Európa története nem a kontinens népeinek párhuzamos története. Múltunk, jelenünk és jövőnk közös. A brüsszeli Európai Történelem Háza közös perspektívából mutatja be az elmúlt 200 évünket. Felhívja a figyelmet a nézőpontok és értelmezések sokféleségére. Elénk tárja az összekötő és a megosztó emlékeket, együtt gondolkozásra hív a jövőnkről.
Az EU számos látogató- és élményközpontjának talán legérdekesebbike a brüsszeli Európai Történelem Háza. Az egyik kurátor kalauzolt végig a 2017-ben nyílt házon, amely nem az európai integráció történetét tárja elénk. Ezt nagyon színvonalasan megteszi az Európai Parlament Parlamentariuma. A ház célja, hogy jobban megértsük az európai történelmet a maga összetettségében.
Páneurópai perspektíva
Az interaktív, érdekes, meglepő és vitatható tárlat legfontosabb konklúziója, hogy ugyanazon eseményeket nagyon különbözően éltük meg, győztesek-vesztesek, szerencsések-sorscsapottak voltunk. Az egyes emberekkel mégis ugyanaz történt, legyenek akár franciák vagy magyarok. Ugyanazoknak a propagandaszólamoknak dőltünk be, még ha a barát-ellenség fel is volt cserélve. Ugyanazt írtuk haza a frontról. Ugyanúgy megszenvedtük a világégéseket és gazdasági válságokat. Ugyanúgy utcára mentünk a meggyőződésünkért, a jó ügyekért, néha ugyanazokért, sokszor másokért.
Narratíváink azért is különbözőek, mert sokszor hazugságokon alapulnak, amit egy fotó érzékeltet a házban, a Lenin mellől leretusált Trockijjal. És miközben már sok mindenről tudható az igazság, a hazugság kitörölhetetlenül beleivódott a kollektív tudatunkba. Ezért is fontos ez az új, európai perspektíva.
Jól átgondolt, sokat kritizált
A ház tucatnyi tudományterület tudósainak munkája valamennyi uniós tagállamból. Ezért teltek el évek az ötlet születése és az intézmény megnyitása között. A kelet-közép-európaiak némileg felülreprezentáltak, ami érződik a kiállításon – véli az engem vezető olasz kurátor. Nekem ez nem tűnik fel, talán mert én is kelet-közép-európaiként nézem a múltunkat. A szakember azonban igazolja állítását: a nyugati látogatók, szakemberek és újságírók körében meglepetést váltott ki a kommunizmus és a fasizmus egymás melletti, párhuzamos, azonos terjedelmű bemutatása.
Európa születésétől napjaink nagy kérdéseiig
A kiállítótérbe lépve, némi bevezetőként felvillan „Európa születése”, valamint az európaiság képzőművészeti alkotások tükrében az ókori görögöktől napjainkig.
Majd in medias res az Európa a XIX. századba csöppenünk, amikortól kontinensünk politikai hatalmával, találmányok sokaságával és új ideológiákkal dominálta a világot. Felvilágosodás, kapitalizmus, kommunizmus, nemzetállamiság, francia és ipari forradalom, a népek tavaszai 1848-ban – mind európaiak és máig világmeghatározók. És máris az első páneurópai összefüggésnél vagyunk: Petőfi nem szavalta volna el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt, ha nem forrott volna az egész kontinens.
Európa gondolkodói az elveiket, imperialista nagyhatalmai pedig találmányaikat, a vasutat, a távírót, a gőzgépet exportálták a nagyvilágba, hogy segítségükkel meggazdagodjanak az öt másik kontinens kincseiből. Mert a tárlat nem hallgatja el sikerünk és jólétünk másik oldalát, más kontinensek kizsákmányolását sem – közös múltunk globális perspektívájából.
Az európai hatalmak versengése az első gépesített tömegháborúba taszított minket, majd az egész világot. Más gázálarcokat hordtunk, más nyelven írtuk a levelet a frontról, országonként változott, ki az ördög, ki az agyal. De valójában mind ugyanazt tettük: gyűlöltünk és szenvedtünk. A 10 millió elesettből nem halt meg kevésbé, aki a győztes oldalon volt áldozat, a katonatemetők közösek, nemzetiségtől függetlenül azonosak a fejfák. Mindezt interaktívan, tárgyi emlékekkel, fényképekkel és korabeli plakátokkal érzékeltetik a házban.
A két világháború közötti két évtized rövid és gyors fejlődést, majd hosszú visszafejlődést hozott, és végül sosem látott mélységbe taszított minket. A rövid életű demokráciákat tucatnyi ország szavazóurnái érzékeltetik: máshova, más cédulákat, más rendszerben dobtunk, de mindenhol többé-kevésbé először a történelemünkben demokratikusan választottunk. Elkezdtünk egyre több jogot adni a nőknek, sőt némelyütt még a melegeknek is, hogy aztán két szélsőséges ideológia megszállottjai legyünk, sosem látott jogtiprásba és öldöklésbe taszítva magunkat és a világot. Erre példa a Horthy-rendszer is, amely erőszakkal megszerezte a hatalmat, konszolidált, viszonylagos jólétet és szabadságot adott, majd kegyetlen elnyomássá vált, és a holokausztban végződött. Nem lehet okunk büszkeségre, hogy ezt a minden országban lezajló folyamatot a mi király és tenger nélküli királyságunkat vezető tengernagyon keresztül mutatják be. Felvillan a Népszövetség is, mint az európai integráció előszele, amely az USA dominálta ENSZ-szel szemben egy nagyon európai világszervezet volt.
Magyar szemmel furcsa, hogy a Párizs környéki békékről kevés, Trianonról pedig egyáltalán nem esik szó. A máig mindennapjaink részét képező nemzeti traumánk, a tudat, hogy mi lettünk a legjobban megcsonkítva, nem változtat azon, hogy Trianon csak egy volt a világháborút követő szerződések sorában, amelyeknek szerepük volt az újabb világháborúban, de legalább ilyen fontos ok, ha nem fontosabb, a ’17-es orosz forradalom és a világgazdasági válság.
Az olasz kurátor a fasizmus olasz születésének bemutatását hiányolja. „Nem lett volna kontinensünk számára meghatározó, ha Mussolini diktatúrája olasz marad, ahogy Francóé sem volt számottevő Európa számára, pedig évtizedekig tartott.” Illetve mégis, és ez elő is kerül a házban a 30-as évek spanyol polgárháborúja formájában, amely a kommunisták és a fasiszták szatellit háborújává válva a II. világháború főpróbája volt.
Érzékelteti-e a kiállítás, hogy a sok hasonlóság mellett a 30-as évek Európájában a holokauszt végre(nem)hajtásában nagy különbségek voltak? A dánok ellenálltak, a románok viszont nagy buzgalommal segítették a népirtást. A kurátor válaszként egy vitrinre mutat a kontinens országainak eltérő sárga csillagaival és audiovizuális információkkal a témáról.
A második világégést, akárcsak az elsőt, mind megszenvedtük, a győztes oldalon álló Rotterdam ugyanúgy romokban hevert, mint a náci Németország fővárosa, Berlin, vagy a társutas Horthy királyi palotája és körülötte egész Budapest – mutatják a képek és videók.
A ’45 utáni évtizedeket párhuzamosan mutatja egy folyosó: az egyik oldalon kelet, a másikon nyugat, a kettő között húzódó vasfüggöny helyett pedig az integráció fejlődése vonul végig középen, mint az egyesülés lehetősége és vágya. A különbségek nagyok, de sok a kapcsolat is: ’56-unk az egész kontinens történelmét formálta, hisz a demokratikus országok kommunistáinak nagy része ettől kezdve utasította el a moszkvai ideológiát. Voltak hasonlóságok is a vasfüggöny két oldalán. Mindenhol kiépült a szociális ellátórendszer, utaztunk, lettek háztartási gépeink. Lenyűgözött minket a világűr felfedezése, még ha keleten Lajka kutyát, nyugaton pedig Armstrongot lestük is az égen.
Közös az is, hogy a nagyhatalmak dominanciája alá kerültünk, nem tagadva, hogy összehasonlíthatatlanul jobb volt az USA, mint a SZU érdekszférájában élni. Mindenhol megjelentek hasonló társadalmi mozgalmak, a nők jogaiért, vagy a vietnámi háború ellen. Még ha sok minden, például a melegek emancipációja és az atomenergia elutasítása, csak nyugaton volt téma. Keleten a rendszerellenesség lett az értelmiség fő mozgatója, amit többek között egy Bibó-kötet és a Beszélő egyik szamizdat száma érzékeltet. A rendszerváltás kapcsán is van okunk büszkeségre: a ’89-et bemutató videókollázsban szerepel a vasfüggönyt vágó Horn Gyula.
A EU ekkortól kap központi szerepet a házban: az integráció sikersztorivá válása, a csatlakozás vágya, majd beteljesedése. De nincsenek elhallgatva az ezredfordulón jelentkező problémák, a menekültválság, a gazdasági és eurókrízis, az elvetett alkotmány és a Brexit. Így érünk az utolsó emeletre a jövő feltételezett kihívásaival: klíma; alapjogvédelem; a velünk élő Covid; a Nobel-békedíjas EU, mint a béke záloga, és az azt fenyegető nacionalisták nyugaton, valamint Putyin agressziója keleten. Itt a kiállítás felhívja arra a figyelmet, amit napjainkban elfelejtünk: Ukrajna nem az első háború a kontinensen ’45 óta, volt egy délszláv háború is.
Páratlan sikersztori
A ház fő célja nem az abszolút igazság kimondása. Mindenekelőtt új, páneurópai perspektívákat szeretne adni múltunk, jelenünk és jövőnk megítéléséhez – foglalja össze a négy emelet végigjárása után a vezetőm. Akarva vagy akaratlanul, de azt is elénk tárják, hogy sosem éltünk még történelmünkben olyan tartósan jól és harmonikusan, mint az uniós integráció keretében – teszem hozzá én. Ezt hajlamosak vagyunk magától értetődőnek tartani, és ezért nem az EU érdemének tekinteni.
A házat és az európai narratívát lehet, talán kell is kritizálni, de mindenképp érdekes, elgondolkodtató, új perspektívákat adó. Mindezt interaktívan, kreatívan, elképesztő mennyiségű audiovizuális és tárgyi emlék felhasználásával. A házban nincsenek szöveges magyarázatok. Az információkat egy okostelefon-szerű készülékről kapjuk azon a nyelven, amelyet az EU 24 tagállami nyelvéből kiválasztunk.
A vezetés lehet tematikus is, tapasztalom meg. Miután végigmentünk a négy emeleten, csatlakozom fiatalok egy csoportjához, akik egy másik munkatárssal kontinensünk nyelvi és kulturális sokféleségéről és az Erasmusról, az EU diákcsereprogramjáról beszélget, illetve ezen a mottón keresztül sétálnak a házban.
címlapfotó és fényképek: Posztós János
szöveg: Petrus Szabolcs
