Van, aki azt mondja, a hegymászás 70 százalékban szenvedés és 30 százalékban élvezet, ami így is megéri a küzdelmet. Méder Mirella számára azonban a hegycsúcsok meghódítása olyan örömforrás, ami mindent megér. Első magyar nőként így határozta el a Himalája harmadik legmagasabb hegycsúcsának megmászását.
„A Kancsendzönga a maga 8586 méteres magasságával a harmadik legmagasabb csúcs a Himalájában és egyike a Föld 14, több mint 8000 méter magas hegycsúcsának. Ráadásul korántsem barátságosan várja a hegymászókat, amit az is mutat, hogy a legmagasabb halálozási aránnyal rendelkező csúcs, aminek oka nem az időjárási körülményekben vagy a lavinaveszélyben keresendő, hanem inkább abban, hogy a kevéssé ismert hegyen nem vezetnek jól kijárt utak a legmagasabb pontjáig. Ezért komoly előkészület után, 2023 tavaszára tervezem az indulást. Egyedül teszem meg az utat, de a siker érdekében a biztonság kedvéért egy serpa is biztosítja a mászást, ahol az a cél, hogy pótlólagos oxigén nélkül jussak fel a csúcsra – magyarázza Méder Mirella.
Méder Mirella
Aki 2016 novemberében szánta el magát az első komolyabb trekkingre, vagyis túrára, ami az Everest alaptáborához szólt.
„Ott lettem végleg szerelmes a hegyek világába, és ott másztam az első magasabb, 5643 méteres csúcsomat. Azt az élményt az is felejthetetlenné tette, hogy Kala Pattharra érve láthattam, amint a naplemente az Everest csúcsát megvilágította, majd utána, még éjszaka, a teljes holdvilágban indultunk vissza az Everest alaptáborába, ami örökre belevésődött az emlékezetembe.”
A következő évben az Alpokban, a Mont Blanc-nál mászta meg a Grand Paradise-t, majd attól kezdve felgyorsultak az események. 2018-ban a Kaukázus legmagasabb hegyét, az Elbruszt kisérelte meg mászni, rá két hétre pedig Közép-Ázsiába, a Pamírba ment egy 7000 méteres csúcsra.
“Az az év, nem az eredményekről, inkább az elfogadásról és az elengedésről szólt. Megtanultam megélni azt, hogy a mászás nem csak sikereket hozhat. Például azért, mert nem volt szerencsénk és a rengeteg hó miatt lezárták a kiszemelt hegyet. Így pedig csak egy közbeeső csúcsot tudtam megmászni. De ennek is megvolt a maga szépsége, mert 6200 méterig jutottam, utána pedig a Kaukázusban kerestem fel néhány technikásabb hegyet. Így érkeztem el a nyolcezresek világához, amelyek meghódítását már az idén szerettem volna megkezdeni, de erre végülis várnom kell. Ezért jövőre halasztottam az első ilyen csúcshódítást”- mondja a fiatal hegymászó hölgy.
Aki bár erdésznek tanult, sosem szabadult a hegyek vonzásából. Már csak azért sem, mert miközben mindig szerette a hegyeket, ezt az érzést örökre megerősítették benne azok az élmények, amiket gyerekként Szlovéniában a családdal, az Alpokban járva szerzett.
„Nekem a természet a lételemem. Mecseki lány vagyok, Hosszúhetényben élek, itt a Zengő a közelemben. Amikor elkezdtem dolgozni erdészként, elhatároztam, hogy valóra váltom a régi álmomat. Emlékszem, az első célom az volt, hogy a Mont Blanc-ra eljussak. Csak hogy lássam, és utána megnyugszom – gondoltam. De nem így lett. Sőt, csak erősödött ez a szenvedély. Amikor először jártam a Himalájánál, már tudtam, ez az életem része lesz. És amikor másodjára mentem fel a Mont Blanc-ra, az még jobban megerősített abban, hogy ez tesz engem boldoggá, ez az ami kiteljesíti az életemet.”
Mivel a hegymászás az átlagosnál is veszélyesebb sport, természetesen az alapokat sem hagyhatta ki. Így végezte el Horvátországban a sziklamászó alap tanfolyamot, majd Franciaországban már azokat az úgynevezett több kötélhosszas utakat ismerte meg, amelyekkel már komolyabb célokat is maga elé tűzhetett.
„Az első pár utam még szervezett csoporttal történt, ahol megismerhettem azokat a hegymászókat, akik végül belevittek ebbe az életbe. Ők és a szakkönyvek segítettek abban, hogy milyen felszereléseket kell magammal vinni és mi minden kell még a hegymászáshoz. A régi mászók még a nulláról indultak, maguk készítették a hevedereket, tákolták össze mindazt azt, ami életben tartotta őket a csúcshódításnál. A maiak korántsem biztos, hogy hogy túlélnék azokat a körülményeket, azt a fajta mászást. Mert szerencsére manapság már nagyon sok olyan könnyen használható, biztonságos és jó eszköz és mellé bakancs, ruha van, amivel sikeres expedíciókat lehet végrehajtani.”
Ez is segítette Méder Mirellát abban az elhatározásában, hogy az egyéni csúcsdöntéseket válassza. Már csak azért is, mert szerinte párban mászni sokkal nehezebb, ugyanis szinte kizárt, hogy azonos tudásszintű mászót találjon maga mellé az ember.
„Számomra kulcskérdés, hogy ha olyan a helyzet és fel kell adnom egy expedíciót, akkor azt magam miatt kelljen megtennem. Én magamban érzem az erőt, a kitartást, és pontosan tudom, hogy mire vagyok képes. A másik ember tudásában, elhivatottságában már nem lehetek ennyire biztos. Nem véletlen, hogy kevés expedíció fejeződik be azzal, hogy mind a két ember a csúcson áll. A kisebb hegyeknél, a négy-ötezreseknél ennek még van realitása, de a nyolcezresek világában szinte mindenki magában áll a hegyen. Ott hatványozottan igaz, hogy mindenki magáért felelős és ezért ha kell, menet közben otthagyja a társát. Ez a mászáshoz kapcsolódó egyik legnehezebb választás, de ha szükséges, képesnek kell lenni arra, hogy meghozzuk, a döntést, mert csak így maradhatunk életben. Nem véletlen, hogy nagyon sok eset van, amikor vagy kötelet kellett elvágni, vagy ott kellett hagyni a sátorban a társat. Mert arra már nagyon kicsi az esély, főleg egy csúcstámadásoknál, hogy valaki le tudja vinni a másikat.”
A veszélyek ellenére, vagy tán éppen azért a hegymászás mégis magával ragadó érzés – vallja Méder Mirella.
„Felfoghatatlan, elmondhatatlan, leírhatatlan, amit véghez visz és közben érez az ember. Maga a mászás már csak az utolsó szegmens. Az oda vezető út, a rengeteg edzés, akkor is, amikor padlón van az ember, és a munka után kell elmenni edzeni, közben volt a covid – ez így mentálisan és fizikálisan is nagyon megterhelő. Sok motívumból jön össze egy mászás. De végül mindennek megvan a gyümölcse. És az tényleg egy leírhatatlan állapot.”
Ami már csak azért is különleges, mert itt tényleg csak lépésről lépésre lehet haladni.
„Először a tudásának megfelelő hegyet keres, de ahhoz hogy fejlődjünk, néha bátrabbnak kell lenni és a nehezebbeket is fel kell vállalni. Utána pedig már jöhet a vágyak és az álmok megvalósítása. Én ma már úgy választom ki a hegyeket, hogy melyik az, amelyik megérint. A Nepál távol-keleti részén fekvő Kancsendzöngának is megvan a maga romantikája. De nálam az is szempont, hogy magyarként hányadikként tudok föllépni a hegyre és azt is mérlegelem, hogy azt nő még nem mászta meg. A magyarok közül is csak Erőss Zsolt és Kiss Péter. Akik ugyan álltak a csúcson, de lefele sajnos meghaltak, mert úgy érzem nem voltak eléggé racionálisak a döntéseik, hanem az akarat vitte őket.”
A csúcsdöntéshez vezető út első lépése azonban – ha másfajta erőpróba is -, szintén nagy kihívás, hiszen a támogatók megtalálása lassú folyamat. Méder Mirella azonban így sem áll le a tervezéssel: a Kancsendzönga után már tudja, hogy milyen különleges új csúcsokat szeretne meghódítani a jövőben.
Érsek M. Zoltán
