A szépséges Ronda

E szédület akár szó szerint is értendő, mert bizony, amíg eljutunk – többnyire a napos parttól, a Costa del Soltól – a kanyargós szerpentineken át a 750 méter magasan fekvő andalúz városkáig, útközben akár el is szédülhetünk. Hol azért, mert a hegyoldalakba vájt útról lepillantva a szakadék látványa tárul elénk, hol pedig azért, mert lehunyva szemünket, a sok éles kanyar kétszer annyinak tűnik. Az előkelő tengerparti üdülővárostól, Marbellától alig ötven kilométer az út északnyugati irányba felfelé, a hegyek közé, de akár bérelt autóval, akár csoportosan, autóbusszal tesszük meg az utat, egy-másfél órába is beletelik, míg elérjük célunkat, a harmincezres lélekszámú Rondát. Ám a látvány mindenért kárpótol! A Serrania de Ronda sziklafennsíkjára épült települést kettéhasítja a Tajo-szurdok, alján a Guadalevín hegyi patakkal.

Hidak a régmúltból

Sétánkat érdemes a szakadék felett átívelő hídnál, a Puente Nuevónál (Új híd) kezdeni. Nem csupán azért, mert a szédületből ámulatba ejt a híd látványa, ahogy a százhatvan méter mély szakadék fölött húzódik, hanem azért is, mert páratlan panoráma tárul elénk a hídról. Már maga a híd is csoda, mely Spanyolország egyik legtöbbet fényképezett építménye.

Különben csak nevében új, hiszen 1793-ban adták át. José Martin de Aldehuela tervei alapján negyvenkét éven át épült, s a krónikák szerint ötvenen lelték halálukat az építkezés során. A Puente Nuevóról és a közelében lévő kis kilátókból szinte a talpunk alá nézhetünk a meredek szakadékba, felpillantva pedig a szurdok szélére épített kis fehér házikókon akadhat meg a szemünk, még távolabbra tekintve pedig az olajfaligeteken és a hegyeken. Nem lehet betelni a látvánnyal. Még akkor sem, ha a lépcsőkön leereszkedünk a szakadék közelébe, és alulról fényképezzük a boltíves, sziklákon álló, 98 méter magas hidat. Azt az autók által is használatos kőépítményt, amely a régi és az új városrészt köti össze. Az óváros (La Ciudad) a folyó keleti oldalán áll. A fehérre meszelt házak közötti szűk, kővel borított kis utcácskákon bóklászhatunk, és séta közben felkereshetjük a mór és a már katolikus időkből is származó emlékeket.

Így a város szélén álló városfalat és városkaput a XIII. századból, az ugyanebből a korból való, fehér házacskák fölé magasodó templomerődöt. Egyszer csak rábukkanunk két kis hídra, a XI. században épült arabra, mely az arab fürdő romjaihoz vezet, és a közelében álló, XVI. században emelt másodikra (ezt követte az „újnak” nevezett Puente Nuevo).

A város érdekes főtemplomát egy szép, pálmafákkal borított téren találjuk: a Santa María la Mayor kétszintes erkélyével mintha lakóház lenne.

Ronda központi múzeuma a Palacio de Mondragónban, ebben a XVI. században, már a katolikus érában épült, mór stílusú, szép palotában található. Két évszázaddal későbbi a mór király háza, a Casa del Rey Moro, mely a szakadék szélén áll. Innen vezet lépcsőrendszer a szikla belsejébe, a vízaknához és egyben védelmi rendszerhez, melyet valóban mór király épített, még a XIV. században.

Átkelve az Új hídon, az újvárosba (El Mercadillo) érünk, ahol máris feltűnnek az 1785-ben emelt Plaza de Toros, az első spanyol bikaviadal-aréna fehérre festett falai.

A városrész nevezetességei közé tartozik a Merced és a Socorro, két kis templom. Ez utóbbi a hasonló nevű téren áll; az újvárost a tágas terek jellemzik, amilyen a Socorro is, ahol az éttermek, információs irodák már a turisták kiszolgálását, eligazítását segítik. Errefelé húzódik több kilométeren át a bevásárlóutca, ahol megtelepedett megannyi világmárka képviselete, joggal bízva a nyári nagy turistaforgalomban.

Sok időt takaríthatunk meg, ha útikönyvünkből már rondai kirándulásunk előtt felkészülünk a kisváros nevezetességeiből, hisz Andalúziában annyi a látnivaló, hogy általában csak fél-egy nap idő jut erre a Ronda ékszerdobozra.

A bikaviadal-művészet bölcsője

Az állatvédőknek némi gyógyírt jelenthet, hogy nemcsak az egyik leghíresebb matadornak, Cayetano Ordoñeznek áll szobra a rondai aréna, a Plaza de Toros hófehér falának tövében, hanem megörökítették az örök vesztest, magát a bikát is, melynek sokat köszönhetnek a spanyolok.

Nemcsak azért, mert a nagyvilágban csodájára járnak-e különleges-különc kultúrának, sportnak, művészetnek, hanem mert a középkorban a bika a földterületük megvédéséért olykor háborúba induló nemesek, katonák egyik legfőbb „edzőpartnere” volt. Valójában e „csatákból” született a bikaviadal.

A rondai lovasság királyi lovaglóegyletét (Real Maestranza de Caballería de Ronda) még 1572-ben alapította II. Fülöp, hogy itt képezzék ki a lovasokat a különböző harcmodorra, s egyben ápolják a lovagi hagyományokat. Ezek része volt, hogy a lovas harcosok a vágtázó lovaktól ösztönösen feldühödő bikákkal szemben gyakorolják a küzdelmet és fejlesszék ügyességüket. Ez a népnek egyben látványosságot, szórakozást is jelentett. Idővel a lovasokat felváltották a közmegbecsülésnek örvendő gyalogos harcosok, a matadorok. A XVIII. században a rondai Romero család első három generációja adta a településnek a legjobb matadorokat. A leghíresebb közülük Pedro volt (1754–1839), aki visszavonulásakor állítólag ötezer-hatszáz megölt bikával büszkélkedhetett, anélkül hogy pályafutása során egyetlen karcolás is érte volna. Pedrót és José bátyját Francisco Goya is lefestette. A szabályok közben formálódtak, egyre nőtt a bikaviadal népszerűsége és társadalmi jelentősége, így a lovasklub irányítói elhatározták, hogy arénát építenek a városban. José Martín de Aldehuela építészre bízták a Plaza de Toros tervezését, akinek nevéhez a szurdokot átívelő csodás Puente Nuevo híd is fűződik. Hat évig készült az impozáns aréna, mely 1785-ben nyitotta meg kapuit. A nyitó bikaviadalt Pedro Romero és Pepe Illio fellépésével rendezték meg.

Ronda város neve azóta szinte összefonódott híres stadionjával, mely a természeti szépségek és az építészeti emlékek mellett a település egyik legfőbb látványossága és ma a turisták egyik legfőbb célpontja. Ha leszurkoljuk a belépőért a hat eurót, és besétálunk a nemrég felújított arénába, rögtön a friss sárga homokkal borított küzdőtéren találjuk magunkat, s csak innen körbepillantva tűnik fel az építmény monumentalitása: a 66 méter átmérőjű ringet kétszintes fedett, boltíves nézőtér öleli körül, s a 68 boltívet 136 toszkánai oszlop tartja szintenként.

Az ülőhelyek öt-öt sorban húzódnak körbe. Az építmény inkább hasonlít kolostorra, mint arénára. A küzdőteret körfolyosó veszi körül a boltíves nézőtér előtt, ide menekülhetnek a kijáratokon a bikák elől a segédek, illetve innen indulhatnak támadásba. A látogató turista ide is besétálhat, vagy felülhet a tribünre, és elképzelheti, milyen nagy csaták színtere lehetett az aréna az elmúlt kétszázhúsz év során. Aki valódi bikaviadalra kíváncsi, annak a helyszínen kell érdeklődnie, mikor rendeznek küzdelmeket az Arénában, ám nem árt jó előre gondoskodni a borsos árú jegyről. A leglátványosabb fiestát minden esztendőben szeptember elején tartják, Pedro Romero születésnapja idején. 1954-ben az Ordoñez család rendezte meg először ezt az úgynevezett kosztümös bikaviadalt, mely azóta hagyománnyá vált. Ilyenkor a matadorok a Goya által megörökített ruhákban lépnek porondra.

Az aréna múzeuma a nézőtér alatt félkör alakban húzódik. A látogató a kiállított rajzok, festmények, fényképek, tárgyak, matadorruhák alapján kaphat átfogó képet a bikaviadalok múltjáról, fejlődéséről a lovagkortól a múlt századig.

Többek között az Ordoñez családról, mely a XX. században a bikaviadalok második nemzedékét adta Spanyolországnak, egyben tovább öregbítve a rondai bikaviadalok hírnevét is. Olyan hírességeket vonzott a városba e sajátos küzdelem, mint a neves filmest, Orson Wellest vagy Ernest Hemingwayt, aki két regényét is (Fiesta és a Halál délután) az Ordoñez famíliának ajánlotta.

A bevehetetlen erőd

A mai Ronda és környéke már az ókor előtt kedvelt hegyi település volt, erről a sok ezer éves barlangrajzok is tanúskodnak. A rómaiakat az arabok követték a területen, valójában őket tekintik a történészek a város alapítóinak. Az arabok főleg a Guadalevín folyó délkeleti oldalán éltek, s a rómaiakat követve ők is egy kis híddal tették könnyebbé közlekedésüket. A sziklatetőt valóságos védelmi rendszerrel ajándékozta meg a természet a folyómeder meredeken emelkedő falával. A spanyolok számára Ronda sokáig bevehetetlen erődnek számított a XIV–XV. században, amikor pedig már csaknem teljes Andalúzia a fennhatóságuk alá került. Az önálló mór királyság végül 1485-ben szűnt meg, amikor Aragóniai Ferdinánd seregének nagy nehezen sikerült kiűznie az arabokat a vidékről. A spanyol hadtörténészek külön is nyilvántartják az ostromot, mert a spanyol tüzérség ekkor lőtt először ágyúból vasgolyókkal. A Puente Nuevo északnyugati partján elterülő városrészt már a katolikus királyok uralkodása idején lakták be az itt élők.