A fehér város titkai

Lisszabon ünnepelt dívaként trónol a mesebeli hét domb között: macskaköves sikátorainak tipikus déli hangulatában szinte hihetetlennek tűnik, hogy még mindig Európában járunk. A „fehér város” talán akkor mutatja legszebb arcát, ha a folyópart felől közelítjük meg: a Rua Augusta sétálóutca egyenesen a Diadalív alatt, a Rossio tereire vezet, amely a város szíve és a lisszaboniak kedvenc helye is egyben.

Ha pedig ott járunk, ne hagyjuk ki az alkalmat, hogy egy tradicionális kávézó teraszán megpihenve, a mennyei portugál kávét kortyolgatva megfigyeljük a metróból és a Rossio gótikus építésű pályaudvarából kifelé hömpölygő tömeget. Rájuk is vigyáz a Tejo túloldalán emelt, a Rio de Janeiróval eggyé vált emlékműhöz megszólalásig hasonló hatalmas Krisztus-szobor, amelyet a derék portugálok annak örömére emeltek hálából, hogy országukat elkerülte a II. világháború. A lenyűgöző szoborhoz autózva még egy déjà vu érzésünk támadhat: a folyón átívelő grandiózus függőhíd a San Franciscó-i Golden Gate mása.

Lisszabon belvárosa igazából két hegy és az ezeket összekötő sík terület, a Baixa negyed együttese. Mivel a Baixa az 1755-ös földrengésben és az azt követő tűzvészben szinte teljesen elpusztult, Pombal márki ötletének köszönhetően a város többi részéhez képest újszerű felépítéssel is büszkélkedhet: széles utcái egymáshoz képest szabályosan helyezkednek el, és sugárútszerűen vezetnek le a folyópartra.

Kocsival semmiképpen se próbáljuk meg kibogozni a város szűk utcáinak kaotikus forgalmát: inkább gyalogoljunk, vagy válasszuk a korhű megjelenésével is legendássá vált 28-as villamost, amely a főbb látnivalók útvonalán halad el. A hangulatos közlekedési eszközök sorát gyarapítja, hogy az alsóvárosból, az egyik dombra épült Bairro Alto negyedbe a neogótikus toronyban működő 32 méter magas lifttel is feljuthatunk. A tömegközlekedési eszköznek is otthont adó torony – amelynek tetején kávézó működik – a hétköznapi funkció ellenére míves építmény, amelyet Eiffel egyik tanítványa tervezett.

A Bairro Alto negyed mára az éjszakai élet szórakoztató-központjává nőtte ki magát. Megérkezéskor a karmelita templom égbe meredő romjai fogadják a megfáradt turistát, az üres teret pedig szabadtéri múzeummá változtatták, ahonnan mindenképpen érdemes átsétálni a botanikus kert őserdőszerű, különleges fákkal szegélyezett parkjába is.

A másik hegyet a Castello de São Jorge (Szent György)-vár uralja, ahonnan képeslapra illő fényképeket készíthetünk a városról, a Ponte do 25 de Abril piros hídjáról és az óriásira nőtt Tejo folyó tölcsértorkolatáról. A város építészeti szimbólumának számító építmény hajdan királyi székhely volt, ma büszke pávák sétálgatnak a vár és a körülötte lévő romok parkjában.

A várat az alsóvárossal összekötő Alfama negyed sikátoraiban igazi lisszaboni hangulatot találhatunk: a házak nagy részének külseje évtizedek óta nélkülözi a felújítást, az utca fölött kifeszített köteleken száradó ruhaneműk látványa, a házakból kiszűrődő mindennapos zajokkal tovább erősítik az impulzív mediterrán hatásokat. Lisszabon mindent túlélt legrégebbi része, kis tereivel, hangulatos tavernáival egy rég elfelejtett kort idéz, amit esténként a mindent betöltő „fado” melankolikus zenéje koronáz meg. A Fado – jelentése sors, végzet – édes-bús dalban beszéli el az élet és a szerelem többnyire szomorú történeteit. A gitáron vagy a 2×6 húros portugál gitáron kísért dalok még ma is rendkívül népszerűek – ezért nem csak a turisták kedvéért játsszák –, hiszen hűen tükrözik a portugálok melankóliába hajló lelkivilágát.

Belém negyede talán a legszebb ajándék, amit Lisszabontól kaphatunk: a Torre de Belém fehér mészkő tornyától indultak útjukra hajdanán a híres portugál felfedezők. A dicsőségüket hirdető szobor mellett itt található még a gyönyörű Mosteiro de Jeróminos-kolostor is. A hajóorrot formázó torony eredetileg a folyóban állt, hogy az ellenséges hajók személyzete a távolból azt gondolja, hogy a nemzeti flotta védelemre készen várja az ütközetet.

Portugália és Lisszabon igazi szépsége a változatosságban rejlik: a lüktető metropolisz közvetlen környezetében olyan kincsek találhatók, mint Belém, Cascais, Sintra vagy Óbidos. A régiók közötti eltérés hihetetlenül nagy: néha elég néhány kilométert megtenni, és máris egészen más a táj, a szokásvilág és a gasztronómiai hagyomány.

Ha jut időnk egy kis csavargásra, mindenképpen érdemes elmenni Cascais-ba. A városka központja, annak ellenére, hogy a település egyike a „lisszaboni Riviéra” legelőkelőbb fürdőhelyeinek, máig megőrizte az egykori halászfalu hangulatát. Kis strandján színpompás bárkák pihennek, miközben a halászok reggeli zsákmányukat a közeli halpiacon árulják, vagy éppen hálóikat foltozzák. A strand mögött pálmákkal szegélyezett sétány hívogat a kávézók és üzletek világába, ahol hangulatos éttermekben kóstolgathatjuk a helyi specialitásokat.

Sintra egyedülálló fekvését a csodás strandok mellett a várost körbeölelő szubtrópusi erdő, a Serra de Sintra biztosítja. A kellemes mikroklímában burjánzó növényekkel benőtt domboldal mindig is a nemesség kedvelt pihenőhelyének számított, így szép számmal találunk erre mívesen kivitelezett villákat és palotákat. A Palácio Nacional de Sintra két óriási kéménye már messziről mutatja az utat a mesés csempékkel díszített palotához. A másik látványos épület, a Palácio da Pena az erdő tetején, mintegy két kilométerre a várostól található. Az ízléses építészeti ízléstelenség mintapéldájaként szolgáló, mór, manuel, rokokó és keleti stílusjegyeket merészen ötvöző fantáziadús épület olyan stíluskeverék, amit egyszerűen nem szabad kihagyni!

A környék látnivalói közé sorolható a Monserrate-kert is, ahol 140 hektár területen egész álló nap gyönyörködhetünk a romantikus kastélyban és a nagy műgonddal megtervezett kertben. Izgalmakért pedig látogassunk el a hónap minden második és negyedik vasárnapján megrendezett piacra, São Pedro de Sintrába, amely igazi kincsesbánya a régiségeket, ruhákat és bolhapiacot kedvelőknek.
Nem véletlen, hogy az i. e. 300 körül alapított Óbidos városka mára a világörökség részévé és a portugáliai képeslapok népszerű elemévé vált: a középkori várfallal körülvett település egymáshoz simuló házaival kifejezetten romantikus hangulatot áraszt. A vakítóan fehérre meszelt házakat kék ablak- és ajtókeretek, óriási bugenvilleák színesítik. A település kanyargós, keskeny utcáit járva a hegy tetejére épített várhoz jutunk. A szépen felújított épület ma pousadaként – előkelő, hagyományőrző vendégfogadóként – üzemel, a kisváros kisugárzása pedig rengeteg művész múzsájaként szolgál még napjainkban is.

Setúbal Lisszabontól 45 kilométerre, a Sado folyó tölcsértorkolatánál fekszik. A legenda szerint a település Noé unokájáról, Tubálról kapta a nevét. A több földrengést megélt, hányatott sorsú város a XIX. század végétől az ország egyik legjelentősebb halfeldolgozó központja, amelynek fehér homokú strandja a világ minden tájáról vonzza a látogatókat. Különleges hangulatot ígér a színes házakkal szegélyezett főtér, melynek közepén Bocage, a város nagy költőjének 12 méter magas fehér márvány szobra áll.

A település számos templommal, kolostorral és egy várral is büszkélkedhet, az Arrábida-hegység mikroklímájának köszönhetően pedig bora is nagy népszerűségnek örvend. Setúbal környékén található az a nevezetes ménes is, ahol a világhírű portugál luzitán lovat tenyésztik. Az építészeti látnivalók mellett ünnepségekben sincs hiány, a kulturális életet színház, tánc és folklóresemények sora is színesíti, jelezve, hogy Portugália nem az uniformizált élményvilágot kínálja az utazónak.