India kulturális fővárosa, szent zarándokhelye: Váránaszi

Ha Indiába tervezünk utazást, tudjuk, hogy ez életünk egyik rendkívüli útja lesz, bárhová megyünk is a hatalmas országban. Különösen igaz ez, ha Váránasziba indulunk, ahol az emberi kultúra és vallástörténet gyökereit ismerhetjük meg.

Még ha tudjuk is, hogy Indiában sok meglepetés érhet minket, nem árt számolnunk azzal, hogy a valóság még az általunk elképzelteket is messze meghaladja. Készüljünk hát fel arra, hogy keményen ki kell lépnünk a kis kényelmes city-life komfortzónánkból, és nem várt, ugyanakkor örök életre szóló hatások érnek minket a távolban. Ezért Váránaszit nem meglátogatni, hanem érezni kell.

A reptérről az ősi város felé haladva, az autóban ülve nagyon örültem, hogy Delhi elképesztő forgatagát és forgalmát magunk mögött hagyva végre egy kicsit nyugalmasabb vidéki környezetbe érkezem. Legalábbis így tűnt ekkor még. Aztán a városhoz közeledve egy-kettőre elillant ez az érzés, amint a dudáló autók és mindenféle járművek százainak gyűrűjében próbált mindenki utat törni magának.

„Váránasziban számtalan közlekedési szabály van – amiből mi nem tartunk be egyet sem” – mondta kísérőm, és ez láthatóan így is volt. Ráadásul a város első pillantásra egyáltalán nem volt lenyűgöző, sokkal inkább kaotikusnak tűnt óriási tömegével, ahol járművek és emberek, tehenek és bivalyok osztoznak a tenyérnyi helyekért és az előrejutásért. Így aztán a korántsem megtervezett és mindenfelé elburjánzott város első látásra igencsak elriaszthatja az érzékenyebb lelkeket attól, hogy meglátogassák ezt a helyet.

De Váránaszi több, mint egy város: India kulturális fővárosa és a hatalmas ország egyik legszentebb zarándokhelye. Amit számos tudós a világ legrégebbi folyamatosan lakott városaként tart számon, és amely olyan varázslatos vonzerővel rendelkezik, amely látogatók millióit képes idevonzani.

Olyannyira, hogy meghívóm, az Indiai Turisztikai Hivatal adatai szerint a szállodák – minden kategóriában – dugig vannak, helyet nem lehet kapni sehol. Ez a Moksha városa, az a szent hely, ahová az életben egyszer minden, a keleti vallásban hívő el akar jutni. Váránaszi a város hivatalos neve, de a mindennapi életben az emberek Benáresznek nevezik. Számos vallásos szöveg pedig úgy említi, mint Kashi (A fény városa). Szóval – az eredeti nevén – Varanasi, Banaras vagy Kashi – a nevek, amelyeket az idők során különféle vallási szövegek, utazók meséi, legendái alakítottak.

Nem véletlenül én is alig vártam, hogy csomagjaimtól megszabadulva a szent folyó, a Gangesz felé vehessem az irányt. Kísérőmmel autóval mentünk, majd egyszer csak megálltunk: „Innen gyalog folytatjuk az utunkat, madam” – mondta, és valóban, a legvégső helyig vitt, ameddig kocsival lehet. Kiszálltam, és követtem – volna – őt, ha az úton átkelve le nem maradok egy lépéssel a kereszteződésben. Nos, lemaradtam, és így az út közepén szoborrá fagyva próbáltam megóvni az életemet; autók, tuk-tukok tucatjai, sőt százai keringtek körülöttem, némelyik tükre időnként hátba vágott, de szerencsére a többségük elől legalább sikerült elugranom. Egy biztos: óvatlanul kilépni a járművek közé tilos. Így aztán némi időt ott kellett eltöltenem az út közepén, de legalább le tudtam videózni az otthoniaknak a számunkra elképzelhetetlen közlekedési káoszt. Mindezt heves dudálással és sok – számomra szerencsére nem értett –szóval díjazták a helyiek.

Amikor végre kijutottunk a szent folyó partjára a híres Ghatok, lépcsősorok közé, ahol az igazi élet zajlik, vagyis a szertartások, tarkára festett szent emberek, meditálók ezrei, imádkozók, a folyóban mártózó zarándokok közé, szó szerint belém szorult a levegő a hihetetlen látványtól. Itt már egyáltalán nem számít, ki voltál Európában, ami szinte több évszázadnyi (évezrednyi?) messzeségben van. Egyszerűen elnyel a Kelet, mintha mindig itt lettél volna. Mert ide nem várost nézni jövünk, hanem azért, hogy felfedezzük újra a lelkünket.

Balra indultunk el, az egyik olyan szent hely felé, ahol a halottak rituális égetési szertartásait végzik. Az alaphangot megadva a mögöttem lévő lépcsősoron megcsúszott bivaly szelíden hátba lökött, amitől a tervezettnél távolabb értem földet, de sebaj, ez itt mindennapos élmény, a hazai értékrendet hátrahagyva én is engedtem az útjára. Mindeközben az egyébként is erősen poros és füstös levegőbe ismeretlen misztikus illatok vegyülnek: ahogy minden városnak, Váránaszinak is megvan a jellegzetes szaga.

Ha azt mondjuk – és joggal –, hogy Indiára amúgy sem jellemző a visszafogottság sem a színek, sem a szagok tekintetében, nos, akkor Váránaszi olyan hely, ahol mindez a tetőfokot éri el. A folyó mentén, az égetések közelében, ahol mindehhez még a fa és a virágok, a füstölők és az egyebek szaga keveredik, semmihez sem hasonlítható egyveleg csapja meg orrunkat.

Miközben az északi rész rituális égetőhelyéhez közeledünk (a város déli részén van a másik), a szó szoros értelmében lebénít a látvány: a farakások, az ünneplőbe öltözött imádkozó emberek a szertartások körül, a virágok halmai, a gyertyák, az egyéb szertartás kellékek sosem látott, az európai ember számára szinte felfoghatatlan képet alkotnak – amit természetesen tilos lefotózni, filmezni.

Ez az egyetlen hely a világon, ahol a halált is az élethez kötődő minden más életeseménnyel egyenrangúként ünneplik. Mindenki itt keresi az inspirációt, itt szeretne meghalni és a születés-halál-ujjászületés ciklusában megújulni. Ezért Váránasziban nemegyszer botlottunk olyan szertartási menetbe, ahol a család férfitagjai viszik vállukon faágyon, virágok között feldíszítve elvesztett rokonuk holttestét a Gangesz felé, ahol aztán annak porhüvelyét egy rituális vízbe mártás után helyezik fel a szent égetőhelyre.

Ezen a helyen egyszerre négy-öt holttestet égetnek, úgy 5-6 órán át, majd a hamvakat beleszórják a Gangesz vizébe. Csak a család férfitagjai vesznek részt a temetési szertartáson, nőket nem lehet látni. Sőt mivel egykoron errefelé még úgy gondolták, hogy a feleségnek nincs joga tovább az élethez, ha ura meghalt, ezért bizony oda került mellé a máglyára elevenen. Szerencsére változnak az idők, és így ez az embertelen szokás is kikerült a rituáléból.

Nehéz is lenne titkolni, hogy egy ilyen élménysor bizony sorsfordító tud lenni, ami megváltoztatja az embert. Én magam sem leszek már az, aki azelőtt voltam. Ezért is vallom: Váránaszit érezni kell, és aki eljut ide, az bizonyosan érezni is fogja a hely kisugárzását…

Lassan eljött az ideje az esti szertartásnak is, amelyet minden este megrendeznek a főtéren az Assi Ghatnál. Emberek ezrei ülnek a lépcsősorokon, vannak, akik székeket hoznak, mások egymás hegyén-hátán állnak. Helyiek, országon belüli és külföldi zarándokok, szent emberek, turisták várják, hogy a zenére elkezdődjék az énekkel, füst- és tűzelemekkel tarkított esti szertartás.

Mivel a szertartást végző papok a Gangesznek ajánlják a szertartást, sokkal jobban járnak azok, akik a folyón sűrűn egymás hegyén-hátán álló csónakok valamelyikét bérelték ki.

Csodálatos, éjszakába nyúló az élmény, de mindez sok is volt egy napra. „Holnap korán találkozunk, madam – mondja kísérőm –, a reggeli szertartásokat és a napfelkeltét a folyó felett a Gangeszről nézzük.” Így aztán beletörődtem, hogy ezen az úton is csak nagyon keveset fogok aludni a sűrű programok miatt. Reggel, javában pirkadat előtt, már egy csónakban kókadoztam a Gangesz felett. Lassan ébredezett a város.

Már imádkoztak a kis hindu templomokban és a ghatakon, a parton papnövendékek hosszú sora végzett meditációt és imádságot, sárga és mandarinszínű ruháik már messziről látszottak, ahogy egymás mellett, hosszú sorban álltak. Voltak, akik már a mosásnál tartottak, vagy rituális fürdőzést végeztek, a vízben imádkozva és meg-megmerülve.

Valószínűtlenül rózsaszín fénnyel lett egyre világosabb, ahogy a nap a Gangesz felett lassan felemelkedett a látóhatáron. Soha ilyen színeket nem láttam még korábban sehol máshol. Hatalmas sirályrajok repkedtek a valószínűtlenül rózsaszín fényben, miközben csónakok tucatjai húztak el mellettünk. Lassan tényleg a zsigereinkben éreztük a várost és a spiritualitást, amelynek egyre jobban megéreztük valódi kisugárzását, azt, hogy miért ez a hely a forrása az indiai kultúrának és több vallásnak is.

A vízről csodáltuk a kisebb-nagyobb hindu templomokat, hiszen Váránaszi a hindu vallás központjaként egyben a templomok városa is. Minden utcában van legalább egy templom, és egy szentély a városban.

Amelyek közül a legfontosabb hindu templomok itt a Kashi Vishwanath, a Mata Annapurna, a Tila Bhandeshvara, a Maha Mrityunjaya, a Sitala Mata, a Sankat Mochan. A hinduizmus mellett Váránaszi több más vallás szent helye is, a buddhizmus és a dzsainizmus is itt született és virágzott minden különösebb akadály nélkül. Buddha itt tartotta első szentbeszédét Szárnáthban, miután megvilágosodott Bodh-Gajában.

A szent folyó és a ghatok

A Gangesz az ég folyója – az indiaiak számára több mint egy folyó: a hinduizmus és az élet szimbóluma Váránasziban. Ha valaki meg akarja tapasztalni a hindu vallás imáit, annak erre a legjobb helyszínül a Gangesz menti ghatok, vagyis a folyóhoz vezető magas lépcsősorok szolgálnak. A ghatokon történik minden, ami hindu: kisgyermekek haját borotválja egy fiatal pár a rituálékhoz, idősek imádkoznak egy halott ember rituális égetése előtt, itt mondja el imáját a zarándok, mielőtt megmerül a folyóban – itt van az élet körforgásának minden eleme. Van, aki szerint hatvan-egynéhány ghat van Varanasiban, míg mások szerint nyolcvannál is több. Közülük a legismertebbek az Assi Ghat, a Tulsi Ghat, a Kedar Ghat, a Harishchandra Ghat, a Dashashwamedh Ghat, a Manikarnika Ghat, az Adi Keshava Ghat, a Panchganga Ghat és a Raja Ghat.

A sok csodálatos történelmi emléket, ősi rituálét látva már nem is lepődtem meg azon, hogy a buddhizmus szülőhelye is itt van Váránaszi egyik külső részén, Szárnáthban. A Buddha életéhez kötődő négy legfontosabb szent hely egyike a világon Szárnáth (a másik három a nepáli Lumbini, Bihar és az indiai Kushinagar Uttar Pradeshban), sok sztúpával és más szépséges emlékhelyekkel, amelyet Ashoka császár és más buddhista királyok emeltek, mint amilyen a Dhamekh és a Chaukhandi sztúpa, a Tibeti templom, valamint az Ashokan oszlop.

Az arany háromszögön túl

Mrituanjay Mishra, az Indiai Turisztikai Hivatal igazgatója Frankfurtban

Az Utazó kérdésére Mrituanjay Mishra, az Indiai Turisztikai Hivatal vezetője frankfurti interjúnk során elmondta: az Indiai Turisztikai Minisztérium adatai alapján Európából – Németország, Franciaország és Oroszország előtt – az Egyesült Királyság küldi a legtöbb turistát Indiába. Ami Magyarországot illeti, a szakember szerint 2016-ban ugyan jelentős volt a kiutazók számának növekedése Indiába, de még így is bőven van tartalék. Az örök slágernek számító „arany háromszög” (India északnyugati részének három városa – Delhi, Agra, Jaipur) mellett Mrituanjay Mishra szerint India természeti szépsége, gazdag hagyomána, kulturális sokrétűsége is nagy vonzerő. Közéjük tartozik a jóga; Kerala vizeinek holtágai, Radzsasztán sivatagja, Goa tengerpartja és az Andamán területek. Emellett az orvosi turizmus erősen növekvő ágazat Indiában, 2015-ben például 3 milliárd US-dollár értékű forgalmat hozott, ami 7-8 milliárdra növekedhet 2020-ra, hiszen a Medical Tourism Market jelentése szerint 2015-ben a magas minőség mellett India volt a legalacsonyabb költségű az összes orvosi turisztikai desztináció közül. Költségszintje 1/10-e például az USA hasonló piacának.

A szakember szerint India emellett az Ájurvéda, az Unani és a homeopátia hazája, miközben az akupunktúra és az aromák felhasználása is sokaknak segíthet a gyógyulásban, illetve fiatalságuk megőrzésében. De emellett az indiai drágakövek és ékszerek, kézműves munkák és egyéb ajándéktárgyak is nagyon népszerűek a turisták körében, akik átlagosan kiadásaik 40 százalékát az ilyen termékekre fordítják.

A másik oldalon India kiutazó turizmusa az egyik leggyorsabban növekvő a világon. Ezzel az ország Kína után a második legnagyobb kiutaztazó, ami – évi 10-12 százalékos növekedéssel – 2020-ra mintegy 50 millió indiai turistát jelent az UNWTO (United Nations World Tourism Organization) szerint.

Vegetáriánusok paradicsoma

Annak ellenére, hogy az elegáns Shivay étterem nem is oly régen nyitott, már most a város legjobb vegetáriánus éttermeként jegyzik. Nem véletlenül, hiszen étlapján, amelyen kizárólag vegetáriánus fogások szerepelnek, minden olyan különlegesség megtalálható, ami ezen a vidéken említésre érdemes. De ami még ennél is fontosabb, a kerek tálcákra helyi kenyerek és ízesítők kíséretében feltálalt fogások mindegyike olyan, ami igazi gasztronómiai élményt ígér az erősen fűszerezett, csípős indiai ételek iránt fogékony európai utazóknak.

Szöveg: Szeszler Szilvia
Fotók: Vineet Sharma

A cikk Az Utazó magazin 2018. II. számában jelent meg!