Szent Vitus jótéteménye

Ha netán valamikor majd összefutok vele (bár erre a dolgok jelenlegi állása szerint csekély esélyem van, tartok tőle, hogy nem ugyanazokban a körökben mozgunk), meg is fogom kérdezni tőle, hogy miért érdemeltem ki a pártfogását. Merthogy egyébként én nem vagyok az ő célközönsége, nem férek bele egyik kategóriába se. Szerencsére, vagy inkább sajnos? Lehet, hogy ifjú koromban még látott bennem fantáziát, remélte, hogy esetleg jó sörfőző lesz belőlem, s ezért első külföldi úti célként Prágát jelölte ki számomra. (A sört egyébként eltalálta, csak én a végfelhasználói oldalról szoktam közelíteni hozzá.) Ez 1970-ben volt.

Prága akkor még nem az a kiglancolt kiállítási tárgy volt, mint ma, hogy szinte hozzá se mer érni az ember. Füstös, kormos alapszíne volt, és igencsak viseltesnek látszott. A 68-as sajnálatos események se múltak el még nyomtalanul, majd minden utcasarkon kettesével álltak a rendőrök. És mindegyik nagyon fiatal volt. Ebből gondoltuk, hogy biztos, ami biztos, az állomány nagy részét lecserélhették. De a hagyományokat, a prágaiságot nem lehetett lecserélni. Én itt láttam először igazi várost, igazi polgárokkal, akik az utcán is udvariasak egymással, az üzletekben köszönnek a vevőnek, a sörözőkbe nem kurjongatni járnak, hanem beszélgetni, s akik szeretik a városukat, és ezt azzal is kimutatják, hogy nem szemetelnek. Meg hát mégiscsak Hašek, Smetana, Hrabal, Menzel városáról van szó! Prága annyira „megfertőzött” bennünket, hogy hosszú éveken át szinte havonta elutaztunk oda. Pénteken este felültünk a vonatra, és szombaton reggel már a Stare Mestón találtuk magunkat. Vasárnap délig alig több, mint egy napunk maradt, de keresztül-kasul bejártuk a várost, mindent megnéztünk, amit csak lehetett. Ezért is van, hogy – bár azóta is többször jártam ott – bennem a 70-es évek Prágája maradt meg. Még mindig alig tudom megszokni, hogy a Tyn-templom tornyain már nincsenek állványok. Merthogy 20 év (?) után lekerültek róla.
De visszatérve Szent Vitusra, ő aztán tényleg otthon van Prágában. Köztudott, hogy a város egyik jelképének számító katedrálist róla nevezték el, de a kapcsolat még ennél is több, mondhatnám fizikai. A mai ember számára furcsa, sőt talán még viszolyogtató is, ahogyan a középkorban adták-vették, csereberélték az egyes ereklyéket, a szentek különböző testrészeit. Az akkori felfogás szerint azonban óriási rangot jelentett a város, a katedrális számára, hogy 1355-ben hozzájuk került Szent Vitus feje. A hagyomány szerint legalábbis. De ő is büszke lehet a városára. Meg én is. Jóllehet semmiképpen nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen fellengzős kijelentéseket tegyek, de mégis az az igazság, hogy Prága az egyetlen külországbeli város, amelyet az első pillanattól kezdve a sajátomnak éreztem. És ezzel mind a mai napig így vagyok.

Az első külföldi utam tehát Prágába vezetett. És csak jóval ezután jutottam el Szicíliába. Mint tudjuk, Szent Vitus ezzel éppen fordítva volt. 1990 nyarán, későbbi feleségemmel jártam először Szicíliában. A sziget déli részét fésültük át, Agrigento, Marsala környékét, amikor is az egyik napon sehogy se találtunk megfelelő kempinget. Mindegyik tele volt, vagy nem volt elég szép helyen, és kicsit már aggódni kezdtünk, amikor összehozott bennünket a sors egy német házaspárral. Nekik naprakész katalógusuk volt, és kinéztek maguknak egy helyet a sziget legtávolabbi, északnyugati csücskében. Ez biztosan jó lesz, menjünk csak utánuk! Mit tesz Isten, azt a helyet úgy hívják, hogy San Vito lo Capo! A sólepárlóiról híres Trapanitól alig néhány kilométerre van. Ez a legszebb tengerpartok egyike, amit valaha láttam, és a kemping is ennek megfelelően nézett ki. Gyönyörű terrakottamedencéje volt, amelyben összesen négyen úszkáltunk: a németek meg mi. Nem voltunk többen az egész kempingben sem. Ez egy pénteki napon történt.
Másnap arra ébredtünk, hogy nincs egy talpalatnyi szabad hely sem, dugig van a kemping. Reggelre egész családok települtek ki a tengerpartra, gyerekestül, nagymamástól, és hozták magukkal a legfontosabb berendezéseket is, mint hűtőszekrény, televízió, rádió, porszívó, amire csak szükség lehet egy ilyen helyen. Így, ha akartuk, ha nem, belecsöppentünk az életükbe, kicsit közelebbről is megismerhettük őket. Hihetetlenül barátságosak és vendégszeretők. Én mosogatás közben (mert a kempingben ez egyértelműen férfimunka) egy perc alatt összebarátkoztam a palermói kórház sebész főorvosával, akitől sikerült néhány életbevágóan fontos információt is begyűjtenem. Megtudtam az éppen akkor Olaszországban zajló foci-vb előző napi eredményeit, no meg azt, hogy melyik trattoriába érdemes menni, ha jót akarunk magunknak. Meg is fogadtuk a tanácsát. Azóta se láttam kellemesebb vendéglőt: tengerpart, kerthelyiség, családias hangulat. Az asztalnál nézegettük a térképet, tervezgettük, hogy mit nézünk meg másnap. Gondoltuk, megkérdezzük a pincért, melyik út a kevésbé kanyargós, ő csak jobban tudhatja, mint mi. Legnagyobb meglepetésünkre azt mondta, hogy ő bizony még soha nem járt a falun kívül sehol se. Kérdezte, hogy mi kik vagyunk, honnan jövünk. Megmondtuk, de látszott rajta, hogy nem nagyon tud hova tenni bennünket. Tíz perc múlva visszajött hozzánk egy akkora pizzával, mint egy malomkerék, s azt mondta, hogy mi vagyunk itt az első magyarok, ez pedig a ház ajándéka.
És nem ez volt az egyetlen ilyen élményünk. Benéztünk egyszer a kerítés fölött egy kertbe. Egy öregúr éppen szüretelte a citromot. Meglátott bennünket, ránk mosolygott, s azt mondta, hogy várjunk egy kicsit. Leszedett a fáról egy jó nagy szatyor citromot, s átadta nekünk a kerítésen. Ezután már semmi kétségünk nem lehetett, hogy Szent Vitus a pártfogásába vett bennünket. Mire visszaértünk a kempingbe (vasárnap este volt), mind egy szálig eltűntek a szicíliaiak. Megint csak négyen maradtunk. Kiderült, hogy ott általános szokás hétvégére nagycsaládilag kiköltözni a városokból.
Maga a 4-5 ezer lelkes San Vito voltaképpen nem túl jelentékeny hely, akkoriban még nem is nagyon tudott róla a világ. Azóta viszont már bekerült a magyar utazási irodák kínálatába is, mert gyönyörű, finom homokos a tengerpartja. És itt rendezik meg évről évre a „Kuszkusz Fesztivált”, ami jócskán feldobja az idegenforgalmat. Az itteni kuszkusz egyébként búzadarából és különböző hallevesekből, illetve szószokból áll, mondjuk pl. kardhal- vagy homárszószból. De hogy miért is hívják San Vitónak ezt a falut? Hát, a hagyomány szerint azért, mert a gyerek Vito, akinek a keresztény hite miatt el kellett menekülnie szülővárosából, dadájával és tanárával együtt néhány napra ezen a helyen pihent meg. És ha már ott voltak, próbálták a helybelieket a keresztény hitre téríteni. De azok nem kértek belőle, ehelyett inkább elkergették őket. Néhány nap múlva azonban egy földcsuszamlás elpusztította a települést. Senki nem maradt életben. Ezt a szomszédos Erice lakói Isten büntetésének vették, és azon a helyen előbb a dada, Crescienzia tiszteletére, majd amikor Vito meghalt, akkor az ő mártírságának a tiszteletére is templomot építettek. Ezt a századok alatt folyamatosan átépítették, bővítgették, erődöt, tornyot emeltek köréje, s végül így alakult ki a település. De San Vito lo Capo valószínűleg nem hagyott volna mély nyomokat bennünk, ha nem neki „köszönhetnénk” Segestát, de legfőképpen is Ericét. Ha nem keveredünk véletlenül ebbe a faluba, akkor valószínűleg kimarad az életünkből ez a két hely. Nagyon sajnálhattuk volna. Szicíliában először nem is nagyon tudja eldönteni az ember, hogy melyiket szeresse jobban: a természet szépségeit, vagy a műemlékeket. Aztán rájön arra, hogy a kettő egységben van: nem véletlenül épült, mondjuk, egy görög templom éppen oda, ahová. Ez különösen Segestára érvényes. Ókori görög templomot láttam nem egyet az „anyaországban” is, de ezt találtam a legszebbnek. Ezt bizonyára sokan ismerik, arról a Kr. e. az V. században épített dór templomról van szó, amelyik a hegyek között magánosan áll, Trapanitól délkeletre. No meg a mellette levő hellenisztikus színházról. Itt a táj is része az építményeknek, meg az építmények is a tájnak. És el lehet képzelni, hogyan érezte magát a néző több mint 2 ezer évvel ezelőtt ebben a színházban. Kb. úgy, ahogy most. A katarzisba biztos besegített a természeti környezet is. Sőt, mint ahogy a mi esetünkben is történt, ehhez még előadásra se volt szükség.

A következő katarzis Erice volt. Erice, a Trapanitól alig néhány kilométerre levő hegy amolyan kis Olümposz. Nem olyan nagy, mint az eredeti, mert csak 750 méter magas, de gyakran ködben-felhőben látszik, nemritkán még nyáron is. És ha nem is az istenek lakják, de – mint később megtudtuk – félistenek azért gyakran megfordultak és megfordulnak itt ma is. A hegy tetején egy alig 30 ezres városka található, szűk utcákkal, amelyekbe nemhogy kocsival, még gyalog is alig lehet bekanyarodni. Aztán ha az ember kikönyököl a városka szélén, kicsit nehezen kap levegőt. A tengeren majdnem Tuniszig lehet ellátni, de azt mondhatom, hogy Trapani és a tengerpartjának látványa is „rendben van”. Ha meg kicsit fülelünk, akkor hallhatjuk a történelem szárnyának suhogását. A várost valószínűleg az elümoszok alapították, akik a legenda szerint a trójaiaktól származtatták magukat, de aztán jöttek a punok, görögök, rómaiak, majd a bizánciak, végül az arabok, normannok. Szóval, az évezredek során megfordult itt mindenki, aki számít. Azt mondják, hogy a város neve az Eryxből származik. Vagyis Aphrodité fiának nevéből. Az tény, hogy a hegy már a punok alatt is kultikus hely volt, ők Astarte istennőt tisztelték itt, később a görögök Aphroditét, majd a rómaiak Vénuszt. Ericének azonban nem csak múltja van, a jelene se akármilyen.
Ha az ember sétálgat a városkában, vagy beül valamelyik kisvendéglőbe, könnyen előfordulhat, hogy egy Nobel-díjas tudós jön vele szemben az utcán, vagy ül a szomszédos asztalnál. Merthogy 44 év óta a tudósok tartják megszállás alatt a várost. 1963-ban egy atomfizikus, bizonyos Antonino Zichichi megalapította itt az Ettore Maiorana Tudományos Központot, amelynek ma is az elnöke. Ő egyébként a bolognai egyetem nyugalmazott tanára, meg több más tisztsége mellett a Tudósok Világszövetségének is az elnöke. Lenyűgöző egyéniség, erről volt alkalmam később személyesen is meggyőződni. Olaszországban az átlagemberek is jól ismerték, mert a 80-as években az olasz televízióban, fő műsoridőben (!) egyperces tudományos előadás-sorozatokat tartott. Ettore Maiorana pedig szicíliai születésű fizikus volt, a legnagyobbak közül való, de 1938-ban, máig tisztázatlan körülmények között, mindössze 32 évesen egyszerűen nyoma veszett.
A központ pompás helyen van, az előadótermeit és a szálláshelyeket két középkori kolostorban alakították ki. A tudomány legnagyobb alakjainak részvételével itt tartják az ún. iskolákat, amik tulajdonképpen tudományos konferenciák, posztgraduális képzések minden elképzelhető tudományterületen. Még olyan „tudományban” is konferenciáztak, mint a molekuláris és fizikai gasztronómia. Ezen a fizikusok, kémikusok mellett tudós szakácsok is szép számban megjelentek. Mondanom se kell, hogy ezt egy magyar, Kürti Miklós fizikus szervezte, azzal a mottóval, hogy „egy új étel felfedezése több örömet jelent az emberiségnek, mint egy új csillagé”. És Erice alapvetően erről szól. A tudósok kötetlen, baráti beszélgetéseiről valamelyik kiskocsmában, jó ételek és jó szicíliai borok mellett. Mesélték, hogy Ericében született így már Nobel-díjas ötlet is. A Központnak egészen gigantikus a statisztikája: 44 év alatt 114 ország 87 ezer tudósa fordult meg a hegy tetején a fellegek között, köztük a mi Nobel-díjas Vigner Jenőnk is. Itt őt olyannyira tisztelték, hogy az egyik előadótermet is róla nevezték el. Szóval, San Vitónak megint csak nagyon hálás lehetek, mert Ericéből később újságíróként is nagyon sokat profitáltam.

De nem ez volt az utolsó jótéteménye velünk. Szicíliából hazafelé tartva, már Ausztriában, a Wörthi-tó körül keresgéltünk valami jó kis kempinget, de sehol sem volt szabad hely. Pedig nagyon szerettünk volna a tó mellett maradni. Ki is ne szeretne? A tizedik próbálkozás után aztán feladtuk. Végül egy utazási irodában ajánlottak egy kempinget, Klagenfurttól mintegy 20 km-re. Nem fogják elhinni, a várost úgy hívták, hogy Sankt Veit! Ugyanarról a szentről van szó, csak németül így ejtik a nevét. Kora délután értünk a kempingbe, ahol összesen egy sátor állt, a sorompó nyitva volt ugyan, de a recepció zárva, és sehol egy teremtett lélek. Már éppen letáboroztunk egy megfelelőnek gondolt helyre, amikor is megjelent egy kopaszodó középkorú úr, és széles mosoly kíséretében azt tanácsolta nekünk, hogy jobb lenne nem itt, a lapos részen lecövekelnünk, mert ha esik az eső, akkor kimos onnan bennünket. Ő volt Pongratz úr, a kempinges. Amúgy meg a város egyik híres pékje. Magunk se gondoltuk volna, hogy puszipajtások leszünk, és nyaranta 15 évig esszük majd a friss zsömléit, amit a hajnali sütésből először a kemping vendégei között „terített”.
Hogy miért szerettük meg azt a helyet annyira, arra nehéz magyarázatot találni. De így volt ezzel az a német bankár is, aki minden évben ugyanúgy ott nyaralt a családjával és a hatalmas kuvasz kutyájával, meg a sok olasz törzsvendég, és legalább 15 holland család is. Pedig a kemping nem mondható fergetegesnek, egyszerűen csak tiszta volt, 5 méterre a Glan-pataktól és 1 kilométerre a város központjától. Igaz, közvetlenül a gyógyfürdő és strand mellett, de ez azért mégse olyan nagy különlegesség. Nem mondom, a 900 éves városka nem csúnya, patyolattiszta, nyáron csupa virág, de alapvetően túlontúl is nyugodt, mondhatnám már-már álmoskás, túl sok műemléke sincs. Mégis, alig vártuk, hogy esténként besétáljunk oda. A vendéglőkben a második látogatás után már úgy köszöntötték az embert, mint a törzsvendégeket szokás, a memóriájukból nem törlődtünk a következő nyárig sem. Valahogy itt is az volt az ember érzése, hogy szeretik a vendégeket. Éppúgy, mint Szicíliában, csak kicsit más hőfokon.
Kezembe került egyszer egy angol kempingszaklap, amelyben az egyik cikk egy skót társaság karintiai élményeiről szólt. Elmesélték, hogy jártak egy bizonyos St. Veit nevű városkában, ahová október elején érkeztek. Mivel azonban a szezonnak már vége volt, a kempinget zárva találták. De előjött egy ott takarítgató kopaszodó ember, és megkérdezte, hogy kik ők és mit akarnak. Majd gondolkodás nélkül úgy döntött, hogy arra a két napra újra kinyitja a boltot. Hát, lehet, hogy itt a titok. A táj, a természet az csak a ráadás. Mi soha, sehol se tudtuk olyan jól kipihenni magunkat, mint itt. De a jó világnak 15 év után – két évvel ezelőtt – vége szakadt. Annak ellenére, hogy a kemping vendégei – legtöbben a németek, de az olaszok, a hollandok, no meg a kis magyar tábor képviseletében mi is – aláírtak egy „nemzetközi” tiltakozó nyilatkozatot. Ebben nagyon szépen kértük St. Veit an der Glan polgármesterét, hogy vesse latba tekintélyét, hogy a város elálljon a szándékától, a kemping megszüntetésétől.
De a híres St. Veit-i nyilatkozatnak semmi foganatja nem lett. Tavaly nosztalgiából arra jártunk, bekukkantottunk a kerítésen. Hát a gaz nem verte éppen fel, mert ott az nem szokás, de az életnek semmi jele nem volt. Úgyhogy, kedves Vitus, várjuk a következő útmutatást.

Szent Vitus, a 14 segítő szent egyike, Szicíliában született, és 12 éves gyermekként szenvedett vértanúságot. Sem születésének, sem halálának pontos ideje nem ismert. Egyesek szerint Kr. u. 304-ben halt meg, mások szerint 299-ben. A legenda szerint apja magas rangú római katona volt, aki veréssel próbálta bálványimádásra kényszeríteni őt. Miután a fiú erre nem volt hajlandó, a prefektus elé került, aki megbotoztatta. Ekkor azonban a prefektusnak meg a szolgáinak leszáradt a kezük. Könyörögni kezdtek Vitusnak, hogy gyógyítsa meg őket. És ő ezt az Úr nevében meg is tette. Apja ezután hazavitte, és könnyűvérű lányokkal, zenével akarta a hitétől eltántorítani. Miután ez így sem sikerült neki, elhatározta, hogy megöli. Tanítója, Modestus azonban angyali sugallatra kimenekítette őt az atyai házból, a dajkájával együtt. A fiú nemsokára Diocletianus császár elé került, akinek a fiát démon szállta meg. Vitus az Úr segítségével elűzte a démont, de mivel nem volt hajlandó a római isteneknek áldozni, börtönbe vetették a tanítójával együtt. A bilincs azonban magától lehullott róluk. Hiába vetették tüzes kemencébe is, és még a rájuk küldött oroszlánokat is megszelídítette. Végül lefejezték. Szent Vitus többek között Szicília, Csehország, Prága, Szászország, valamint a táncosok, színészek, sörfőzők, vendéglősök, gyógyszerészek, rézművesek, süketek, vakok, nyomorékok védőszentje.