállásadóm személyében egy segítőkész és rendes emberre leltem, aki egy csapásra elintézte mind a vietnami vízumhosszabbítást, mind a laoszi vízumot: a hétvégére ígérte az útlevelemet a szükséges pecsétekkel.

Március 15., magyar találkozó, mentalitás
(2011. március 15.)

Március 15-e van, a magyar forradalom ünnepe. Számomra mégis másért igazán jeles ez a nap: pont egy éve, hogy megpillantottam Isztambul meseszép városát, akkor kezdett igazán valósággá válni ez az út. És az azóta eltelt év annyi mindent tartogatott számomra, hogy végiggondolni sem bírom egy menetben. De erre a március 15-ére is jutott egy különlegesség. Amikor olyan gulyáslevest eszel hazádtól ezer kilométerekre, amit akár az édesanyád is főzhetett volna, és hozzá villányi vöröset kortyolgatsz, cigánynóta szól halkan a háttérben, no, az nem akármilyen élmény. Nem tudok elég hálás lenni Attila barátomnak, aki szinte minden napra tartogatott számomra valami különleges élményt. Tegnapelőtt este meghívott, hogy menjek el valami vietnami–magyar „öregfiúk-találkozóra”. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy olyan idősebb emberekről van szó, akik valaha hosszabb-rövidebb ideig kis hazánkban éltek, jártak egyetemre. Már megérkezésemkor hibátlan magyarsággal, nagy jókedvvel és egy pohár vörösborral fogadtak. Nem bántam, hogy nem én vagyok a főattrakciója az estének: Vass László professzor úr, a BKF rektora épp a hétvégén érkezett, hogy kissé felélessze az egykor híresen jó magyar–vietnami felsőoktatási kapcsolatokat. A jelen levő urak – jó tucatnyian lehetettek, és mint megtudtam, ők a legnagyobb aktív magyar klub az egész Távol-Keleten – sem voltak amolyan tucatemberek. Volt közöttük főezredes a vietnami hadseregből (amikor naivan elkezdtem kérdezgetni, egyből finoman jelezte, hogy épp államtitkokról faggatom), volt Vietnam hollandiai nagykövete, komoly üzletember, vagy éppen tisztességben megöregedett férfi 26 unokával. De ez mind lényegtelennek tűnt a Petőfi-versidézetek vagy az ízes magyar kifejezések mellett, ami egyszerre varázsolt jó hangulatot és nosztalgiát a kis terembe. Hogy mennyire komolyan gondolták azt, amikor azt mondták, hogy Magyarország a második hazájuk, mi sem bizonyítja jobban: igen komoly összeget gyűjtöttek össze, hogy kihozzák Koncz Zsuzsát egy privát fellépés erejéig.
És akkor hadd kanyarodjak vissza egy kicsit a valódi Vietnamhoz. Épp a magyar találkozóra sétáltam, amikor alig öt méterre tőlem két motoros ütközött. Az ütközés pillanatát nem láttam, csak a nagy csattanásra kaptam oldalra a fejem. Egy pillanatig tétováztam, hogy mit tegyek, de amikor láttam, hogy a szüntelen motoráradat teljesen közönyösen úgy kerüli ki a földön fekvő két embert, mint egy kátyút, leléptem a járdáról, és odasiettem hozzájuk. Közben engem is majdnem elütöttek, de foglalkoztam is én ezzel! Ráordítottam a körénk sereglő, de közömbösen bámuló emberekre, hogy legalább segítsenek arrébb tenni őket az út közepéről, persze hasztalanul. Sőt, maguk a balesetet szenvedettek is inkább ellenségesen fogadták segítségemet, így magam mögött hagytam a helyszínt, azon merengve, hogy mi lehet az oka ennek. Később megemlítettem az esetet másoknak, akik azzal a – számomra nem kielégítő – magyarázattal szolgáltak, hogy a távol-keleti kultúrákban a halál az élet természetes része (ezt még el is fogadom), és hogy mivel sokan vannak, az emberéletnek nincs igazán értéke. No comment.
Ugyanebből a gondolatmenetből fakad, és ez már sokkal tetszetősebb számomra, hogy a vietnamiak nem őriznek sérelmeket a múltból. Nem haragszanak az amerikaiakra, a franciákra, a kínaiakra. Nincsen bennük bosszúvágy, nem a múltba révednek. Egész Európának lenne mit tanulni ezektől az „elmaradott” népektől – ahogy sokszor mi kategorizáljuk őket. Egyik nap fel fogunk ébredni, és azt fogjuk észrevenni, hogy mi vagyunk már rég lemaradva, mert ők voltak annyira okosak, hogy átvették a jót tőlünk, de ugyanakkor megőrizték a saját jóikat. És ez a nap egyre közelebb van.

A gyaloglás fortélyos természete

(2011. március 22.)

Számotokra talán ez nem olyan érdekes, de nekem ez a leglényegesebb, hiszen mégiscsak gyalogolok. Így hadd térek rá egy kicsit bővebben. A néhány napos megállók szükségesek több szempontból is, de mint mindennek, ezeknek is megvan a maguk böjtje. Egy kihagyott nappal két-három napi gyaloglás adta kondíciót vesztek el. Az újrakezdések után úgy a harmadik-negyedik estére készülök ki teljesen, ami után el szokott érkezni egy holtpont, utána megint könnyebb. Csak hogy érzékeltessem, mit tesz egy év gyaloglás: mostanában lazán lenyomok száz fekvőtámaszt, vagy elég könnyen felemelek 90-100 kilót. Azt hiszem, mondhatom, hogy nincs egy deka zsír se rajtam, testem kizárólag csontból és izomból áll. Ám ezúttal elérkeztem a fizikai határaimhoz. Az eső rákényszerített, hogy beruházzak egy nagy esernyőbe és egy új esőkabátba, amivel a felszerelésem alulról súrolhatja a 30 kg-ot. Az én testsúlyom olyan 65 kiló körül mozoghat, ami azt jelenti, hogy majdnem a testsúlyom másfélszeresével gyalogolok egész álló nap. A (Hanoitól számítva) harmadik napot megnyomtam, 43-km-rel zártam este, és az azóta eltelt három napban rég nem érzett fájdalmakkal küzdök. A lábaimban az inak begyulladtak, és a nap második felére égő fájdalmat érzek, különösen a lábfejemben és a bokámban. De most, hogy végigtapogatom a testem, tulajdonképpen mindenhol. Az, hogy a hátizmaim be vannak durranva, vagy hogy a vállaimat és az ágyékomat gennyes kiütések tarkítják, az számomra a legtermészetesebb. Volt már ilyen, és lesz is, pár hét, és ezen is túl leszek, csak nem szabad megállnom. Szóval a harmadik nap, alkonyatkor már közel jártam a 40 km-hez, amikor a célfaluban ráleltem a remélt és egyetlen rozoga kis hotelre. De a fogatlan fösvény (vagy inkább hívjam kopasz kapzsinak?) tulaj úgy felbosszantott az irreálisan magas árral, hogy magamat is meglepve felpattantam, és faképnél hagytam, rábízva magam a sorsra. Újabb 5 km-t poroszkáltam már a sötétben, amikor beértem egy nem várt méretekkel bíró városkába, ahol nem remélt olcsó és kitűnő szállást, pompás vacsorát („kumzaj”: sült rizs hússal és zöldségekkel) és internetkávézót találtam, ami a fáradt utazó minden kívánsága a nap végén. Még nyirkos-vizes felszerelésemet is nagyjából ki tudtam szárítani…

Szöveg és fotó: Simon Dávid
Összeállította: Falus Tamás

(További folytatás napról napra: www.gyalog.postr.hu)