Bakancslistáján nem csak távoli úti cél lehet az embernek, hanem olyan közeli csodák is szerepelhetnek, amiket éppúgy nem látogattunk meg, mint ahogy a pesti utcák, vagy a vidéki városaink házainak varázslatos homlokzataira is csak ritkán csodálkozunk rá. Ezen a listán pedig mindenképpen előkelő helyen érdemes szerepeltetni Ipolytarnócot, ahol az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területen egészen fantasztikus időutazás vár ránk. Ráadásul kutyával is szívesen látnak minket.
Bár csak alig több, mint százharminc kilométer a távolság Budapestről, a Szécsény, Litke érintésével haladó országúton így is megvolt az előre jósolt két órás időtartam. Igaz, a táj kárpótolt mindenért. Pont úgy néztünk ki, mint a reklámfilmekben, ahol szép fények között, természetben kanyargó utakon keresztül, egyedül haladtunk autónkkal a végtelen felé. Csodálatos vidéken gurultunk, az utolsó szakaszon tinédzser lányom is elengedte okostelefonját, és szívta magába a nyugodt vidék báját, a csöpp falvak és templomaik képeslapra illő képét.
Az útburkolat kellően rázós volt, de az édenkertbe vezető utolsó három kilométeres szakasz már frissen felújítva fogadott minket. Megérkeztünk. A területet megnyitó nagy fakapu után még egy hosszabb szakasz vezet a parkolóig, ahonnan indulhatunk a felfedezésre. A látogatóközpont épülete belesimul a tájba, különleges bejárata előrevetíti, hogy minden részletre kiterjedő alapossággal kialakított helyre érkeztünk. A környezet ápolt, rendezett, ahogyan a nagy könyvben megvan írva.
Az éppen induló egy órás vezetéssel készségesen vártak ránk pár percet, amíg az út porát lemostuk,
és elértünk a geológiai ösvény kezdőpontjához. A helyi túravezető rögtön belopta magát a szívünkbe, mert gyorsan kiderült, hogy a hely sorsa személyes szívügye.
Egy igazi őserdőn keresztül vezetett a séta, a Borókás Árokban. Az összehajló fák védelmében, a sűrű aljnövényzet között, a valódi érintetlen természetben érezhettük magunkat. Felesleges volt az intelem, hogy ne hagyja el az ember a kijelölt ösvényt, semmihez nem nyúljon, mivel megbabonázva haladtunk az anyatermészetben, egy olyan területen, amit csak álmodnék magamnak lakóhelyemül, de megérinteni nem mernék. Az ösvény mellett vezetőnk felhívta a figyelmet néhány ritka látnivalóra, és lézerfény segítségével vezette tekintetünket a páratlan képződmények között cikázva. Nehéz elképzelni, hogy itt valaha tenger hullámzott, és valójában a víz fenekén haladnánk, ha néhány tízmillió évvel ezelőtt lennénk. A magyarázat segítségével már kristálytiszta volt, hogy melyik színű talajréteg és képződmény miről árulkodik. A megnyitott könyv csak néhány sorát betűzve is egy valaha létezett gyönyörű világ meséje tárult elénk.
A túra egy cölöpökön álló kis házba vezetett, ahol az egykori folyó mentén, szomjukat oltani összegyűlt állatok rengeteg, ugyanakkor különböző lábnyoma árulkodik arról a sokszínűségről, ami az akkori élővilágot jellemezte. Az időben valószínűleg elkülönülő, de térben a víz által összekapcsolódó állatok lenyomatai egyedülálló látleletét adják a hajdan volt világnak. Madarak, patások, ősorrszarvú és ma már nem létező ragadozó – mind hagyott emléket az érdeklődő utókornak. Szinte látszik a nyüzsgés, amit az éltető víz közelsége jelentett a számukra.
A legjobban várt és legnagyszerűbb élmény számomra a több tízmillió éves megkövesedett fa „szarkofágja” volt. Ugyan száz méter volt eredeti hossza, és nyolc méter is megvolt a kerülete, mára csak egy rész maradt a matuzsálemből, ami még mindig tiszteletet parancsol a hozzá zarándoklónak.
Szótlanul bámultuk, amit a vulkáni láva megőrzött belőle. Ritka az olyan lelet, amit fellelésének helyszínén, méltó körülmények között lehet megtekinteni, és nem hurcoltak el elemeire szedve egy nyüzsgő nagyvárosi, klimatizált múzeumi helységbe. A fa köré épített mauzóleumnak beillő pince őszinte csodálattal töltött el. Megbűvölve érintettük meg egy erre a célra kikészített darabját. Az ember keze tudni akarja, milyen a – vulkanikus anyagból kioldódó kovasav által – kővé vált fa tapintása, mert a szem nem tudja eldönteni, hogy pontosan mit lát: fát vagy követ.
Az összesen 800 méteres túra következő állomása egy újabb épületbe kanyarodott, ahol cápafogakat, megkövesedett fametszetet, további lábnyomokat csodálhattunk meg. Hihetetlen a földi halandónak, hogy pusztán apró maradványokból, fogakból meg tudják állapítani, hányféle cápanemzetség létezett, hogy mindez bizonyíték arra, hogy éltek itt delfinek, krokodilok és tengeri tehenek is. A falon megrajzolt táj, és a rekonstruált állatok kivetítése segít, hogy a legkisebbek is el tudják képzelni, és élvezzék az eléjük táruló letűnt világot.
Vezetőnk előzékenyen figyelmeztetett a vetítés kezdete előtt, hogy a kutyák meg szoktak ijedni a világító nagyvadak látványától, de a miénk boldogan élvezte, hogy velünk lehet ezen a számára is érdekes szagokkal bíró helyen, és csendben figyelt. Annál inkább félt szegény a Miocén erdőbe vezető séta alatt, mivel ott a gondozott kertben az egykor létező állatok életnagyságú szobra került kiállításra. A medvekutya nemcsak méretével, ijesztő arckifejezésével is elérte, hogy tíz méternél közelebb ne merészkedjenek hozzá. Hasonló hatást váltott ki az ál-kardfogú fenevad is, ezért saját négylábúnk hősiességén jót mulatva, inkább a botanikus kert békésebb részei felé sétáltunk.
Sás-nádas, fahíd, egy hatalmas teknős és rengeteg színpompás rovar várt még minket. A park fenntartása és folyamatos fejlődésére utaló jelek jóleső büszkeséggel töltöttek el minket. Méltán kapta a park az Európa diploma címet, és esélyes várományosa az UNESCO védett terület elismerésnek.
Visszaérve a látogatóközpontba tűnt fel, hogy érkezésünkkor csak elviharzottunk a hétmillió éves, Bükkábrányból ide szállított ciprusok és mamutfenyők hatalmas fatörzsét őrző ház előtt. A leletek a felszíni lignitbányászat során kerültek elő, és óriási technikai bravúr a konzerválásukra alkalmazott módszer. Nagynyomással kifújták felületéből a homokot, és egy különleges vízbázisú anyagot injektáltak belsejébe, ezért nem porladt el ez a különleges maradvány. Az eredmény önmagáért beszél, és mellettük állva nem kérdés, hogy az ember milyen kis pont ezekhez a teremtményekhez képest.
Nem véletlen, hogy néhány percig némán álldogáltunk, és tátott szájjal bámultuk a ritkaságokból még most is sugárzó erőt. Mielőtt tovább indultunk a lombkorona sétányon, a széles kínálatú büfé termékeiből is jól laktunk, de van lehetőség piknikre az otthonról hozott finomságokból is, a kényelmes, fedett teraszon. Kellett a feltöltődés, hogy az útvonalat könnyűszerrel végig járhassuk. A feltáruló látvány megért minden fáradtságot.
De még így sem jutott már idő a négy kilométer hosszú, változatos tájon át vezető Kőszikla ösvény bejárására, és a főépületben vetített 4D-s katasztrófafilmet sem láttuk, ami egy újabb ok arra, hogy visszatérjünk még Ipolytarnócra, ahol minden alkalommal elvarázsolódunk, és visszacsöppenünk a múltba, a millió évekkel ezelőtti Parathetys-tenger partjára.
-B.I.-
Fotó: facebook/Ipolytarnóci Ősmaradványok
