Ahol Aphrodité megszületett…

A lány gyönyörű volt. Kicsinyke terpeszben álldogált, decens dekoltázsánál figyelemelterelőbb volt a hajába tűzött három-négy szalag, kezében keményfedeles mappa, elképesztően fekete szeme jobbra-balra ugrált.
– Beszélgessünk – mondta kedvesen.
– Beszélgessünk – mondtam kedvesen.
Honnan jöttem, kérdezte kedvesen, jaj, ez csodálatos, mondta még kedvesebben, s felvilágosított státuszáról: főiskolás, statisztikai kérdőívek kitöltésével egészíti ki ösztöndíját, amit persze nem az államtól, hanem az apjától kap, s mondta azt is, kinek készíti a „kérdezz-feleleket”, de ezt nem értettem világosan, megjegyzem, nem is érdekelt különösebben.
– Hogy érzi magát Cipruson? Eljön máskor is? – kérdezte minden eddiginél kedvesebben. Jó kérdés volt. Tizennégy perce érkeztem meg Larnakába, tizennégy perce álltam a repülőtéren, várva a csomagjaimat.
– Remekül. El…
– Ez nagyszerű! Pihenjen nagyon jól, és feltétlenül jöjjön el még egyszer! – mondta, most már utánozhatatlan kedvességgel, és odébb lépett egy másik csomagváróhoz.
Jó beszélgetés volt. Ha nem is tartalmas, de legalább nagyon kedves. Olyan, amilyenek a görög ciprióták. Lehet, hogy a török ciprióták is ugyanilyenek, de közülük a demarkációs – azaz elnézést, a zöld – vonal miatt egyetleneggyel sem találkoztam. Azóta sem értem, hogy ezt a fránya zöld vonalat miért nem lehet egyetlen mozdulattal kiradírozni, az meg végképp felfoghatatlan, hogy ilyen kegyetlen múlt után mitől is olyan kedvesek az itteni emberek az idegenekkel.

Az a fránya zöld vonal

Volt itt minden, kín, vér, szenvedés, a csöppnyi békeidőkben viharos gyorsaságú fejlődés. Az első görögök, akik errefelé kalandoztak, már időszámításunk előtt másfél ezer évvel felépítették a szigeten az első városokat, de már ezt kétezer évvel megelőzően védelmi pénzt fizettek a szigetlakók az egyiptomiaknak réz formájában, amit már hatezer évvel ezelőtt is bányásztak errefelé. Nem akadt a világtörténelemben olyan kalóz, hódító hadúr, földközi-tengeri császár, király, hadvezér, fáraó, bizánci, genovait gyilkoló velencei, keresztény hittérítő harcos, muszlin és templomos lovag, aki ne járt volna errefelé, s ne sarcolta, kínozta, ritkította volna a szigetlakókat. És akkor még nem is említettük az arabokat, az évszázadokig uralkodó oszmánokat, majd – bizony, ők sem sokban különböztek elődjeiktől – a briteket. Hogy mi minden történhetett errefelé, egy röpke adalék: mintegy két-háromszáz évvel a magyarok honfoglalása előtt, 649-ben, a Bizánci Birodalom átmeneti meggyengülését követően az arabok ezerötszáz hajóval átruccantak Ciprusra, elfoglalni a szigetet. Meg is tették, porig rombolták a városokat, majd gyorsan eliszkoltak, mert a bizánciak összekapták magukat egy ennél is nagyobb hajóhad összeszedésével. De alig néhány év múlva megint visszajöttek, s tizenkétezres helyőrség hátrahagyásával arra kötelezték a muszlim emigrációt, hogy örökre vessék meg lábukat Cipruson. Hát, állítják a helyi tudósemberek, innen a kibékíthetetlen ellentét a magukat görög, illetve török cipriótáknak tartó bennszülöttek között. És ennek tudható be a nehezen kiradírozható zöld vonal…

No meg a törökök és szultánjaik kíméletlen jelenlétének, majd az oroszok elleni háborúban kivérzett, ráadásul az első világháborúban a németek oldalán hetvenkedő Porta kierőszakolt hozzájárulásának a britek békés bevonulásához, s talán a nemzeti hős, Makariosz érsek megalkuvást nem ismerő, de ésszerű kompromisszumra sem hajló politikájának. A török–görög egymásnak feszülésnek átmenetileg az ENSZ-erők partraszállása vetett véget, s vált védett demarkációs vonallá a zöld vonal. Nevét onnan kapta, hogy egy brit katonatiszt zöld tintával rajzolta fel a térképre, hogy hol húzódik a sziget görög és török érdekeltségű országrésze közötti átmeneti határ. Az 1974-es török megszállást követően törökök ezrei menekültek északra, görögök százezrei menekültek délre, a fővárost, Nicosiát, mint Berlint, fallal vágták ketté. Majdhogynem négy évtized után végre megbontották a zöld vonalat, három-négy helyszínen át lehet menni – de csak napközben, és külön engedéllyel – a másik oldalra. S az enyhülni látszó török megszállás ellenére az elmúlt években kétszer is népszavazáson döntöttek az újraegyesítés ellen a görög ciprióták.
Történik mindez a világ egyik legszebb szigetén, a világ legkedvesebb szigetlakóinak közreműködésével, egy félországnyi európai uniós államban, egy történelmében, kultúrájában, ókori és újkori emlékekben utánozhatatlanul gazdag csodavilágban. Hát, nem egészen kerek még ez a világ…

Fehér homok, turbános sírkövek

Akkor hát, miért is érdemes Aphrodité szigetére ellátogatni…? Böszme kérdés, mert az ellenkezőjére egyszerűbb a válasz: nincs olyan érv, ami miatt nem érdemes Ciprust felfedezni.
Keleten, a Fügefák öblében, Protarás csodás tengerpartján található talán a világ legfehérebb homokú strandja, tőle alig egy ugrásnyira a sejtelmes tengeri barlangok, s odébb, a Gréco-fok másik oldalán, a télen-nyáron turistáktól hemzsegő Ajia Napa Níssi nevű strandját már aranysárga színű homok borítja. A szigeten nincs vasúti közlekedés, s bár busszal – az apró, hegyi falvak kivételével – és a nem túl olcsó, de azért megfizethető taxival mindenhová el lehet jutni, azért érdemes autót bérelni. Mert bár kicsik a távolságok, viszont összeszámlálhatatlanul sokasodnak a látnivalók.
Az említett aranysárga tengerparttól alig háromnegyed órás – csak azért, mert útközben áthaladva két NATO-támaszponton illik lassabban hajtani –, kényelmes autókázás után, végiggurulva a semmihez sem hasonlítható Larnakai-öböl partján, a város látványa, Szent Lázár templomával, turbános sírköveivel, rengeteg múzeumával nem enged továbbhaladni… Pedig a városhatártól három kilométernyire található sóstó mellett álló festői mecset, a Hala Sultan Tekke a muzulmánok egyik legszentebb helye. A monda szerint a mecset szentélyében találhatók Mohamed próféta nagynénjének és nevelőanyjának, Umm Haramnak a földi maradványai. Umm Haram az arab megszállókkal érkezett Ciprusra 649-ben, s azon a helyen, ahol a mecset áll, olyan szerencsétlenül esett le az öszvérről, hogy kitörte a nyakát. Majdnem ezerkétszáz évvel később ezen a szent zarándokhelyen, 1816-ban építtette a mecsetet az akkori ciprusi török helytartó.
Ha mégis sikerül Larnakából továbbjutni, akkor jó egyórás autózás után már Limaszol parádésan kiépített tengerparti strandjain lubickolhatunk, de csak módjával, hogy maradjon erőnk a szemtelenül zajos, ám észvesztően vonzó éjszakai életet átvészelni.

Királysírok és remetebarlang

És ha mindezeken már túljutottunk, kezdjünk azon gondolkodni, hogy merre menjünk, mit nézzünk meg a szigeten, mert a felsoroltak ellenére jószerivel még semmit sem láttunk… Nem lestünk át a fővárost kettészelő falon a túloldalra, nem láttuk az évtizedek óta büntetett település csodás múzeumait, a velencei falakat, amelyek a tizenhatodik század közepéig megvédték a várost az oszmán hódító hadjáratoktól. És nem láttuk a páfoszi hátborzongató atmoszférájú királysírokat, a kikötőt őrző várat, amelyet a velenceiek sem tudtak lerombolni, s így a törökök börtönként, a britek pedig sóraktárként is használhatták. És nem voltunk még a gyönyörűséges Kykko-kolostorban, ahol Makariosz érsek is szolgált, amelynek utánozhatatlan ikonjait maga Lukács evangélista festette, s ahová hétvégeken tömegestül zarándokolnak a ciprióták, hogy gyermeküket megkereszteltessék.
És nem voltunk még Neofitosz kolostorának káprázatos remetebarlangjában, Famaguszta óvárosában, Ciprus talán egyetlen, érintetlenül hagyott félszigetén, Akamaszon, a Sztavrovuni-kolostorban és Laghudera templomának világhírű freskóinál. Te jó ég, már mióta bóklászunk errefelé, és még sehol sem voltunk…! Például Kurionban sem. A hatalmas régészeti lelőhely megtekintéséhez talán fél nap sem elegendő, benne a közel kétezer évvel ezelőtt épített, háromezer-ötszáz férőhelyes, csodálatosan felújított római színházzal, a közfürdő romjaival, a Gladiátorok házával… A várost 365-ben egy hatalmas földrengés teljesen elpusztította. A közeli Episzkopi faluban, a Kurion Múzeumban számos leletet kiállítottak, közte a legmegrázóbb: három összeölelkező ember csontváza. A régészek szerint egy huszonöt év körüli férfi védelmez egy tizenkilenc éves nőt, aki egy tizennyolc hónapos csecsemőt tart a karjaiban…
Jut eszembe, a Tróodosz hegységig, a ciprióták legősibb és legvadregényesebb, nyáron is hósipkás, történelmi szülőföldjére még el sem jutottunk.
Igaza volt a fekete szeműnek, ide nem lehet csak úgy egyszer eljönni…