Háry János hona

Egyrészt ugyanis van maga Szekszárd, mint város, másrészt pedig van a Gemenci-erdő és a borvidék. A város az ország egyik legkisebb megyéjében a legkisebb, de legtakarosabb megyeszékhely. Mindössze harminc-egynéhányezren lakják, átlátható, emberi léptékű és mértékű hely, ahová jó kiszabadulni a bűzös, zajos nagyvárosból. Jó, de autópálya nélkül, sajnos, még jó ideig korántsem egyszerű.

Így aztán marad a jó öreg 6-os főút, kombinálva a hatosba szinte a településhatárnál betorkolló 56-ossal. Nem egészen 140 kilométer leautózása után, de csaknem két óra alatt érkezünk meg a városba. Visszafelé nem is a kacskaringós Duna-parti utat választjuk, hanem átkelünk a néhány éve épített, a majdani M9-es gyorsforgalmi út részének szánt szekszárdi Duna-hídon. A híd egyébként, kis túlzással, egyelőre még csak a semmiből vezet a semmibe, a Budapestről a szerb határ felé tartó 51-es főutat köti össze a Budapestről a horvát határ felé vezető 6-os és 56-os főutakkal, de ha majd meglesz a Kaposvárt Kiskunhalassal összekötő M9-es, talán nagyobb lesz a rajta a forgalom. Így viszont a visszaút is megvan nagyjából két óra alatt, bár a főváros közelében az 51-es nagyon zsúfolttá válik. Ha ezt az utat választjuk, mire ide érünk, igencsak benne járunk már a délutánban, hiszen Kalocsán is megállhatunk egy kicsit nézelődni, mondjuk, megpróbálhatunk paprikát venni, ami nem mindig egyszerű.

Mások arra esküsznek, hogy Fehérvárig az M7-esen repesztenek, hogy azután Cece felé – a tél közepén igencsak úthibás – vékony aszfaltcsíkon igyekezzenek biztonságosan leérni. Az út – amihez természetesen autópálya-matricára is szükség van – így is legalább két órát vesz igénybe, de az egyhangúságba mindenképpen üde színfoltot hoznak Sárkeresztúr rikító zöldre, sárgára, pirosra festett impulzív házai, a fehér kőkerítéseken elhelyezett, a környék hangulatánál emelkedettebb lelkiállapotot tükröző kőoroszlánokkal és egyéb díszekkel.

Mehettünk volna vonattal is, de csak akkor, ha szeretünk kényelmetlenül, lassan és körülményesen utazni. Egy átlagos munkanapon a Keletiből 3, a Déliből 12 vonattal lehet eljutni Szekszárdra, de csak úgy, ha átszállunk Sárbogárdon (és esetenként még Székesfehérvárott is), vagy Kiskunhalason és Baján – ha az Alföld felől közelítünk. A leggyorsabban akkor haladhatunk, ha a Déliből 17.00 órakor induló Somogy IC-t választjuk, akkor egy sárbogárdi átszállás után 19.01-re elvileg már Szekszárdon lehetünk. Ha a reggeli 6.45-ös Baranya IC-vel megyünk, akkor 2 óra 19 perc az út. A teljes árú, másodosztályú menetjegy felnőtteknek – csak oda – 1534 forint, de pótjegyekkel (IC, IP) együtt ez az összeg 2014 forintra is emelkedhet, míg Kiskunhalas–Baja felől 2376 forint lehet a viteldíj.
Szóval marad az autó, két embernek már bőven megéri, arról nem is beszélve, hogy Szekszárd az a hely, ahová egyaránt érdemes kisgyermekes családoknak vagy nagyobb baráti társaságoknak is elutazniuk – éppen azért, mert a célpont ezúttal nemcsak maga a település, hanem annak közvetlen és tágabb környéke. De hogy mégis a várossal kezdjük: azt talán minden, középiskolát végzett ember tudja, hogy 1883-ban itt született Babits Mihály, a huszadik század első évtizedeinek magyar irodalmát meghatározó Nyugat nemzedékének meghatározó alakja, aki nemcsak költőként, de irodalomszervezőként és irodalomtörténészként is fontos alakja volt nem csupán korának, hanem az egész huszadik századi magyar kultúrának.

A szekszárdiak azonban mintha nem is annyira a barna balkonon a bíbor alkonyon merengő donnájához hasonlóan bús, borongós és nagyvárosivá, pestivé lett költőre emlékeznének szívesebben, mint inkább arra az 1812–1853 között élt Garay Jánosra, aki megteremtette és az irodalmi öröklétbe emelte a magyar Münchhausen báró, Háry János alakját. Ha nem tudnánk, hogy Garay is sokat betegeskedő, élete utolsó éveiben sokszor nyomorgó, borús kedélyű ember volt, azt is hihetnénk, hogy a már-már mediterrán hangulatú kisváros lelkületéhez közelebb áll a derűs szórakozás, mint a borús elgondolkodtatás; közelebb állnak Háry vidám kalandjai, mint a „fehér hideg”, a komolyság és komorság.

Persze erről valószínűleg szó sincs, de tény: találunk Garay teret, Garay-szobrot (és persze Háry-szobrot is), Garay pincét, Garay borozót, Garay sörözőt, Garay éttermet, és nem lepődnék meg, ha utólag kiderülne, hogy valahol elrejtve van még egy Garay poharazó, egy Garay borharapó vagy egy Garay pincészet is (tény, hogy Háry költője többször megénekelte a szekszárdi borokat is). Persze Babits Mihálynak is emeltek egy bronzszobrot, ez azonban csak az emlékmúzeumnak berendezett szülőháza udvarán áll.

Szintén a bohém Szekszárdról kialakított képünket erősítheti, hogy a városban és közvetlen környékén állítólag több mint négyezer pince található, és feltehetően nincs olyan magára valamit is adó szekszárdi – vagy a közelben lakó, őcsényi, bátaszéki, decsi – földtulajdonos, akinek ne lenne néhány tő szőleje és egy hozzá tartozó pincéje. Nem véletlenül mondják a helybeliek, hogy itt található az egy főre jutó legtöbb borospince az egész országban. Még Hamvas Bélát, A bor filozófiájának szerzőjét is megihlette a Szekszárdi borvidék, könyvében azt írja: a szekszárdi bor a szerelmesek bora, ilyet kell inni kettesben, lakodalom idején és nászéjszakán.

Bor, bor, bor – Szekszárd és környéke legalább annyira összenőtt a boritallal, mint Eger, Tokaj vagy Villány, csak éppen róla talán kevesebben tudnak. Az pedig különösen megtévesztő, hogy a világ legjobb pincészeteivel vetélkedő termelők városának szívében néhány házilag eszkábált, a névtelen borkészítők kiméréseit reklámozó hirdetőtábla rontja a legjobbak – és persze a város – renoméját.
Pedig csaknem húsz éve, hogy Szekszárdot a szőlő és a bor nemzetközi városa rangra emelték. Innen való az 1993-as és a 2004-es Év borásza, előbbi Vesztergombi Ferenc, utóbbi Takler Ferenc. Miközben olyan más, nemzetközileg is ismert borászatok vannak errefelé, mint a Vida és a Szent Gaál pincészet. A környék főként a piros boroknak ad otthont, és természetesen, mint ilyen, a rozéknak is. Valamint, és talán ezt is kevesen tudják, a bikavérnek is: a bikavér ugyanis nemcsak egri, hanem szekszárdi bor is.

Nem véletlen, hogy a város szívében, a régi Vármegyeháza kertjében borkút van, ahonnan neves alkalmakkor állítólag tényleg bor folyik – sajnos érkezésem nem volt kellően neves alkalom –, az épület aljában működő étteremben pedig borászati múzeumot rendeztek be. Az I. Béla királyról elnevezett téren egyéb történelmi nevezetességekkel is várják az utazókat: itt található az 1805-ben épült copf stílusú templom, amely a közép-európai térség legnagyobb egyhajós temploma. A már említett Vármegyeháza belső udvarában egy 1061-ben emelt monostor romjai láthatók. Szekszárdon működik az ország egyetlen német nyelvű színháza, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata által fenntartott Deutsche Bühne.

A Béla térről rövid, ám megfeszített gyaloglással – vagy hosszabb, ám kétségkívül kényelmes autókázással – feljuthatunk a város fölé magasodó kilátóhoz is, ahol nagyon szép idő esetén állítólag a Dunáig elláthatunk. Kevésbé megerőltető séta várhat ránk, ha a tavaszi napsütésben végigsétálunk a város télen átadott, új büszkeségének számító, a Garay tértől a dombra, a Béla tér, a régi Vármegyeháza felé induló sétálóutcán, amely remélhetőleg teraszokkal hódító, hangulatos turistacsalogató központtá válik.

A hazai kisvárosoktól szokatlan módon a modern, kortárs képzőművészet rajongói is találhatnak kedvükre való csemegét Szekszárdon. A millecentenáriumi emlékű – Adorján Endre és Farkas Pál alkotása – is egyértelműen formabontó, nem a hagyományos szobrászati megoldásokat előtérbe helyező munka. A csúcsot azonban a Prométheusz park jelenti, a Mőcsényi Mihály által tervezett, egykor 300 virággal beültetett park fölé impozánsan magasodik Varga Mihály szobrászművész 1978-ban készített alkotása. A Prométheusz-szobor az MSZMP akkori megyei bizottságának székháza – ma vállalkozók háza – felé néz, az éltesebb szekszárdiak körében a mai napig emlegetik azt a mondást, hogy a tűzlopót szembeállították a naplopókkal.

Ez a békés, csendes hangulatú kisváros olykor nagyon is magának valónak tűnik. Pedig sem az itt születő borok minősségét, sem a természeti adottságokat tekintve nincs ok arra, hogy Pécs vagy a borokat és a borturizmust tekintve Villány árnyékában éljen. De például Szekszárd azon kevés városok közé tartozik, amelyek szívében nem található egy igazán minőségi vendéglátásra alkalmas, nagy befogadóképességű szálloda. Mintegy tucatnyi szálláshelyet sikerült megszámolnunk – egy éjszakát két személy 5600 és 15 000 forint közötti áron tölthet el –, ebből mindössze három volt hotel, a többi vendégház és panzió, valamint gemenci szálláshely.
Az ám, Gemenc. Az erdő csak 1996 óta nemzeti park, de mint Európa legnagyobb ártéri erdeje a kontinens legféltettebb természeti kincseinek egyike. Amíg a városban az utazónak lehetősége nyílik a kényelmes, borozós, pihenős, szórakozós utazásra, a települést maga mögött hagyva a jó levegőé és az aktív kikapcsolódásé a terep. Persze megteheti, hogy felszáll az erdei kisvasútra – május 1-jétől október 31-ig közlekedik: a menettérti jegyek, távolságtól függően, 450–950, az egy útra szólók 260–650 forintba kerülnek –, de az igazi élményt az ártéri erdő gyalogos felderítése jelenti.
Természetesen az utazók többsége csak a teljes – a Duna mentén harminc kilométer hosszan húzódó – erdő töredék részét tudja felfedezni, de a táj nyugalma és a látnivalók sokasága még egy érvet jelent ahhoz, hogy Szekszárdot újra felkeressük.

Ízek nyomában

Szekszárd azon városok közé tartozik, amelyek több, tájjellegű ételt is felsorakoztató, minőségi étteremmel büszkélkedhetnek. Furcsának tűnik viszont, hogy miközben most télen komoly kutatómunkára volt szükség egy nyitva tartó étterem felkutatásához, tavaly még nyár elején sem találtunk egyetlen nyitva tartó pincét vagy pincére települt borozót szombaton. Pedig egy-egy jobb helyen a dödölétől, a szekszárdi kofapecsenyétől a harcsapörköltön át a vadételekig vezető, hatalmas adagokból álló ételsorok ízei, megtámogatva egy jó szekszárdi borféleséggel, fenséges élményt nyújtanak.