Élet a múltban

Ha valaki hamisítatlan kubai kalandra vágyik, próbáljon meg elutazni egyik városból a másikba – autóbusszal. Garantáltak a váratlan fordulatok, a meglepő események, valamint az is, hogy rövid idő alatt megismerkedhet az ország igazi arcával és az emberek megnyerő életstílusával. De nem szabad elfelejteni, hogy az esti járatokhoz alapvető felszerelési tárgy a pokróc; a buszok ugyanis olykor órákat késnek, vagy megtörténhet, hogy sofőrünk békésen elalszik, és csak a reggeli nap sugaraival együtt ünnepelhetjük érkezését.

Ha a busz elindult, a meglepetések még nem érnek véget: a sofőr – aki egyébként nemegyszer otthon, házilag bütyköli járgányát – jól kihúzatja az emelkedőkön, és ilyenkor őszinte csodálkozással konstatálja, „hát megint felforrt a hűtővíz, kicsit pihenni kell”. A buszoknak amúgy is van egy sajátos hangulata: az ablaküvegek egy részét a szellőzés végett kiszerelték, a lógó gumitömítéseket gyerekek ráncigálják. Az egész leginkább egy tartálykocsi belsejére emlékeztet, amiben ráadásul elrejtettek egy szaunát.

Mindeközben az emberek folyamatosan püfölik a busz belső falát. Megfejtettük a titkot: az utas úgy jelzi leszállási szándékát, hogy rácsap az ajtóra. Mégpedig nem öncélúan, összevissza dörömböl, hanem pontosan annyiszor, ahányadik ajtónál le akar szállni. A vezető erre mindig megáll. Kérdezheti az unalmas európai ember, hogy tulajdonképpen miért kell csapkodni az ajtókat? Hát azért, mert a leleményes kubai barátaink már réges-rég kiszerelték a leszállásjelzőket.

 

„Aki nagyon akar, elmehet”

A Karib-tenger legnagyobb szigetét – területe tizenhétezer négyzetkilométerrel meghaladja Magyarország területét – Kolumbusz fedezte fel 1492. október 27-én. Az indián őslakosság védtelen volt az európaiak által behurcolt kórokkal szemben, a cukornádültetvények munkaerő-szükségletét hamarosan afrikai rabszolgákkal „oldották meg”. A spanyol uralmat az angolok, majd az amerikaiak próbálták megingatni, utóbbiaknak a XX. század első felére sikerült gazdasági pórázukra fűzni a szigetet, ezt a felállást robbantották szét a délkeleti hegységekből, a Sierra Maestrából lecsapó forradalmárok Fidel Castro Ruz vezetésével.

A Comandante a mai napig az első számú tekintély, a kubaiak nagyon szeretik, akárcsak a rendszerüket. (A másik „bálvány” az argentin orvos, a Bolíviában meghalt világforradalmár, Che Guevara.) Az elmúlt évek változásai ellenére – például főként az idegenforgalomban lehetőséget adtak külföldi tőkebefektetésekre – Kuba a mai napig őrzi egyediségét, különleges gazdasági és társadalmi rendszerét, és nem állt be a globalizáció által már ledarált karibi államok közé. Jár az étel- és ruhajegy, az ingyenes orvosi ellátás, közoktatás, mindenki továbbtanulhat. Többször is mondták nekünk, „aki nagyon akar, el tud menni innen hivatalosan is”. (Udvariasságból nem kérdeztünk vissza, hogy vajon ha nem sikerül, akkor legfeljebb elindul csónakkal vagy csempészhajóval?)

Pár dolgot már az első napokban megtanultunk. Kettős pénzrendszer van, a helyieknek a peso, míg a turisták konvertibilis pesót válthatnak. Az eurót vagy a svájci frankot jobban váltják a dollárnál, pesót nem lehet kivinni az országból, kilépéskor levonás nélkül visszaváltják. Az országba történő belépés vízumköteles, és sajnos – mint a végén kiderült – ismerik és „kérik” a kilépési illetéket is, ez huszonöt konvertibilis peso.

A vámellenőrzés alapos és szigorú, például szivart számla nélkül csupán két tucatot lehet kivinni. Nagyon kevés az ATM, az internet, a nemzetközi telefonhívás meg drága, számításaink szerint percenként ezerötszáz forintért kommunikálhattunk az otthoniakkal. Továbbá: Kuba utazási irodával kevésbé drága, amennyiben egyénileg szervezi az ember utazását, többe kerül az út és a szállás. Csapvizet nem ajánlatos fogyasztani, ám az étellel nem lehet különösebb gond, akárcsak a tengervíz hőmérsékletével sem, egész évben fürödhetünk, igaz, május közepétől elkezdődik a novemberig tartó esős évszak, és főként augusztusban megérkezhetnek a hurrikánok.

 

Guruló autómúzeum

Havannát 1515-ben alapította Diego Velasquez helytartó, amikor még a sziget fővárosa a keleti parton fekvő Santiago de Cuba volt – mellesleg a két város a mai napig rivalizál egymással. Havanna alapítójának nagy tervei voltak a stratégiai helyen fekvő várossal, hiszen akkor már tudomása volt egy nyugati, hatalmas, és legfőképp aranyban gazdag birodalomról; a sors fintora, hogy az aztékokat végül nem ő, hanem egykori kegyeltje, későbbi halálos ellensége, Hernando Cortez igázta le.

Megfogalmazás kérdése, hogy Havanna az átgondolt városfejlesztési koncepcióknak köszönhetően őrizte-e meg az elmúlt századok varázsát, vagy azért, mert egyes városrészekhez emberöltők óta nem nyúltak érdemben. Talán egész Latin-Amerikában nincs olyan város, amely ennyire egységesen megőrizte volna a spanyol gyarmati idők, a koloniális építészet hangulatát. A háztömbök manapság is „egységesen” omladoznak, és „kínálják meg” váratlanul az utcán járókat kisebb-nagyobb vakolatdarabokkal. Ha komolyabb a szakadás, netán összedől valami, a hatóságok rezignáltan elterelik a forgalmat… és napokig úgy is marad minden. A legendák szerint a kubai szakik egy tizenöt négyzetméteres ingatlant is képesek hónapokig festeni. A város vezetése a parti rész siralmas állapotát azzal magyarázza, hogy a tenger felől érkező sós levegő és víz teszik tönkre, ami annyiban igaz, hogy a gyönyörű Malecón-sétány kőpárkányai felett tarajos tetejű hullámok csapnak át, és borítanak be autóst, gyalogost. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy számos épületet restauráltak az elmúlt években.

Havanna tehát őrzi az idők patináját, az utcákon pedig egy egész „közlekedési múzeum” gurul, ötven-hatvan évvel ezelőtt divatos amerikai kocsik látványában gyönyörködhetünk. Ha bármelyik amerikai autógyártó cég – legyen az a Cadillac, a Chevrolet, a Chrysler, a Ford vagy a Pontiac – egy jó reklámot akar forgatni, Havannában a helye, hiszen itt az élő bizonyosság arra, hogy a járművek ötven év elteltével is működnek. Igaz, a sofőrök sokszor bekurblizzák őket, mert a menekülő tulajdonos annak idején magával vitte a slusszkulcsot is.

De nevezhetnénk a fővárost „az egymillió taxis városának” is, mert itt még az is kereshet fuvarozással pénzt, akinek nincs engedélye, a lakosok stoppolnak, az autósok megállnak, és ha egyezik az úti cél, az üzlet megköttetik, és pár peso gazdát cserél.

 

Városnézőben

Havanna óvárosát az UNESCO már huszonöt évvel ezelőtt a világörökség részévé nyilvánította, és valóban, az idelátogató időutazáson vehet részt, a fallal övezett negyedben minden úgy maradt, miként egykoron a spanyol gyarmati időkben lehetett: macskaköves utcák, régi piacterek, erődök, barokk paloták, sárga és rózsaszínű polgári épületek, amelyek egy része manapság diszkréten málladozik.

A várost mindig is sűrűn háborgatták a kalózok, ezért a spanyolok már a kezdetektől fogva óriási erődöket húztak fel, melyek Havanna szimbólumaivá váltak. A legrégebbi, a Fuerza Real elsősorban a kalózok ellen készült, akik a XVI. században háromszor is felperzselték a várost, amíg 1762-ben az angolok a hétéves háborúra hivatkozva elfoglalták Havannát.

Amikor a spanyolok nagy nehezen visszaszerezték, rengeteg pénzt áldoztak megerősítésére, ekkor épült a fellegvár, a Castillo del Morro, amely óriási ágyúival felügyelte a várost, a tengert – világítótornyának a fénye negyven-ötven kilométerre is ellátszik –, és ekkor fejezték be a La Cabana megerősítését, amely jelenleg katonai objektum, nem látogatható.

Nem csupán az erődök, hanem a szépséges székesegyházak, középületek, terek is a város szimbólumai, megtalálható itt a XVI. század első harmadában épült kápolna, az El Templete ugyanúgy, mint a XVIII. századi barokk építészet gyöngyszeme, a San Cristobal-katedrális (száztíz évvel ezelőtt még itt őrizték Kolumbusz hamvait), vagy a sziget spanyol főkapitányainak kormányzói palotája, amely manapság már városi múzeumként funkcionál.

A város legújabb kori történelméről a Forradalom tere (Plaza de la Revolución) regél, José Marti emlékművével, aki a kubai szabadság szimbólumának számít, és 1895-ben halt meg a spanyolok elleni függetlenségi harcokban. (A város nemzetközi repülőtere is az ő nevét viseli.)

Ami pedig az „amerikai vonalat” illeti, Havannának is van Kapitóliuma, erről persze sokan azt állítják, hogy a washingtoni épület koppintása. Ám a kubaiak szerint a szigetükön lévő sokkal szebb és díszesebb, ráadásul az USA fővárosában nem tudnának olyan helyeket mutatni a turistáknak, amelyekben egykor Ernest Hemingway evett, ivott, írt. Ilyenek például az El Floridita vagy a Bodeguita del Medio, persze ezeket az információkat olykor érdemes óvatosan kezelni, mivel könnyen hasonló szituációban találhatjuk magunkat, mint a Tahitire érkező turisták, akik napokon belül „szembesülnek” azzal, hogy ott minden harmadik helybéli Paul Gauguin „unokája.”

 

Buli a moziban

Az utcán egyébként folyamatosan jönnek taxit, éttermet, szivart kínálva. Meglepő módon, a legváratlanabb pillanatokban magyar szavakkal, sőt, mondatokkal örvendeztetnek meg bennünket, ráadásul nem olyanokkal, amelyek törvényszerűen ragadnak a turistákkal érintkező kereskedőkre. Ennek magyarázata, hogy annak idején választható volt a magyar nyelv tanulása, és Magyarországnak nagyon jó híre volt a szocialista táborban, ami a mai napig megmaradt az országban. Tulajdonképpen csak szivarüzletet nem érdemes velük lebonyolítani: az utcán árusított, illetve a hivatalos helyen árusított szivarok minősége között óriási a különbség, és a legális helyen biztos, hogy nem sodortak bele banánlevelet.

Szállásügyben azonban megéri tárgyalni, a magánházak a legolcsóbbak, bár hivatalosan nem használhatjuk a konyhát, mert akkor nem hozunk bevételt az éttermeknek. Ezt szúrópróbaszerűen ellenőrzik, mint ahogy azt is, hogy a bérlők száma megegyezik-e az engedélyben szereplő számmal. A magánházaknál az is kiderült, hogy a kubaiaknak érdekes elképzeléseik vannak a takarításról. Nemegyszer a lakásban összegyűjtött szemetet egyszerűen kidobták a folyosóra a társasházban… De ugyanígy a kerítésen kívülre is a kertes házból.

Legalább két dolog volt, ami rendkívül tetszett. Egyik kedvencünk a város egyik legnagyobb filmszínháza, a Yara volt, itt nonstop mentek a filmek. Egy jeggyel bent lehet lenni egész nap, és megnézni ugyanazt a filmet háromszor-négyszer. A nézőtér akkora volt, mint a Keleti pályaudvar főcsarnoka, vonatostul. Ha a mozgóképművészet karibi rajongói megkívánták például a fagylaltot (jól kihozza a rum ízét), szemben a mozival – a Havanna Szálloda mellett – pompázott a Copelia fagyizó, csak át kellett sétálni. Ezen a helyen valamikor még precízen megkülönböztették a helyi lakosokat a turistáktól. A kubaiak elkerített részen, kétszáz méteres sorban várakozhattak egyféle fagyira, amit viszont legalább egy akrobata szolgált fel. A gombócot úgy helyezte a tölcsérbe, hogy először feldobta pár méter magasra. A nyavalyás turisták külön helyen üldögélhettek, ötvenféle fagyiból válogatva.

A másik kedvenc az úgynevezett „Paladar” intézménye volt. Ez háziétterem, a család fénymásolt étlapokat osztogat az utcán, és miközben a família a másik szobában nézi a tévét, a turista igen barátságos áron szüntetheti meg gyomorkorgását. Ha kell valami, csak bekiabál a tévézőknek – ezt tettük –, és már hozzák is.

Talán nincs a világon még egy olyan ország, ahol ennyire szeretnek az utcán élni. Kiülnek. Beszélgetnek. Dominóznak. Rumot isznak. Énekelnek. Táncolnak. Zenélnek. Szivaroznak – ebből a lakosság évi kétszázmilliót füstöl el. Moziba járni is nagyon szeretnek, és értelemszerűen úgy gondolják, a filmvetítés még nem indok a fent vázolt cselekmények abbahagyására. A legmeglepőbb viszont, hogy a vitathatatlan szegénység ellenére az emberek élvezik a mindennapjaikat.

Santiago de Cuba: A nagyon „karibi”

Kuba második legnagyobb települését 1514-ben alapították, a hely kiválasztása a kortársak eszét, szemét dicséri, mert gyönyörű helyen, a tenger és a Sierra Maestra, az ország legnagyobb hegysége által közrefogott területen található. Santiago de Cuba 1607-ig volt a sziget fővárosa, a spanyol konkvisztádorok nagy évszázadában a csapatok és a hajók innen indultak a környező területek meghódítására, és a fővárosi rang elvesztése ellenére is az ország legforgalmasabb kikötője maradt, igaz, ebben szerepet játszottak az Afrikából folyamatosan érkező rabszolgaszállítmányok.

A Havannától kilencszáz kilométerrel keletebbre fekvő Santiago – amely négyszer kisebb, mintegy félmillió lelkes – a főváros riválisának számít számos téren, így például a zenében, a kultúrában és a sportban is. Nem véletlenül emlegetik Santiagót a leginkább „karibi” hangulatú kubai városként, mivel – legalábbis a helyiek szerint – múzeumaik gazdagabbak, palotáik zöme régebbi, fesztiváljaik élénkebbek, nyüzsgőbbek havannai megfelelőiknél. A kubai forradalomban betöltött vezető szerepe miatt Santiago elnyerte a „hősök városa” nevet, hiszen Castróék itt ostromolták meg hajdanán a Moncada laktanyát.

A város a tradicionális kubai zene, a salsa bölcsője, miképp Santiago híres polgára volt Don Facundo Bacardi, a világszerte ismert rum feltalálója, aki az 1860-as években indította el saját vállalkozását. A család és a rumkészítés emlékét jelenleg a Bacardi Múzeum őrzi.