Metropolisz a közhelyeken túl

A néhány napos úti élmények alapján Tokióról az a kép alakult ki bennem, hogy olyan, mint New York, de annak is köszönhetően, hogy toronyházai nem egy kupacban találhatók, kevésbé telepszik rá az emberre – igaz, kevésbé sokszínű –, ugyanakkor csendes, tiszta és elegáns város.

A Narita légikikötő termináljának nyugalma, a másutt megszokott söröző helyett álló tej és kávé büfé, a minibusz és vonatjegyárusok elegáns öltözéke (mutatós kiskosztüm, hozzá illő kalap), már előrevetíti, hogy Tokió szelíd, barátságos hely. A rendkívül tiszta japánok nem csak magukra, környezetükre is gondolnak: ha náthásak, a műtősökhöz hasonló szájkendővel védik környezetüket a bacilusoktól. Régen ez a szmog elleni védekezést is szolgálta, amire ma már nemigen van szükség. A levegő tiszta – igaz, a sokfelé beharangozott, a távoli Fujira nyíló kilátás azért így is megkérdőjelezhető: a párás levegő ritkán ad esélyt erre a különleges látványosságra.

A kellemes közérzethez a rendkívül fiatal géppark is hozzájárul. Az autók zöme középkategóriás, idehaza sohasem látott modell, Suzukival pedig csak elvétve találkozni – az sem olyan, mint nálunk. Szakemberek korábban állították: az új japán modelleket egy évig odahaza tesztelték, és csak a gyermekbetegségek kiiktatása után indultak velük a világ meghódítására. Például azokkal a hatalmas hajókkal, amelyeket a repülőgép fedélzetéről, a szigetország partjai előtt, a tengeren lehet megpillantani. (A mai felgyorsult világban persze ez a szokás már a múlté lett.) Az utazás kihívása, hogy a plusz 7 órás időeltolódás miatt Európából késő délután indulva is délelőtt érkezünk meg, amit különösen akkor könnyű átvészelni, ha mondjuk a British Airways új, fekvőággyá alakítható üléssel rendelkező business-osztályán utazunk, ahol még a komputer akkumulátorát is folyamatosan tölteni tudjuk.

A légikikötő szokatlan csendje után a város sem tűnik túl zajosnak. Az utcák tiszták, az emberek szépen öltözöttek, különösen hétköznap, amikor a férfiak többsége öltönyben, a nők kiskosztümben, a gyerekek egyenruhában indulnak munkába, iskolába. Majd este haza. Az estét a szó szoros értelmében kell érteni, nyolc-kilenc óra felé is találkozhatunk a metrón és a városi vonaton munkából hazaigyekvő emberekkel, akik közül többen otthonosan berendezkedtek az átlagosan legalább negyvenperces útra, és nagy fülhallgatón keresztül élvezik a minilejátszó zenéjét. A többség azonban egyszerűen csak alszik, és rutinszerűen ébred, amikor megérzi, hiszen kora reggel ugyanezt az utat teszi meg, csak visszafelé… (Ráadásul reggeli csúcsforgalomban akkora a tömeg, hogy a közlekedési társaság fehér kesztyűs alkalmazottai a szó szoros értelmében betuszkolják az embereket a szerelvényekbe.)

Mások még ennél is később indulnak haza: vannak, akik az elképesztő mennyiségben található, csillogó-villogó játéktermekbe indulnak, vagy főnökük hívó szavára munkatársaikkal, netán barátaikkal kerekednek fel szórakozni, a stresszt levezetni. Akad is hova, hiszen a hatalmas metropolisz több részén egész éjszaka lüktet az élet. Rendkívül népszerűek például a karaokebárok, ahol a kibérelhető kis termekben székek, asztal és szobapincér biztosítja a kényelmet. A szórakozás forrása pedig a vállalkozó kedvű ismerős esetlen éneklése.

Olyan is akad, aki nem az ismerőseivel akarja megosztani szabadidejét. A japán üzletemberek igényei alapján kialakult szórakoztatónegyedek közül a Kabukicho az alkalmi párkapcsolatoknak teremt – miként a több emelet magas épületeken elhelyezett számtalan tábla is mutatja – bőséges lehetőséget. A Shinjuku-ni-chome környékén pedig a férfiak találhatnak azonos nemű alkalmi társat. A mai kor tehát nem kímélte az ősi tradíciókat őrző, ugyanakkor egészen más társasági és kulturális szintet képviselő gésák mesterségét. Igaz, Tokióban is összefuthatunk egy-két kimonós hölggyel, de ők csak hagyományőrzésből viselik a szép öltözetet: ma is gyakorló társalkodónőkkel és kéjhölgyekkel, vagyis a gésákkal leginkább az egykori főváros, Kiotó ősi negyedének apró utcáin futhatunk össze.

Ami az esti szórakozási lehetőségeket illeti, például a város közepén található, kozmopolita – ezért a helyiek által nem is Tokió részének tekintett – Roppongi apró utcáiban, a luxus-lakóépületek és az egyszerű házak közé ékelve is hangulatos éttermek, kocsmák, bárok sora várja egész éjszaka a betérőket. Az üzletek között is van, amelyik az átlagosan szokásos este 9-10-kor sem zár be, hanem éjjel-nappal várja vendégeit. Így tesz a fantasztikus kínálatot felsorakoztató DVD- és könyváruház, a Tsutaya is, amelynek ajtaján a következő olvasható: nyitva 07–28 óra között. Mellette egy szintén nonstop élelmiszerüzlet, a luxus fajtából, ami inkább csak a kínálat felmérésére alkalmas.

Megtudható például, hogy a húsok a legdrágább élelmiszerek közé tartoznak abban az országban, ahol a háború utáni nehéz évtizedekben efféle élvezeteket nemigen engedhettek meg maguknak az emberek. Négy vékony hússzeletet kínálnak egy fóliázott tálkában, míg egy másikban néhány darab felső csirkeszárny várja az ínyenceket, akiknek kedvence mégis a hazai, vagyis japán wagyu marha. Amit az Európában megszokottól ellentétben akkor tartanak ízletesnek, ha rétegesen zsíros – ezért sörrel is itatják az állatot.

A kilencvenes években bekövetkezett pénzügyi válság és az azt követő recesszió hatása, valamint a forint felértékelődése közepette nyugodtan kijelenthetjük, hogy Japán nem drágább Nyugat-Európánál – különösen nem Londonnál –, és a hiedelmekkel ellentétben a magyarok számára is megfizethető. Különösen ha a középkategóriás szálláshelyek és az egyszerűbb, de minőségi kínálatot nyújtó éttermek árait vesszük alapul. Az az idő is elmúlt már, amikor a japán pénznemben iszonyatosan nagy címletekkel kellett számolni: ma 100 forint 67 jent ér. A legdrágább főutcának számító Ginzán például alig több, mint 1200 jenbe kerül egy minőségi steak, amelynek élvezeti értékét az sem rontja, hogy apró darabokra vágva hozzák – pálcikával. Kifejezetten olcsók a műszaki áruk is, amelyekből az elektronikai cikkek negyedének számító Akihabara végeláthatatlanul sorakozó üzleteiben nézelődhetnek, alkudozhatnak az utazók. A legegyszerűbb talán mégis az, ha a metróállomás mellett található, többemeletes – egy-egy szint önmagában is akkora, mint mifelénk egy hipermarket – új elektronikai áruházba indulunk, ahol a magyarországinál 20-30 százalékkal olcsóbb termékekből, az útlevél felmutatása után, további 5 százalékos árengedményre számíthatunk.

Miközben az átlagember tömegközlekedési eszközt használ, a Roppongi Hills környékére szinte biztosan saját autóval érkeznek a cégvezetők. A helyiek legalábbis úgy tartják, hogy a 2003-ban átadott, kör alakú toronyházban – amelyet építészetileg igényes, kiállítótermet, vendéglátóegységeket, klubot és mozit, valamint luxusüzleteket is magukban foglaló épületek vesznek körül – minden magára valamit is adó japán cég menedzsmentje irodát nyitott. A Minoru Mori által megálmodott épületegyüttes víziója az volt, hogy az otthon, a munka és a szórakozás lehetőségét egyszerre megteremtve kedveltesse meg az emberekkel a városi létet. A környék pezsgését figyelve – még akkor is, ha a helyi fiatalok a Ginzával együtt a sznobok paradicsomának tartják a helyet – nem is eredménytelenül…

A város a városban elképzelés a közelmúltban mindössze néhány száz méternyi távolságra máris versenytársat kapott. A hasonló koncepciót követő, többek között metróállomást, a Midtown Tower 248 méteres épületét és mellette egy szép parkot is magában foglaló Tokyo Midtown tereinek, üzleteinek bejárása szintén több órát vesz igénybe, ha mindenre – például a különleges csokoládékat kínáló üzlet kínálatára, valamint a kutyák kényeztetését szolgáló luxusszalonra is – rá akarunk csodálkozni.
A Roppongi Hillsben egyébként mindenképpen érdemes felmenni a Mori-torony 52. emeletére, ahol 1500 jen ellenében éjfélig gyönyörködhetünk a teljes metropoliszra nyíló panorámában, amely további 500 jen ellenében a teraszról is élvezhető. A „kilátásvadászok” eredetileg felkapott és ezért zsúfolt helye az Eiffel-torony tokiói mása, a Tokyo Tower, ahonnan 820 jenért 150 méter magasságból, újabb 600 jenért 250 méter magasból is megtekinthetjük a panorámát. A helybéliek azonban a Shinjuku felhőkarcoló-negyedben található városháza hivatali időben ingyen látogatható kilátóját ajánlják.

Tokióban járva a kötelező látnivalók közé tartozik a világ legdrágább utcájának is kikiáltott Ginza, ahol csak annak szabad vásárolni, aki mindenből a legdrágábbat keresi – cserébe az áruházak minden eladója előre, tisztelettel köszön neki. Igaz, annak is, aki egyszerűen csak nézelődni érkezett. A Ginza név egyébként egy egész városnegyedet takar, ahol még a kisebb mellékutcákban is a legnevesebb világmárkákkal találkozhatunk. A valódi attrakció azonban a Ginza Street, amely a múlt század végi gazdasági válságot kiheverve ismét a régi arcát mutatja. Igaz, a luxusra rendkívül fogékony japánok azóta újabb, hasonló kínálatot felvonultató utcáknak is örülhetnek. Így például a lombos fái miatt a tokiói Champs-Élysées-nek nevezett Omotesandón is hozzájuthatnak a hőn áhított luxustermékekhez. Ginza neve, múltja és mai hangulata azonban mégis más: különleges formájú, egymástól gyakran merőben más stílust képviselő épületei, utcára lógó hirdetőtáblái és a másutt ilyen nagy számban nem látható, az épületek falán folyamatosan reklámfilmeket vetítő képernyői ritkán átélhető, mégis élvezhető reklámnyomás alá helyezik a járókelőt.

Az utca különösen este látványos, amikor a hirdetések szinte új életre kelve, egymással versengve váltogatják színeiket, üzeneteiket. Éjfél felé pedig megjelennek a munkások, akik egy-egy sávot gondosan lezárva bontanak-építenek, hogy reggel ismét zavartalanul haladjon a forgalom. A két kilométer hosszú bevásárlóutca a hétvégéken újabb arcát mutatja az utazónak azzal, hogy estig lezárják a forgalom elől, és székeket, napernyős asztalokat kihelyezve a vásárlóké és sétálóké a terep. Miközben nem is olyan nagyon messze, a parányi Harajukuban az alternatív ifjúság már a saját törvényei szerint alkotott ruhákban pompázva mutatja különállását. A hétfő reggel azonban már ismét a gyorsléptű öltönyös, kosztümös seregé, ami a hagyományaira, szokásaira oly büszke, zárt világot alkotó, mégis egyre nyitottabb Tokiót igazán élvezetessé teszi.

 

Közlekedés:

Tokióban tiszta és biztonságos a leginkább használt közlekedési eszköz, a metró és a városi vonat, amelyen a helyiek nemcsak azért utaznak, mert olcsóbb és gyorsabb, mint autóval bejutni a központba, hanem azért is, mert a városon belül rendkívül nagy távolságok vannak. Ezekkel a közlekedési eszközökkel szinte mindenhová eljuthatunk, ha megfelelő térképpel rendelkezünk, és sikerül kiigazodnunk azon. A jegy ára a távolságtól függ, városon belül kb. 150-200 jen. A bérlet tulajdonképpen egy prepaid kártya, ami 1000–5000 jennyi egységet taralmazhat.

A taxi alig drágább, mint itthon, viszont fel kell készülnünk arra, hogy a sofőr még az ismertebbnek tűnő helyek esetében is – annak ellenére, hogy egyre több gépkocsi GPRS-szel van felszerelve – tanácstalanul kérdezi az utast japánul, majd izgatottan hívja társait. A magyarázat, hogy Japánban nincs utcanév és házszám: a városok körzetekre vannak felosztva, és ezen belül vannak a kisebb egységek. Az átlag japán pedig az út elejétől a végéig útba igazítja a sofőrt. 2-3000 jen ellenében a Ferihegytől a Belvárosig tartó távolságot is megtehetünk taxival, ami kifejezetten jó választás akkor, amikor nehezen igazodunk el a helyi tömegközlekedés rejtelmeiben, vagy azt látjuk, hogy az egyik ponttól a másikig nagy kerülőt kellene megtenni a tömegközlekedési eszközzel.

Szállás:

Japánban az Európában megszokottnál drágábbak a szállodák: egy négycsillagos hotelszoba a Ginza mellett például 17 500 jenbe kerül egy éjszakára. Egy jó minőségű, ha nem is központi, de jó fekvésű, három-négy csillagos hotelt viszont már 10 000 jen körül is megkaphatunk. Érdemes viszont felkészülni arra, hogy az átlagos szobaméret – a luxuskategóriát kivéve – lényegesen kisebb, mint ami az öreg kontinensen megszokott.

Ha Japánban úgy akarunk élni, ahogy a japánok éltek egykoron, feltétlenül érdemes felkeresnünk egy, a klasszikus japán szálláshelyet megtestesítő Ryokant, például a Homeikan csoporthoz tartozó, a tokiói egyetem mellett található, ezért különösen a fiatalok körében népszerű Morikawa Bekkant, ahol egy szoba, reggeli nélkül, 7000 jenbe kerül, hárman pedig 17 ezer jenért szállhatnak meg. A tradicionális szálláshelyen a hagyományoknak megfelelően a földre terített bambuszszőnyegre, a tatamira vetik meg az ágyat, a tisztálkodás pedig a közös illemhelyen, illetve a nemek szerint külön használt zuhanyozóban és fürdőben történik.

 

Tokió a vízről

Különleges élményben lehet része annak, aki az egyik fontos történelmi emlékhely, az asakusai Senso-ji-templom után a közelben található kikötőből indul a Tokiói-öböl felfedezésére. Az összesen 1400 jenbe kerülő út során érdemes a hajó nyitott farában helyet foglalni, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a tájra, a néhány éve épített toronyházakra és a mellettük álló régi, apró épületekre. A hajó kiköt a Hamarikyu-palotakert szigetén, ahol a különlegesen szép növényzet mellett a belső tó partján található teaházat is megcsodálhatjuk. A kontrasztot fokozza, hogy a hagyományt őrző park lombos fakoronái fölé tekintve már a mai kor felhőkarcolóinak fényes kontúrja jelzi, hogy a XXI. század egy egészen más világrendet ígér. És persze más technikai szintet képvisel. Amiről továbbindulva az Odaiba-szigetet megpillantva is meggyőződhetünk. A mesterségesen feltöltött, a szárazfölddel híddal és városi vonattal is összeköttetésben lévő földdarabon a lakóházak, szállodák és irodaházak mellett többféle szórakozási és vásárlási lehetőség várja a családokat.