Zsigmond Vilmos, A NAGY UTAZÓ

Fényképezte Zsigmond Vilmos a címe annak a nagyszabású tárlatnak, amely Budapesten, a Ludwig Múzeumban látható 2015. április 11-től. A júniusban 85. születésnapját ünneplő művész a világon első alkalommal tárja a nézők elé fényképeit. Az 1950-es évektől napjainkig készített műveiből százötven fotográfia látható, emellett filmjeiből részletek is peregnek a kiállításon. Így a Harmadik típusú találkozások című Steven Spielberg rendezte alkotásból (1977), melynek operatőri munkájáért Oscar-díjat érdemelt, A szarvasvadász (1978) című Michael Cimino-műből, melyért a Brit Filmakadémia (BAFTA) díját kapta, vagy a Sztálin című tévéfilmből, mely az Emmy-díjat hozta meg számára 1992-ben. Egy vitrinben az eredeti díjakat is megszemlélhetjük.

Zsigmond Vilmos természetesen előbb kezdett el fényképezni, mint hogy operatőr lett volna, sőt a fotózásból nőtte ki magát az utóbbi. Már gyerekkorában fényképezett édesapja kis Kodak-gépével, majd amikor egy betegség hónapokra ágyhoz láncolta, fényképész nagybátyjától megkapta Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyvét, amit eredetileg magának vásárolt. A beteg fiatalember rongyosra olvasta a könyvet, és ebből tanulta meg megszeretni a jó képeket – és a világítást.

Később a fényképezésnek köszönhette, hogy kalandos úton felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára. 1956 októberében lefilmezte Budapesten a forradalmi eseményeket, a szovjet tankokat, a rommá lőtt fővárost. Főiskolai társával és barátjával, Kovács Lászlóval együtt szökött át a határon (a filmszalagokkal), a végállomás pedig az Egyesült Államok lett.

Érkezés, New York, 1957 (Zsigmond Vilmos felvétele)

Karrierjének indulása egybefonódik az amerikai film meghatározó korszakával, az új Hollywoodnak nevezett irányzat kezdetével. Európai filmes szemléletére, sajátos fény-árnyék világára, érzékeny látásmódjára vevők voltak az amerikai újhullámos rendezők Robert Altmantól Michael Ciminóig. A többi már filmtörténelem.

Jack Nicholsonnal

„Amikor 1956-ban kikerültem Amerikába, az első dolgom az volt, hogy elkezdtem utazni” – emlékezett Az Utazónak Zsigmond Vilmos. – Véremben van az utazás” – folytatta, majd arról mesélt, hogy gyerekkora óta szenvedélye az utazás: „Amikor gyerek voltam, apámmal utaztam mindenhová. Ő futballkapus volt Szegeden, vitt magával mindenhová. Már háromhetes koromban vonaton voltam, utaztunk, Olaszországba.” Édesapja egyedül nevelte, így kisfiúként alkalmanként utazott Prágába is, ahol apjától különélő édesanyja lakott.

66-os út, 1962 (Zsigmond Vilmos felvétele)

Az ötvenes évek második felétől aztán kíváncsiságból beutazta az Egyesült Államokat is. A fényképezőgép mindig vele volt. Később, amikor már befutott operatőr lett, már munkája révén kellett sokat utaznia, keresni a legmegfelelőbb forgatási helyszíneket. Az Államokon belül, és határain túl. „Bejártam Afrikát, Európát, de amikor nem forgattam, akkor is szerettem utazni. Nem számoltam meg, hány országban jártam, de majdnem minden kontinensen. Könnyebb felsorolni, hol nem voltam… De most már nem is leszek, az embernek egy élete van…”

Jön a vihar, 1987 (Zsigmond Vilmos felvétele)

„Minden filmnek más a stílusa, más hangulatot kell teremteni, más világítást kell használni – magyarázza. – Soha nem unatkozik az ember. Amikor helyszíneket keresünk, akkor is velem van a fényképezőgép, mindent lekattintok, ami érdekes lehet a filmhez. Így az én naplóm fényképekből áll, nem írom le, mi történik az életemben, ám a fényképek arról mesélnek, hol voltam, miket láttam.”

Hogy nagy utazó, az a fotókiállításon is látszik. Kedvenc, témája, a naplemente más és más égtájakon jelenik meg: hol Afrikában, hol Dél-Amerikában, hol Európában.

A kiállítás 2015. június 21-ig tart nyitva, csak ezt követően kezdi meg útját a nagyvilágban, Európa és az Egyesült Államok nagyvárosaiban.