Szakadt a vitorla, de Kékszalagot nyertek

Ritka, amikor egy álom kétszer is beteljesül. Vagy az már egy másik álom? Egy biztos: Fehéri Gábor és csapata, az Anna hajóval, már másodszorra állhatott fel a balatoni Kékszalag dobogójának legmagasabb fokára a klasszikus kategóriában.Pedig idén, a kezdet, a viharos tavon, inkább egy rémálomhoz hasonlított… Amatőrök vigyázat vitorlás szakkifejezések is következnek! (De megmagyarázzuk.)

A Balatont megkerülő legendás Kékszalag vitorlásverseny mai sajátossága, hogy azon, a balatoni hagyományokat megtestesítő vitorlásokkal már egy időben indulhatnak a tőkesúly nélküli, ultrakönnyű, többtestű katamaránok, trimaránok is és egyéb nyílt osztályú, szintén ultra könnyű high-tech gépek, most már minden évben. Ezek a villámgyors hajók, behozhatatlan előnyre tesznek szert a jellegzetes balatoni képhez hozzátartozó, a szél ellen cikk-cakkban – cirkálva -, haladó klasszikus vitorlásokkal szemben. Ezért a verseny végén egyszerre két eredményhirdetésre is sor kerül: az új titánok mellett, a „Klasszikus flotta legeredményesebb hajója” kategóriában, az igazi balatoni vitorlásokat is díjazzák. Ezt a trófeát hódította el 2013 után 2014-ben is amatőr csapatával, máig szponzor nélkül hajózó Fehéri Gábor kapitány és csapata (Gróf Robi, Boór Dani, Nyikes Nándi, dr. Szólás Rita (Hauser Gábor ezúttal nem volt ott), Palkó Lajos, Gonzálesz Dávid, az Anna nevű a 70-es cirkáló fedélzetén.

A júliusi verseny idején 65-80 km/h-ás szélvihar borzolta a magyar tenger hullámait. Olyannyira, hogy az idén is legnagyobb favoritnak tartott Litkey Farkasnak kötélszakadás és a kitámasztó rúd repedése miatt, katamaránjával fel kellett adnia a versenyt. De másoknak is jelentős kihívás jelentettek, hiszen több mint száz hajó feladni kényszerült a versenyt.

– Amikor július tizedikén, reggel nyolckor kifutottunk állomáshelyünkről, a tihanyi kikötőből, és elindultunk a 46. Kékszalag rajtvonala felé Balatonfüredre, a kezdeti izgatott örömöt hamar váltotta az üröm – mesél az indulás drámájáról Fehéri Gábor kapitány. – Az Annán ugyanis nincs motor, így mi mindenhová a vitorláinkkal közlekedünk csapatommal most is a szokások szerint kezdtünk munkához: a partról meglendítettük a hajót majd rögtön kihúztuk az orrvitorlát. A rendkívül erős szél miatt az időjárásnak megfelelő genoánkkal (az árboc vonalától hátrább nyúló, nagyméretű orrvitorla) vágtunk az útnak, azzal, hogy ha kiérünk a tóra, menet közben felhúzzuk a nagyvitorlát, a grószt. Az erős szél miatt kettes reffel (vitorlafelület-csökkentés) terveztük a kezdést, ám a reffkötél lehúzásánál, hirtelen megreccsent a nagyvitorla (grósz). Amikor odanéztünk megláttuk azt a félméteres szakadást, ami a még el sem kezdődött verseny végét jelentette számunkra. Vagyis mégsem, mert néhány másodperc után Dani, a legfiatalabb csapattagunk leugrott a kabinba, ahonnan különböző, ősrégi ragasztószalagokkal és egy szintén ezeréves vitorlaragasztó csíkkal tért vissza, amivel húsz percig is elbajlódtak a fiúk. De milyen jól…

A kapitány, miközben kormányosként igyekezett helytállni, lakonikusan szemlélte a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Már látta maga előtt, amint néhány perc múlva, álmaikat szétszaggatva, hatalmas reccsenéssel kettészakad a megragasztott vászon. Ki is mondta: ha az Keneséig kihúzza, a legjobb pezsgőjére látja vendégül a csapatot – és el is képzelte a délelőtti szomorú pezsgőzés képeit. Ám a vitorlák őrült csapkodása közben egyszer csak azt kiáltotta valaki: kész! – és már mindenki csak az új kihívásra koncentrált. Először is arra, hogy a nagyvitorlát olyan helyzetbe állítsák, amivel csökken a terhelés.

Mivel az új helyzetben rajtstratégia kidolgozására sem maradt idő, az 520 hajó között egyszerűen arra törekedtek, hogy a legritkább mezőnyben rajtoljanak el. De még ezt a tervet is megnehezítette, hogy az északkeleti szél miatt a jobb csapáson (így kell startolni, mert ez az útjogos tak) nem lehetett elindulni, mert akkor a mólónak megy a hajó. Ezért sokan balcsapáson vágtak neki, ami hatalmas káoszt okozott.

Miközben a hajó legénysége azt firtatta, hogy a déli, vagy az északi part felé vegyék az irányt, netán a közép vízre menjenek, a kapitány azt gondolta: mindegy, mert ha Keneséig el is jutnak kreuzban (církálva vitorlázva), utána Siófok felé raum (háromnegyed szél) lesz és akkor olyan nyomást kap a szakadt grósz, hogy azt a ragasztó csík biztosan nem tudja már egyben tartani. A lassan, de folyamatosan visszapöndörödő ragasztásra is rendszeres pillantásokat vetetve, nagyjából két óra alatt és 26.-ként jutottak el a Kenesei bójához. Ebben a helyzetben ez egyáltalán nem is tűnt rossz helyezésnek.

– A nagy golyónkkal (genakker – hátszél vitorla, ívelt szabással) indultunk Siófoknak, de nem a tó közepe felé vettük az irányt, mert az arrafelé haladókon láttuk, hogy ott gyengül a szél – fejtegeti a kapitány. – Aliga felé tartottunk, ahonnan egy hauzolással (a hajó széliránytól elfelé való csapásváltoztatása, más néven perdülés), úgy 15.-ként, bevettük a siófoki bóját. Onnan egy újabb hauzolással már a tihanyi bójára kezdtük meg a támadást. Csodák csodája még mindig nem szakadt szét a vitorlánk, miközben egyre jobban megközelítettük az előttünk haladókat. A tihanyi csövön – ez nehéz hely, mert össze-vissza forog a szél mindig-egy két hauzolással és még mindig a nagy golyóval jutottunk át, és mint akik hibátlan hajóval versenyeznek, ismét elkezdődött a szokásos vita: déli part?! Északi part?! Közép víz?! Mivel az időjárás-előrejelzéseket tanulmányozva azt láttam, hogy az észak-keleti szél nem fog elállni, sőt megerősödik – ami meg is történt -, kapitányként úgy döntöttem,hogy számunkra akkor a középvíz lesz a legesélyesebb. Így nagy golyónkkal 11–12 csomós sebességgel (10 csomó – 18.5 km/h) végig hasítottunk a tavon. A nyugati medencébe érő versenytársaink többsége a déli partot választotta, ami szintén jó döntésnek tűnt, csak a közép víz, ahol mi haladtunk, kicsit rövidebb volt. Persze ha a szél gyengül vagy eláll, a déli part lett volna az előnyösebb – de ezt a kockázatot kapitányként felvállaltam.

A szél azonban fújt és erősödött. Így a hagyományos hajók közül már elsőként vették a keszthelyi bóját, amikor beérte őket az üldöző boly. Köztük azok a hajók is, amelyeket igazán neves kapitányok – Pomucz Tamás Európa-bajnok és olimpikon, Czittel Lajos… – irányítottak.

– Nem maradt más hátra, mint, hogy a „gyáva népnek nincs hazája” jegyében, kockázatot vállalva próbáljunk előnyt szerezni. Az akkor már hatosra (45-55 km/h) erősödött szélben felhúztuk a kis golyónkat –, ami később össznépi elismerést váltott ki, mert azon az estén, a keszthelyi öbölből kifelé, egyedül mi mertük ezt megtenni. Ezért aztán motorcsónakokat megszégyenítő sebességgel húztunk ki az öbölből Fonyód irányába.

Még hátra volt három és félórányi út, de a csapat, a kezdődő győzelmi mámorban már majdnem elfeledkezett a szakadt vitorláról. Amelynek egyik oldalán akkor már labda formába pöndörödtek a ragasztó szalagok és éppen csak lógott a maradék, a szakadást még összetartó anyag. A másik oldalon viszont az öreg vitorlaragasztó csík még mindig egyben tartotta a vásznat. Az erős szél végig fújt miközben már az eső is szakadt a nyakukba a Keszthelytől, Balatonfüredig tartó távon. De úgy tűnt, már semmi sem veszélyezteti a végső diadalt.

– Füred felé egyszer csak azt láttuk, hogy két hajó is feltűnt a semmiből – emlékszik a pillanatra Fehéri Gábor. – Közülük az egyik, a klasszikus fődíjunkat veszélyeztetve. De szerencsére a tihanyi hegy alatt annyira lecsökkent a szél, hogy abbahagyta a siklást és úgy tűnt, megmaradnak a győzelmi esélyeink. Igaz előttünk volt még a füredi befutó cirkáló szakasza, ahol még bármit történhet – de ezúttal nem történt. Pont célba értünk, amikor az utolsó felpergő ragasztó is leesett a deckre, de a másik oldal, még mindig tartott. Így viszont már kettős okunk is volt a pezsgőbontásra.

Térdelnek: dr. Szólás Rita, Gróf Róbert, Fehéri Gábor (kapitány), Gonzálesz Dávid.Felül, balról: Palkó Lajos, Boór Dani, Nyikes Nándi (sapkában)

  E fantasztikus diadal mellett Fehéri Gábor csapata a Pünkösdi regattát is megnyerte a maga osztályában – éppen úgy, mint 2012-ben. (Tavaly egy nem útjogos hajó ment beléjük és törte össze az Annát.) Az ilyen diadalokra mondja a kapitány: soha meg nem unható, különleges érzés, amikor nekünk lőnek, vagyis a pisztoly dörrenése a mi hajónk előtt tiszteleg a verseny végén.

A siker titka? Fehéri Gábor szerint az, hogy amikor 2009-ban megvette az Annát, hamar ráérzett a felelősségre. A vitorlázó társadalom felé arra kötelez, hogy a nemes hagyományokat folytassuk: versenyezzünk – fejtegeti. – A magunk iránti elvárás pedig az, hogy ne utolsóként vigyük be a pályakulcsot, hanem elsőként várjuk a tisztelgő pisztoly durranását. A titok másik nyitja az, hogy kezdetektől ugyanazzal az összetartó, elkötelezett csapattal száll vízre, mindezt úgy, hogy abszolút amatőrként versenyezve, még szponzor logó sincs a hajón. Igaz, a sikerek az érdeklődést is meghozták, de a sportember szerint a döntést nem szabad elhanyagolni, hiszen a nyaranta több tízezer szemkontaktust vonzó hajóra csak olyan támogatók neve kerülhet, aki, nem csak élvezi a sikert, hanem partnerként tesz is érte

Drámai OB

A 2014-es 70-es cirkáló országos bajnokságon az Anna, ötnapos drámai küzdelemben, kilenc érvényes (és még három érvénytelen futamban, amelyekből két alkalommal ők győztek volna, ha nem fújják le) egyetlen ponttal csúszott le a dobogó legfelső fokáról úgy, hogy az utolsó napon, az utolsó futam előtt még ők álltak az élen.
Sírni csak a győztesnek szabad… mondják, de ezt néha felülírja az élet.

Érsek M. Z.

(A szakkifejezések forrása: vitorlasiskola.hu, tanuljhajotvezetni.ewk.hu)