Királyok egykori találkozóhelye

Elsőként talán Mátyás király neve merül fel bennünk Visegrád kapcsán, holott múltjában sokkal messzebb is visszanyúlhatunk. A földtörténet szerelmesei akár 18-19 millió évet is utazhatnak az időben, amikor vulkánkitörések rázták meg a felszínt, megrepesztették a föld kérgét, és e gigászi erők létrehozták azt a lélegzetelállító, tökéletes harmóniát, amit Dunakanyarként ismerünk: keletkezését tekintve az Északi-középhegységgel és a Börzsönnyel rokon, andezithegyei a Kárpátok felgyűrődését követően kialakult belső-kárpáti vonulathoz tartoznak.

Az ember írta múlt is messzire nyúlik vissza: az idők során kelták, germánok, rómaiak, avarok, magyarok lakták a Dunakanyar térségét. A rómaiak Nagy Constantinus idején építették a Sibrik-dombon a Ponts Novatus nevű erődöt, mely a Duna menti limes legjelentősebb építménye volt. Emellett a város területén több helyen is láthatunk római emlékeket, így őrtoronymaradványokat Szentgyörgypusztán, vagy a 330 körül épült erőd maradványait a Gizella-majornál.

1995-ben Lepence lett világraszóló régészeti esemény színhelye. Egy munkás, aki vagy 20 évvel azelőtt dolgozott a termálfürdő építésén, jelentette, hogy annak idején a föld alatt kőfalakat találtak, de akkor nem szóltak róla senkinek. Elmondása alapján a régészek egy 18 m x 18 m alapterületű őrtorony maradványaira bukkantak. Egy félbetört tábla is napvilágra került, amelyből megtudták, hogy a tornyot Valentinianus Flavius császár (364–375) építtette. A legszenzációsabb lelet azonban három szépen kimunkált szoborfej volt, amelyhez hasonlót hazánkban még nem találtak. Az egyik valószínűleg a császárt ábrázolja. A föld alatt ma is újabb épületek várják, hogy az utókor napvilágra hozza őket, és tovább mesélhessék történetüket.

Nekünk viszont elsősorban nagy magyar királyainkat s múltunk fényesebb korszakait jelenti Visegrád; Mátyás király díszkútját, amelyből ünnepeken bort folyt víz helyett, és a lovagokat, kiknek kései utódai ma is kardot, buzogányt ragadnak. És persze zarándokhelyeit, melyeket már kisdiákként végiglátogattunk: a Fellegvárat, az Alsóvárat, a Vízibástyát és a királyi palotát.

A magyarok letelepedésekor e terület Árpád fejedelem testvérének, Kurszánnak lett szállásbirtoka. Az első, latin nyelvű oklevél 1009-ben említi Visegrádot (a „magas várat”). Első vára a 176 méter magas Sibrik-dombon, az egykori római tábor alapjaira, annak köveit felhasználva épült, de ez a vár a tatárjárás idején elpusztult. A mai kettős várrendszert IV. Béla kezdte el építtetni az 1250-es években felesége, Lascaric Mária királyné hozományként kapott ékszereiből, hogy „a tatárok fenyegette környék árvái, özvegyei és apácái menedékre találjanak benne” – ahogy a király a pápának beszámolt. A vár a hegycsúcsot övező erődítésfalakból, két toronyból és egy lakópalotából állt. Később Károly Róbert király bővítette, aki első alkalommal ostrommal vette be a várat az azt elfoglaló Csák Mátétól, de székhelyét csak a lázadó nagyúr halála után, 1323-ban helyezte át Visegrádra. E falak között tört a királyi család ellen Zách Felicián, az ő sikertelen merényletéről és az azt követő véres bosszúról szól Zách Klára híres balladája. Uralkodásának idején Károly Róbert tette rendszeressé az udvarban a lovagi tornákat, amelyeken olykor maga a király is nyeregbe szállt. Ő hívta életre a Szent György Lovagrendet 1326-ban, kiknek kései utódairól ejtünk még szót.

Itt került sor az 1335-ös híres királytalálkozóra is. A várban az évszázadok során több alkalommal is őrizték a Szent Koronát a koronázási ékszerekkel, sőt egy rablási történet is fűződik hozzá: 1440-ben Erzsébet királyné megbízásából egyik udvarhölgye, Kottaner Jánosné innen rabolta el a Szent Koronát.

1342-ben itt, a Fellegvárban hunyta le örökre szemét Károly Róbert. Halála után fiát, Nagy Lajos királyt Visegrádon kereste fel a lengyel küldöttség, s felajánlotta számára a lengyel koronát. A koronázási ceremónia után a magyar Szent Korona mellett a lengyel koronát is a Fellegvár kincseskamrájában őrizte a koronaőrség. E kettőhöz később, Zsigmond uralkodása alatt csatlakozott még a német korona is, így a kicsiny város három birodalom szimbolikus központja volt.

A királyi palota építését is Károly Róbert kezdte el a város főutcájában, a Duna-parthoz közeli területen. A következő évszázadban azonban a trónviszályok miatt Visegrád szinte teljesen elnéptelenedett. Ezen kívánt segíteni Mátyás király, aki 1474-ben erdélyi szászokat telepített ide.

Az ő uralkodása idején köszöntött be a város újabb fénykora; a messze földről érkezők „földi Paradicsomként” írták le Visegrádot. Aragóniai Beatrixszel kötött házassága alkalmából megkezdte a vár és a palota felújítását. Ekkoriban alakult ki a késő gótikus részletekkel gazdagított palotaegyüttes, amelynek ránk maradt emlékeit múzeumi sétáink során tekinthetjük meg. A reneszánsz udvarban a kor jelentős személyiségei fordultak meg, s bölcselkedtek a tudományok, a filozófia, az irodalom témájában, támogatták a művészeteket, élen jártak az újításokban. A királyi palota díszudvarában rendezett ünnepségek alkalmával a pompás szökőkútból vörös- és fehérbor folyt, a vendégek legnagyobb ámulatára és örömére. A mai látogatóknak ezt ugyan nélkülözniük kell, de már felújították a díszkutat, és folyamatosan végzik a rekonstrukciós munkákat. Aki sok évvel ezelőtt járt utoljára Visegrádon, igencsak elcsodálkozik a korhűen berendezett szobák és a számos, újonnan kiállított korabeli tárgy láttán.

A török időkben a vár óriási pusztítást szenvedett el, 1544-ben török kézre került, majd felváltva volt a török és a magyar csapatoké. Legvégül a törökök – miután katonai célra már teljesen alkalmatlanná vált – elhagyták a szinte teljesen elpusztult várat, melynek megmaradt részeit 1702-ben I. Lipót osztrák császár parancsára robbantották fel. De nem csak a vár, a város is elpusztult; az életben maradtak elbujdostak, elhagyták a lakhatatlanná lett települést. Újranépesedése hosszú időt vett igénybe, mely folyamatban ismét csak a német ajkú svábok játszották a főszerepet.

Ilyen meghatározó múlttal nem csoda, ha a városka napjai ma is félig-meddig a régi idők jegyében telnek. Az év minden hónapjára jut egy-egy hagyományőrző rendezvény, melyek közül nem egyet „csak” a maguk örömére rendeznek a város polgárai – ilyen például a „sajbázás”, a svábok tradicionális korongdobálása. Más alkalmakkor azonban annál büszkébbek a visegrádiak, minél több látogató vesz részt ünnepeiken. Ilyen büszkeségük a római katolikus templomban az Úrnapi Virágszőnyeg, amely – ahogy a város könyvtárosa meséli – akár egy hónapon át is díszeleg a templom főhajójában. Ellentétben például a debreceni virágkarnevál mulandó színpompájával, itt, Visegrádon nem letépik a virágot, hanem földággyal együtt készítik el az alkotást fiatalok és öregek közösen, az otthonról hozott virágokból. A kora őszi pince- és pincemester-avató vidám ünnepségre is sok vendéget hív a szervező Német Kisebbségi Önkormányzat. A legkiemelkedőbb rendezvény azonban az idén is a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok, melynek kereteit az 1335-ös visegrádi királytalálkozó adja, ezt „játsszák újra” minden évben a bátor lovagok és szépséges úrhölgyeik.

A Szent György Lovagrend honlapján az alábbi invitálás olvasható:
„Az Úr 2007. esztendejében, július havának második hetében 6-7-8. napján fényes ünnepség veszi kezdetét a visegrádi királyi palotában. A magyarok királya, Károly vendégül látja a csehek királyát és ennek fiát, a morva herceget, a lengyelek királyát, bajvívó vitézeiket és díszes kíséretüket.”
De ne keseregjenek, ha lemaradnának a nagy eseményről: a lovagok egész évben tartanak bemutatókat, melyekhez mindössze egy 30 főnyi érdeklődő csapatra van szükség, akik megrendelik a királyi látványosságot. Korántse higgye azonban senki, hogy a lovagokat a turistaipar motiválja: kizárólag „makulátlan tisztességű” férfiak ők, akik hétköznapjaikon is az igazi lovagi eszményeknek megfelelően élnek, feladataik között minden esetben szerepel a „caritas”, legfontosabbnak pedig történelmi emlékezetünk ápolását tartják. Maguk készítik korhű ruháikat, fegyvereiket, melyeket gyakran valódi féldrágakövek, drágakövek díszítenek.

A pompás mulatságról természetesen nem hiányozhatnak a finom ételek-italok sem, melyekhez Mátyás király idejében még a környéken vadászták a hozzávalókat. Akkoriban a környező erdőkben európai bölény, barnamedve, farkas és hiúz is élt még. A hiúz az 1990-es években még visszamerészkedett, de ma már nem találjuk nyomait. Patásaink közül ma is az erdő királya a gímszarvas. A kedves, félénk őzzel is találkozhatunk pilisi kirándulásaink során. A sötét szőrű vaddisznó látványa rémülettel tölti el a kirándulót, azonban jó tudni, hogy az ember láttán maga is fejvesztve menekül. Érdekes, hogy 130 évvel ezelőtt még egyáltalán nem élt erdeinkben a ma gyakran látható muflon, napjainkban viszont gyakorta téved a látogatók szeme elé.

Fiatal erdeinkbe a korzikai vadjuh is visszajár, de a szerencsés erdőjárók találkozhatnak vadmacskával, borzzal, rókával, nyesttel, nyuszttal, mókussal, ami akkor is nagy élmény, ha nem fegyverkeznek fel. A levegőt pedig sasok, ölyvek hasítják – hogy csak a legnagyobb, legismertebb ragadozó madarakat említsük. A város körül túrázva olykor úgy érezhetjük, mintha magas hegyvidéken járnánk; hatalmas sziklák, források, patakok keresztezik utunkat. A hűvösebb, északi oldalakon a bükkösök, gyertyánosok, míg a melegebb, déli oldalakon a tölgyesek és cseresek a jellemzőek. A Mátyás király út mellett csörgedező Apátkúti-patak mellett sétálva érhetjük el a Bertényi Miklós Füvészkertet, amelyben évszázados fák, fiatal fenyők, cserjék festői csoportja és az erdő-mezői virágai nyújtanak nem mindennapi élményt. A patakról is érdemes pár szót szólni. Régen Malom-pataknak nevezték, nem véletlenül, hiszen a XVIII–XIX. században erejét őrlő- és fűrészmalmokban hasznosították.

Egészen különleges csemegére találnak a lendületesebb izgalmakra vágyók: 30 kilométer/órával „repeszteni” a lombok fölött nem mindennapi élmény. A canopy lombkoronát jelent, a bobpályával átellenben olvasva azonban azt az 50 perces száguldást, repülést, amit a drótkötélpályán lecsúszva megtehetünk. A trópusi őserdők magasságainak megfigyelésére kifejlesztett rendszer a Dunakanyar fölött lebegve is pompás kaland.

Lazításképpen pedig elernyedhetünk az erdős hegyoldalba épült lepencei strand összehúzó és gyulladáscsökkentő hatású, 39 fokos hévizében, és átengedhetjük magunkat a gyönyörködésnek, ahogy minden bizonnyal nagy királyaink is tették, egy mély sóhajjal magukba szíva birodalmuk szépségét.

Salamon legendája

A Salamon-torony Salamon királyról, I. Endre 1052-ben született fiáról kapta a nevét. Először apja koronázta meg, azután a német császár Székesfehérvárott. Hol a hatalomra törő hercegek: Béla, Géza és László ellen, hol pedig mellettük harcolt; egyszer védte a hazát a rátörő besenyők ellen, máskor meg hűbérül kínálta a német császárnak – mint látjuk, történelmünkben ennek is szép hagyománya van.

Mikor I. (Szent) László került a trónra, Salamont is meghagyta királynak, udvartartást rendelt számára, az uralkodásba azonban nem engedett neki beleszólást. De Salamonnak ez nem volt elég. Szent László egy idő után megsokallta fondorkodásait – így szól a monda –, és a visegrádi várba záratta. A hagyomány szerint éppen a Salamon-toronyba – csakhogy ez nem igaz; a mai Salamon-torony csak a XIII. században épült. Salamon valószínűleg a torony melletti Sibrik-dombon állott egykori római táborban raboskodott, amelyet a XI. században ispánsági várnak használtak.
Itt raboskodott viszont Drakula, ismertebb nevén Vlad Tepes havasalföldi vajda 1462 és 1474 között, akit Mátyás király helyezett vissza tisztségébe 1476-ban.

A Salamon-toronyhoz kötődik az ismert mondás: „Fénylik, mint Salamon töke”.
A hagyomány szerint amikor Salamont bebörtönözték, a torony összes ajtaját befalazták, ablakaira pedig ökörhólyagot húztak. Az őrök feladata volt, hogy sötétedés után minden ablakba tegyenek egy-egy töklámpást, hogy éjszaka is lássák a rabot. Ezek fénye messziről látszott, s aki feltekintett a toronyba, láthatta: fénylik Salamon töke…

Csúcstalálkozó

1335-ben volt az a híres királytalálkozó, melyre Károly Róbert magyar király meghívására Visegrádra érkezett János cseh, Kázmér lengyel király, Károly morva őrgróf, Wittelsbach Henrik bajor és Rudolf szász herceg, és oly nagy jelentőségű egyezmény született, mely biztosította az érintett országok gazdasági függetlenségét Bécstől és a nyugati kereskedőktől.

A királyi palota történelmi falai között 1991-ben a magyar, a csehszlovák és a lengyel miniszterelnök ősei példáját követve aláírásával létrehozta azt az együttműködést, melynek neve Csehszlovákia 1993-as felbomlása óta Visegrádi Négyek. 2006 őszén szintén itt, Visegrádon találkoztak a „visegrádi országok” miniszterelnökei, megünnepelve az együttműködés 15 éves sikerét.
 

Legyél az első hozzászóló "Királyok egykori találkozóhelye" című cikkhez

Szólj hozzá

Your email address will not be published.


*