Nyakunkban virágfüzér, a hölgyek hajában hibiszkusz, a férfiakéban Tahiti nemzeti virága, a hétszirmú fehér tiare. A repülőtér üvegcsarnokában egy öttagú zenekar gitárjain tahiti dallamokat penget. Na persze: ez Tahiti.
Évszázados kultúra és hagyomány az egyik oldalon, a legújabb technikai fejlesztések a másikon: Japán ellentmondása még látatlanul is mindenkit lenyűgöz. Távolsága miatt mégsem tartozik a leggyakrabb magyar úti célok közé, pedig a japán turisták igencsak gyakori látogatói hazánknak.
A mobilok Kelet-Afrikában széltében-hosszában elterjedtek. Ott villognak minden nagyvárosi kézben, sőt Kigomában, a Tanganyika-tó partján fekvő kisvárosban is, ahol már négy napja nincs áram. Az utolsókat pihegő készülékeket a szolgáltatók harsányzöldre festett fabódéi előtt benzingenerátorokról töltik fel. Van valami groteszk abban, hogy falvakban, nagyobb városokban gyakorta nincs áram, nincs vagy alig működik a vezetékes víz, a lakosok kilométerekről hordják a fejük tetején levő korsókban a vizet, de a tornyok ott állnak a dombtetőkön – lehet-e a kőkorszakból a chipkorszakba lépni?
A walesi főváros, Cardiff fiatal, lüktető, dinamikus és kreatív. Elfogadó, befogadó, innovatív. A barátságos lakosok, a művészek és diákok, a nyitott szellemiség, a kultúra és a sport iránti tisztelet azonnal megfogja a látogatót … és elvarázsolja, mint a walesi származású Merlin a mondában Pendragont, Britannia királyát.
Fagyos légkörre nem igazán illik panaszkodni ezen a helyen, annak ellenére, hogy a hálószobákban is mínusz 3 °C a legmagasabb nappali hőmérséklet… Hiszen a jéghotelt választó utasok éppen arra az egyedi kalandra vágynak, hogy miként lehet egy szarvasbőrrel borított jégágyon tölteni az éjszakát, és később lelkesen elmesélni az elfehéredő – vagy inkább féltékenységtől sárguló? – ismerősöknek!
Ki az, akiben ne élne valamilyen előkép arról a városról, ahol még sohasem járt korábban? Tokióról például sokakban az, hogy méregdrága, futurisztikus város, ahol egymást érik a toronyházak, és talpalatnyi zöldterület sem akad, a túlzsúfolt utcákon pedig vég nélkül hömpölyög az emberáradat. Ami így nem igaz. De Tokióba nem csak ezért érdemes mindenképpen elutazni.
Egyszer el kell menni Rómába, Firenzébe vagy a kevésbé felkapott, de mégis mesés Veronába, hogy megtudjuk, miért isteni egy olasz út, és hogy élhetjük túl anélkül, hogy elütnének, megházasodnánk vagy elvinne a rendőr? Sőt garantálható, hogy bele is szeretünk az országba, lakóiba!
Kristálytiszta időben egyedül haladok egyre feljebb és feljebb a hágó felé. Egyre melegebb van, pedig a nap már lassan eltűnik a horizonton. Amikor végre elérem a hágót, feszített víztükrű, kék tavak csillognak rám lentről vad, csipkés, hófödte csúcsok díszletében. A völgyek felső részéről jégfolyók kanyarognak, mindenfelé gleccsernyelvek és morénahalmok sokassága. Álom lenne az egész? Hol vagyok? Legutoljára a Mont Blanc csúcsáról részesültem hasonló panorámában, ám ez Norvégia szíve, a Jotunheimen Nemzeti Park.
Új csodái vannak a világnak. Az ötlet, hogy a – gízai piramisok kivételével – már nem is létező káprázatos ókori építmények helyébe hét új csodát válasszon magának az emberiség, egy svájci üzletember, bizonyos Bernard Weber fejéből pattant ki. A milliomos férfiúban állítólag akkor fogalmazódott meg a gondolat, amikor hat évvel ezelőtt a tálib rezsim leromboltatta az afganisztáni Buddha-szobrokat. A másfél éve meghirdetett kezdeményezés – a nemes(nek mondott) cél ellenére – már a kezdetektől fogva a támadások középpontjába került.