A hegyek lehelete

Albániába – mint mindenki, telve előítélettel és kíváncsisággal – Montenegró felől érkeztünk. Shkodra az első nagyváros, ami keresztezi utunkat a főváros felé tartva. A fával borított híd előtt szurtos gyerekek veszik körbe az autót és kopogtatva kéregetnek… Összeborzongunk: ez kísér végig bennünket az utazás során? Azután, az előítéleteket cáfolandó, hátralévő utunk során egyetlen koldussal, sőt egyetlen rosszul öltözött emberrel sem találkozunk.

A közlekedés akadálymentes, a jó minőségű út mellett szép számmal találhatók benzinkutak. A távolban az albán Alpok 2500 méter körüli, itt-ott hófödte csúcsai látszanak. Hamar beérünk Lezhébe. Itt temették el a török elleni ellenállás vezetőjét – az ország egyetlen nemzeti hősét –, Szkander béget.

A sírt a törökök kifosztották, de a föléje emelt mauzóleum impozáns, a falon a bég 28 csatájának emléket állító pajzsok sorakoznak. A rigómezei csatában együtt küzdöttek a mi Hunyadi Jánosunkkal, ezt minden albán tudja. Nem először tapasztaljuk, hogy az „elmaradottabb” népek mindig többet tudnak a náluk „fejlettebbek” történelméről, mint fordítva.

Próbálunk a kisváros pékségében vásárolni, de még nem váltottuk be a nálunk lévő eurót lekre. Bár mindenhol elfogadnak eurót is, nem hagyják, hogy kifizessük a tulumbát, a mézes süteményeket ajándékba kapjuk, és – jó itt magyarnak lenni – Petőfi nevét is többen említik.

Bunkerek és Mercedesek

Másnap közeledve Tiranához, a fővároshoz, az út mentén feltűnnek az elhíresült bunkerek. Ez talán az egyetlen, amiről a nagyvilágban mindenki tud, állítólag 750 ezret építettek országszerte. Hogy a szocializmus éveiben épült, többnyire parányi, egyszemélyes kis betonkuckók mennyire lettek volna hasznosak, sosem derült ki, ugyanis a szegény országot senki sem szándékozott megtámadni.

De az albánok félelmei azért nem voltak alaptalanok. A magát szkipetárnak hívó, az illírektől származtató nép már az időszámítás előtti első évezredben letelepedett a területen. De hiába a korai érkezés, az albánokat nem hagyták békében birkát legeltetni, mert a mediterrán világ keresztútján álló, és az azon a vidéken ritka, termékeny síksággal rendelkező ország mindig kellett valakinek. Kezdődött a római megszállással, uralkodtak rajtuk a bizánciak, a bolgárok, a szerbek, majd 400 év török hódoltság vette kezdetét. A húsz-egynéhány évnyi függetlenség után olasz gyarmattá lettek, majd, miután kiűzték a német megszállókat, Enver Hodzsa diktatúrájának negyven éve következett.

Tirana főterén a XVIII. század végén épült Ethem Bey-mecset szinte az egyetlen az országban, amit a kommunista időkben nem romboltak le.

Tőle balra a kormányzati negyed olasz gyarmati stílusban épült épületei, szemben a Nemzeti Múzeum homlokzatán impozáns szocreál mozaik ábrázolja a kis nép minden korban hősies, ám többnyire sikertelen küzdelmét. Mögöttünk üres betontalapzat, ezen állt Enver Hodzsa pártfőtitkár szobra, egészen az 1991-es ledöntéséig. A városban fekete füstöt eregető, leharcolt buszok, és az alapjárműnek számító 300-as Mercedesek között mindenre elszánt gyalogosok teszik kockára életüket. A Nemzeti Bank háta mögött pedig stílusosan a pénzváltók naphosszat vastag pénzkötegeket pörgetnek ujjaik között; illegálisan, de a hatóságoktól nem zavartatva, roppant látványosan. Eközben a vidám színűre festett tízemeletes panelházak tövében, a parkokban munkások alszanak.

Tirana és Durres között kétszer kétsávos, jó minőségű autópályán haladunk luxusterepjárók és az albán autópark több mint felét kitevő Mercedesek között. Hogy az Európa-szerte eltűnő Mercedesek miért pont Albániában bukkannak fel, ez még a jelenkor megoldatlan rejtélye… Durres Albánia legnagyobb kikötője, legnagyobb üdülőhelye, igazi nagyváros.

A hely a történelem kezdete óta lakott, az ókorban Epidamusnak hívták, majd a rómaiak Dyrrachiumnak nevezték, innen indult a Via Egnetia, a Rómát a Balkánnal összekötő főút. Mint jelentős város, hatalmas amfiteátrummal rendelkezett, amit csak 1966-ban találtak meg. Meghökkentő látvány, ahogy a mai házacskák a küzdőtér közepén állnak, és a modern város szorosan körbeveszi a hatalmas tribünt.

A durresi „plázson”, a kilométereken át húzódó szállodasoron könnyedén megtaláljuk a Hotel Appoloniát. A recepciós „természetesen” az albánon kívül semmilyen más nyelven nem beszél, de minden megoldódik, és meglepetésünkre este 11 órakor még háromfogásos vacsorát is kapunk. Az étteremben, a szomszéd asztalnál vigasság. Tucatnyi férfiember iszogat, majd magasba emelt karral, zsebkendőt lengetve táncol. Nő nincs a társaságban.

Pilótajáték és keresztapák

Utunk a Durrestől alig nyolcvan kilométerre fekvő Beratba, az ezerablakos városba vezetett.

A vár vendéglőjében „mekegéssel, bégetéssel” oldjuk meg a rendelést, amely még bonyolódik a Bulgáriából ismert fordított bólogatás félreértéseivel, viszont a végeredmény, a ropogós báránysült – tökéletes. A saláta garantáltan friss, a kertből tépik az orrunk előtt, még szerencsénk, hogy a bárányt nem mutatták meg. Berat hangulatos hely. Mondanunk sem kell, nem skanzen, a régi házak egytől egyig lakottak. Lehet bóklászni a kacskaringós, hegyre vezető utcácskákon, a jellegzetes kétszintes, utca fölé hajló épületek valaha gazdag kereskedők otthonai voltak. Minket egy épp felújítás alatt álló házba invitál be az ott lakó család. A faragott famennyezeteken, melyek akár 200 évesek lehetnek, furcsa felülvilágító ablakok engedik be a fényt. A szemmel láthatóan nem túl jómódú család visszautasítja az idegenvezetésért kínált száz leket. Ugyanez történik másutt is… A benzinkutas hosszasan, kézzel-lábbal magyaráz, hogy nekünk még visszajár, az étteremben utánunk hozzák az asztalon „felejtett” borravalót. A vendéglátás, a kedvesség a vendégnek, az idegennek szól, és nem a pénzes turistának. Van mit tanulnunk tőlük.

Másnap a mostani Fier városához közeli Apolloniát, a görög romvárost nézzük meg.

A dombtetőn a Szűz Mária-monostor, Albánia legszebb bizánci épülete áll. Kicsit odébb pásztorgyerekek üldögélnek a hatalmas tüzérségi bunkereken – hiába, minden kor hagy maga után valami maradandót. Fierben, a parkban öregurak dominóznak, életre-halálra. Elegánsan, öltönyben, napszemüvegben, panamakalapban, afféle kisvárosi keresztapaként.

Délután elautózunk még Vloréba, a Hős Városba. Itt kiáltották ki 1912-ben a rövid életű Albán Köztársaságot. A város lakosai folyamatosan küzdöttek az 1939-es olasz megszállás ellen. Innen indult a híres, egész országot átfogó piramisjáték is, ami aztán az 1997-es zavargásokhoz és az államhatalom összeomlásához vezetett. A pénz persze nem veszett el, a környéken még az Albániában becsült 40 százaléknál is magasabb a feketegazdaság aránya, sok a jómódú család. Mintegy ezt illusztrálandó, az előttünk haladó egyik Mercedest félreállította egy rendőr, és a vezetőülésből egy tíz év körüli kisfiút halászott ki…
Vlorétól Sarandráig, az albán Riviéráig egy szerpentines, öblökkel tagozott út halad, s a magas, néhol 2000 méteres hegyek a tengerpartig nyúlnak. Gyönyörű és néptelen, nehezen megközelíthető, homokos strandok és sziklás öblök váltják egymást. Itt találhatók Európa utolsó, szinte érintetlen, turistáktól, szállodasoroktól mentes öblei, tengerpartjai.

Árubőség és vendégmunkások

Az utazás utolsó napjaiban aztán nagy elszántsággal elindulunk a „vérbosszú hazájába”, az északi hegyekbe: a víztározó töltésén birkanyájat terelnek, az út romos hídon át, elhagyott gyárépületek, fekete kövek, bozóttal borított hegyek között kanyarog. Lent, a völgyben, a zabolátlan folyón, csak egy kötélhíd ível át. A látvány fenséges, de aki olvasta a világhírű albán író, Ismael Kadare Kettétört április című regényét, szinte beleborzong a hegyek leheletébe.

A kanyargós szerpentin néhol csapnivaló, töredezett és lyukas, máshol hibátlanul felújított, így harminc kilométeres átlagsebességgel éppen a korzózás végére, este tízre érünk Pukéba, egy bányászvárosba. Az utca gyorsan elnéptelenedik, boltok még gyorsabban zárnak, s egy csöppnyi élelmiszerüzletben pillanatok alatt hatalmas tanakodás, szervezkedés támad körülöttünk: végül előkerítenek egy Angliából visszajött vendégmunkást, aki rögvest megoldja a szálláskeresési gondunkat is. Az albánok, bár sokan dolgoznak közülük szerte Európában, nem beszélnek idegen nyelveket, de hiányosságukat kedvességgel pótolják, és a világ legtermészetesebb módján magyaráznak albánul.

Másnap vidám indulók és jelmondatok áradnak a városháza hangszóróiból: a Hősök Napjára, munkaszüneti napra ébredtünk. A korosabb férfiak a polgármester vezetésével sorokba rendeződve (hiába, a régi idők nem múlnak el nyomtalanul) vonulnak végig a partizánemlékműig. A város többi lakója az utcán ténfereg, csakúgy, mint a munkanapokon… Utunk során sok helyen látunk félbehagyott házat vagy elkezdett útépítést, de munkást, munkagépet sehol. Hogy mégis miből élnek? Kávéznak, beszélgetnek, sétálnak afféle nyugodt, mediterrán módon. Jól érzik magukat, a kicsinyke, családok működtette boltok tele vannak hazai és nyugati árukkal, a hihetetlenül bőséges kínálat mellett mindenütt vehető friss házi tej, joghurt, zöldség, a hentesnél a birkahús frissen vágva, kiakasztva lóg az ajtóban… Állítólag a külföldön dolgozó albánok utalásai is sokat segítenek az otthon maradt rokonokon.

Néhány szó

Albániában a kommunikáció nagy kihívást jelent még a több nyelven beszélő utazóknak is, amennyiben ezek közül a nyelvek közül egyik sem az albán. Ugyan az indoeurópai nyelvcsalád tagja, de külön ágat alkot, és nem áll közelebbi rokonságban egyetlen másikkal sem. Az albán nyelvet összesen mintegy hatmillióan beszélik, Albánián kívül Koszovóban, valamint Macedónia, Montenegró, Törökország, Görögország és Olaszország bizonyos részein használatos. Két fő dialektusa az északi geg és a déli toszk. Írásképe, bár latin betűket használnak, a magyarok számára igen szokatlan (pl. Albánia = Shquipëria), ezért ajánlatos utazás előtt megismerkedni a kiejtés rejtelmeivel. A legalapvetőbb 5-10 albán szó elsajátítása pedig nem csupán a szokásos turistaudvariasságot jelenti, hanem elengedhetetlen az Albániában való boldoguláshoz.

A vérbosszú

Az Albánia északi részét borító hegyek kemény embereknek adnak otthont, kemény törvényekkel. Ezen ősi szabályok a Kanunban vannak lefektetve, mely törvénykönyv, bár ókori gyökerű, és Szkander bég korától hagyományozódik generációról generációra, ma is hatással van az ott élőkre. A család becsületének védelmezése, a vendégszeretet, az adott szó napjainkban is szent, és ennek a vérbosszú hagyománya ad súlyt. Annak ellenére, hogy rengeteg kezdeményezés próbálta eltörölni, megszüntetni a vérbosszú intézményét, az ezredfordulón is mintegy 3000 család félthette a házból kilépő férfitagok életét. A bosszú fenyegetése öröklődik, tehát a fiúgyermekek is célpontok lehetnek az ősök bűneiért. Ez ellen gyakran haladékban állapodnak meg a szemben álló családok az iskolásévek idejére, de amint ez lejár, ismét célponttá válik az ifjú, hacsak nem rejtőzik egy erődszerű, ablaktalan házba, az úgynevezett kullába, ahol élete hátralevő részét viszonylagos biztonságban és teljes tétlenségben tölti, miközben a nőrokonok tartják el és végeznek minden munkát. Manapság is több szervezet foglalkozik a békítéssel, de ez mindmáig lassú és bizonytalan kimenetelű folyamat.

Nem árt tudni

Albániába utazáskor vízumra nincs szükség, beutazáskor a határon 1 euró/fő/nap díjat kell készpénzben fizetni. Az autóval érkezők rendelkezzenek nemzetközi biztosítási igazolással (zöldkártya), és céges autó esetén névre szóló meghatalmazással. Oltás nem szükséges. Szálloda minden nagyobb városban található, a csapvíz iható. A közbiztonság a magyarországihoz hasonló, a főutak személyautóval jól járhatók. Bankok és ATM minden nagyobb városban található.